Az ágy szélén ülök, de fogalmam sincs, hogyan sikerült bejutnom a szobába. Hallgatózom, a legapróbb neszeket is észreveszem. Megint kopognak a falakon és bármennyire igyekszem figyelmen kívül hagyni ezt a zajt, nem tudom. Az ingatlanos nem említette, hogy gyerekes család lakna a házban. Ő soha nem ejtett szót gyerekekről és én mégis láttam egyet. Hallottam a nevetésüket. 

Még mindig nedves a padló, az üres pohár az éjjeli szekrényen pihen. Nem én rúgtam fel. A lámpa már nem ég, de égett és nem én kapcsoltam fel. Goo megmondta, hogy ő volt, mert azok, amik itt jártak, nem szeretik a fényt. Talán azt is ő rúgta fel. Már amennyire egy szellem képes ilyesmire, hát viszont képesnek kell lennie, hiszen itt más dolgok is történtek. Olyan dolgok, amiket nem én csináltam. 

Felállok az ágyról, a lábaim bizonytalanok és nem vagyok hajlandó felnézni a padlóról. Attól tartok, valami olyat látnék, amit nem akarnék. De ezzel, hogy beismerem a félelmem, elismerem azt is, amit Goo mondott: léteznek. Itt vannak körülöttem, velem és én nem látom őket. Goo-t láttam, mert azt akarta. Ha nem követelem, hogy mutassa magát, még mindig a semmivel hadakoznék és... Hoseok már halott lenne. 

A konyhában ácsorogva érzem meg azt a szagot, amit nem tudok figyelmen kívül hagyni. Keresem a forrását, meg is találom. Elborzadok a saját igénytelenségemtől és a valóságtól, ami most már kétségtelenül az orrom előtt van. Nem takarítottam fel magam után az előszoba padlóját. Hánytam a dimenzióváltás után. Ott a nyoma. A táskám és a gitártok szintén szanaszét hevernek a földön. 

- Goo! - még mindig idiótának érzem magam, mikor a nevét mondom, pedig az ő szavaival élve az orrom előtt van a nyilvánvaló. - Hol vagy?

- Mögötted.

A szívemhez kapva fordulok meg és veszem tudomásul, hogy valóban ott áll az ablak előtt. Alakján átsüt a napfény. Gyorsan levonom a saját következtetéseimet: Goo halott. Ez tény. Ezenfelül nem lehet idősebb nálam. Átlagos magasságú, vékony alkatú. Szerencsére nem sok alkalommal láttam, de eddig mindig ugyan azt a ruhát viselte. Tornacipő, rövidnadrág, fekete trikó és egy szürke kötött kardigán. Sötétbarna haját félig felfogta, de egyébként a válla alá ér. A szeme...

- Flörtölsz velem? - kérdezi, mire hátra hőkölök. - Bámulsz.

...kék. Olyan világoskék, ami már majdnem szürke. 

- A bámulás nem jelent flörtöt. Csak nem tudom felfogni, hogy látlak. 

 - Már felfogtad, viszont rossz szokásod húzni az időt és hazudni magadnak. Itt vagyok előtted, nem állom el az utadat a kilátás elől. Nem élek, de attól még létezem. 

- Akkor elfogadni nem akarom. 

- Minél tovább csinálod ezt, annál tovább maradok veled. 

Ez a tény cseppet sem tetszik. 

- Miféle segítségre van szükséged? - állok meg előtte, a közöttünk lévő távolság megmarad. - Szögezzük le, hogy bármiben nem tudok segíteni neked, mert én csak egy ember vagyok, amíg te... nos, oda és akkor mész, amikor akarsz, ugyebár. 

Goo felhúzza az orrát, fintora lenéző.

- Minden tudásodat a Szellemekkel suttogó című sorozatból szerezted? Esetleg nézted az Odaátot is? - csípőre teszi a kezét. - Várj, kitalálom! Paranormal Activity? 

- Lövésem sincs, miről beszélsz. 

- Az biztos, hogy lövésed sincs arról, te miről beszélsz. Azért, mert szellem vagyok, még nem járkálhatok össze-vissza a világban. Van, aki közülünk képes rá, de ő szabad akaratából ragadt itt ebben a világban. 

Pár másodpercig farkasszemet nézünk, majd egyszerűen oldalra lépek a hűtő felé és kiveszek egy üveg ásványvizet. Lecsavarom a kupakját, kortyolok párat. Időt nyerek magamnak, csak még egy kicsit, mielőtt elkerülhetetlenül többet fogok megtudni Goo-ról és mindarról, amibe akaratlanul belekeveredtem. 

A kanapéhoz megyek, leülök. Goo figyeli minden mozdulatom, kissé türelmetlennek tűnