Két álmatlan éjszaka után jutok el arra a pontra, hogy már egy cseppet sem kételkedem abban, ami velem történik. Goo ugyan biztosított róla, miszerint nem esik bántódásom éjjel, ha sötétben alszom, azért ezt mégsem tudtam elhinni neki. Azok után nem, ahogy a többi szellemről beszélt. Úgyhogy beszereztem egy kislámpát és annak a fényénél aludtam. 

Goo minden reggel ott volt az ágyam mellett, mikor felébredtem. Ez egyszerre volt rémisztő és valamilyen szinten megnyugtató is. Utóbbi azért, mert így biztos lehettem abban, nem álmodom az egészet. Szerinte sok ideig tartott, míg elfogadtam a tényeket. Szerintem ez egyénenként változó, akárcsak az, ki hogyan reagál a dimenziólépésre. Mikor elindultam megvenni a kislámpát, hangosan is kimondtam, hogy nem örökre megyek el innen és vissza fogok jönni. Még véletlenül sem akartam újabb dimenziólátogatást tenni, egyszer is elég volt. 

Mivel egyelőre nem voltam biztos benne, hol is kezdjem a keresést, csak járkáltam ide-oda a lakásban és dolgoztam. Goo ezt nem tette szóvá és most sem teszi, miközben azt nézi, ahogy szójaszószt nyomok a tésztámra és leülök vele a kanapéra a békés étkezés gondolatával a fejemben. 

- Minden nap ezt eszed - állapítja meg, épp egy adag tésztát tömök a számba. - Több zöldséget kellene enned és jó lenne, ha figyelnél a folyadékbeviteledre is.

- Mi voltál régen? Dietetikus? Személyi edző?

- Pszichológia szakos hallgató a Szöuli Nemzeti Egyetemen. 

Megállok a rágásban, Goo egyik szemöldökét felvonva fordul el tőlem. 

- El is végezted? 

- Igen, de sajnos a mesterdiplomát már nem tudtam megszerezni.

- Hány éves vagy?

- Huszonhét.

Igazam volt, tényleg fiatalabb nálam. 

- Mióta vagy huszonhét? 

Goo egy pillanatra rám néz, aztán kitör belőle a nevetés. Megrándul a szám sarka, de nem nevetek vele. Sokkal jobban lefoglal az, amit észreveszek: ha Goo jókedvű, az alakja sokkal élénkebb. Nem megfogható, nem szilárdul meg, csak a színei fakóból erőteljesebbek lesznek. 

- Nem gondoltam volna, hogy pont te fogsz idézni az Alkonyatból - törölgeti az arcát, mintha kicsordultak volna a könnyei. 

- Én aztán nem. Sose láttam.

- Micsoda? 

Őszinte felháborodással néz rám, a színei viszont nem halványodnak, tehát még mindig jól szórakozik. 

- Igaz is - sóhajt, szemeit rám szegezi. A szokásos hideg borzongás fut át rajtam, néhány másodpercre teljesen elfelejtem, hogy Goo nem ember. - Te inkább a Rekviem egy álomért és Donnie Darko típusú filmek hangulatát idézed. 

Értetlenül nézhetek rá, Goo hitetlenkedve tesz egy lépést felém. 

- Min Yoongi, te mégis mivel töltötted a szabadidődet korábban? 

- Ne hívj így! - leteszem a tányért az ölembe. Nem tudnám megmagyarázni, pontosan miért, de a kérdésétől ingerült leszek. - És semmi közöd hozzá. Nem kell mindent tudnod rólam, hogy kiderítsem, ki gyilkolt meg téged. Vannak bizonyos határok.

Ekkor Goo színei halványulni kezdenek, míg nem teljesen megfakulttá válik. 

- Valaki jön - közli, ám mielőtt bármit mondhatnék, Goo eltűnik. 

Összerezzenek a kopogás hangjára. Nem vártam vendéget. Te jó ég, de még mennyire, hogy nem! Napok óta nem is beszéltem senkivel telefonon. 

Fél pillanatig attól tartok, talán Hoseok jött vissza és újból el kell őt küldenem. A hangból ítélve, ami kintről engem szólít, szó sincs arról, hogy ő lenne az. 

Úgy érzem, összezsugorodom. A fejem lüktet, a lábam nem mozdul az ajtónyitás érdekében. Csak ülök a kanapén és hallgatom, ahogy Taehyung szólongat az ajtó másik feléről, majd újra kopog. Hallhatta, mikor Goo-hoz beszéltem? Így nehéz lenne letagadni, hogy itthon vagyok. Másrészről meg, nem kötelező ajtót nyitnom neki. 

- Tudom, hogy bent vagy - mondja, beigazolva a sejtésem. - Yoongi, nyisd ki, légyszíves! Látni sem akarsz, elhiszem. Csak tudni szeretném, minden rendben van-e, mert Hoseok mondta....

Hoseok? Hoseok beszélt neki arról, amit leműveltem, mikor itt volt? Körmömmel felhasítom a bőrt az ujjbegyemnél. Azon kívül, hogy fájdalmat okozok vele magamnak, Taehyung nem fog eltűnni. Ha elég ideig hagyom figyelmen kívül, esetleg feladja. Jae szerint profi szinten tudok másokat levegőnek nézni, állítólag vele is sokszor ezt csináltam. Sosem fogta fel, hogy munka közben ritkán létezik számomra bármi más a zenén kívül. Azért néha sikerült elterelnie a figyelmem. Megvoltak a praktikái. Ezeket a praktikákat bizonyára lelkesen alkalmazza Taehyung mellett is. Amilyen étvággyal Jae meg volt áldva, talán még ma reggel is dugtak, mielőtt a volt legjobb barátom ide jött. 

- Jó, én tudok várni - a kopogás abba marad, ő viszont nem megy el. A rohadt életbe!

Megfeledkezem az ölemben tartott tányérról. Mikor felállok, az nagy koppanással előbb a lábamra esik, majd a földre. Ugyan megkímélem magam a szilánkok feltakarításától, de egyúttal jelzem, hogy kétségtelenül itthon tartózkodom. 

- Yoongi!

Nagy léptekkel az ajtóhoz megyek, elfordítom a kulcsot a zárban és Taehyung kis híján hátra esik a lendülettől, ahogy  megjelenek előtte. Nem vagyok erőszakos típus, a verekedés és mindenféle fizikai bántalmazás távol állt tőlem, sosem éreztem kényszert rá. Most legszívesebben beverném az arcát. Hogy van képe még megjelenni itt? 

- Segítek, hol van a lépcsőház kijárata - kihajolok a folyosóra, balra mutatok a lépcsők felé. - Arra. 

- Tehát élsz, ez jó - tényleg megkönnyebbül. 

- Húzz el innen! 

Taehyung ugyan tesz egy lépést hátra, de nem indul meg. Ahogy ránézek, Jae-t látom magam előtt. Az a helyzet, amiben rájuk találtam, élénken beleégett az agyamba és a hangok is a fülemben csengnek. Még a szobába se kellett belépjek ahhoz, hogy tudjam, mit művelnek. 

- Aggódtunk érted - mondja és látom rajta, mit gondol valójában. Végig mér tetőtől talpig, az arcán nyoma sincs annak a kíváncsiságnak, mint amit Goo-n látok, mikor engem néz. Nem, Taehyung érzései távol állnak az aggodalomtól. Sajnál engem. 

- El tudom képzelni. 

- Nem mehetnék be, hogy beszéljünk kicsit? Elszúrtam sok mindent, de biztosan egyedül érezheted magad... - mióta itt lakom, sosem vagyok egyedül. 

- Küldd el! - Goo hangja hasít a levegőbe, figyelmeztetése elnyomja Taehyung szavait. - El kell mennie innen! 

Ha nem teszem azt, amit Goo mond, Taehyung nemsokára halott lesz, vagy legalábbis megsérül. Világos van, a gonosz lelkek viszont itt vannak és mivel engem nem bánthatnak, marad az a személy, aki ellenük teljesen védtelen. Taehyung tovább pofázik, nekem pedig átfut az agyamon, hogy hagyom, hadd beszéljen tovább a folyosó kellős közepén. Ha nem teszek semmit, végig is nézhetem, ahogy megölik. 

- Haljon meg azért, mert dugta a volt barátnődet a hátad mögött? - Goo hangjából némi ítélkezést veszek ki. - Meg fogják ölni! Nem tudom sokáig visszafogni őket és, ha te ekkora idióta vagy, talán hagynom is kellene, hogy a te lelkeden száradjon a halála. 

Ettől valami elpattan bennem. Kilépek a folyosóra, megragadom Taehyung csuklóját és magam után rángatom a lépcsősor felé. Sűrű káromkodások közepette próbálja kitépni a karját a szorításomból, de ha már életben marad, legalább fájjon neki. Ennél nagyobb fájdalmat én aligha tudnék okozni a számára. 

A lépcsőház bejárata előtt orra bukik. Mialatt leértünk, folyamatosan éreztem Goo hűvös jelenlétét. Meg is látom őt a postaládák mellett ácsorogni, az arcáról semmit nem tudok leolvasni. 

- Soha többet ne merj ide jönni! Kurvára nem vagyok kíváncsi a sajnálatodra - mondom Taehyungnak, aki meredt szemekkel bámul és fájó csuklóját szorongatja. - Nem érdekel, ki aggódik és ki nem. Ne gyertek ide! 

- Ez kevés lesz - szúrja közbe Goo, én meg a bennem dúló érzelmek közepette megfeledkezem egy nem éppen apró részletről.

- Kussolj! - förmedek rá, Taehyung halkan szitkozódva lejjebb lép egy lépcsőfokot. Ő nem látja Goo-t. Az ő felfogása alapján a semmire üvöltöttem rá. 

A megoldás kirajzolódik előttem és egyáltalán nem fűlik hozzá a fogam. Komplett idiótának tettetni magam azért, hogy se a régi barátaimnak, se azoknak, akik tényleg számítanak, ne essen bántódásuk? Teljesíthető, de következményekkel jár: mindenkit el fogok veszíteni. Egy év múlva megkereshetem őket, bocsánatot kérhetek és megpróbálhatnám meggyőzni őket az épelméjűségemről. Egy év múlva...

- Ha nem mész, megöllek - igyekszem a leghiggadtabb, legvészjóslóbb hangomat elővenni. Akármilyen görény módon szúrt hátba Taehyung, halállal fenyegetni mégsem tűnik olyan kielégítőnek. - Meg fogunk ölni téged. Elmondtam a többieknek, hogy egy aljas rohadék vagy és megbasztad Jae-t. 

- Kik azok a többiek? - kezdem megijeszteni, látom rajta. 

Ekkor elkezdek úgy tenni, mintha másokhoz beszélnék. Hangosan kijelentem újra és újra, hogy Taehyung összefeküdt a volt barátnőmmel, nevetést színlelek, majd ökölbe szorított két kezemmel ütögetem a fejem. Azt tettetem, hogy beleőrültem a szakításba és a csalódásokba, a barátom elvesztésébe, Jae hűtlenségébe. 

- Rohadtul megmondtuk, hogy el kellene menned egy pszichiáterhez - Taehyung elborzadva vágja hozzám az eddig elnyomott emlékeket. Nagyon is tudom, miről beszél. Gyűlöltem azt a napot. Igazából akkor veszítettem el Jae-t, csak nem voltam tisztában vele. - Segítségre van szükséged, Yoongi!

Még egyszer megfenyegetem. Nem nehéz megütnöm a megfelelő hangsúlyt, az a nap kísért engem, akárcsak Goo szelleme. 

- Elmentek, most már hagyd! - szól a lány halkan. - Egyelőre ennyi is megteszi. 

A hatás kedvéért bevágom a lépcsőház ajtaját, akadályt képezek közém és Taehyung közé. A szívem szaporán ver, kiszáradt a szám és ideges könnyek égetik a szemeimet. Nem fogok megint sírni. Nem fogok semmiféle érzelmet kimutatni, semmi értelme. Innentől egyetlen dolgom van: kiderítem, ki ölte meg Goo-t, aztán elhúzok jó messzire. 

Kettesével szedem a lépcsőfokokat, Goo szorosan mögöttem halad, majd az egyik fordulóban elém kerül. Olyan vad hideget áraszt magából, amit ezidáig még nem éreztem. Mondana valamit, én viszont kikerülöm. 

- Tégy egy szívességet és addig ne mutatkozz, amíg ki nem találom, hol kezdjem a nyomozást! 

- Rengeteg frusztráció van benned. 

- Mondtam már, semmi közöd hozzám! 

- Ezzel foglalkozni kellene, Min Y...

- Kurvára ne hívj így! - üvöltök rá teli torokból. Annyira felzaklattak az elmúlt öt perc történései, az emlékek, amiket Taehyung a felszínre hozott és az érzelmeim, amikbe újra belerúgott a megjelenésével, hogy nem bírom abba hagyni a remegést. Kérj időpontot egy pszichiátertől, haver! Tényleg sokat tudna segíteni neked. Ez már olyan mélység, amihez mi kevesek vagyunk. Kevés vagy egyedül... - Istenem! 

Goo úgy néz rám, mintha arcul csaptam volna. Vonásai fájdalomtól torzulnak el. 

- A te érzéseid most az enyémek is - közli, mire elakad a lélegzetem. - Fogalmam sem volt arról, hogy ez lehetséges.

- Mi van? 

- Érzem, amit te is érzel. Érzem a haragodat és a bánatodat...én...nekem ez új, Harin nem mondott erről semmit és...

- Baszd meg! - vágom hozzá, a szavaitól csak még dühösebb leszek. Nemhogy magánszférám, de már saját érzéseim sincsenek. 

- Nagyon mély depresszióban vagy. Ez fáj.

Tovább rohanok, nem állok meg a lakásig és nem érdekel, Goo jön-e utánam, vagy sem. Ha akarnám, se tudnám lerázni. Nem tudok megszabadulni tőle. 

***

Az lenne a normális, ha most feküdnék és vedelném a teát, mert valami igencsak elkapott. 

Csak hát ismertek. Addig nem nyugszom, amíg le nem írom, ami bennem van és ez ugyan közel sem minden, de igyekszem nem átesni a ló túlsó felére. Túlságosan könnyen jönnek a szavak, ha erről a történetről van szó.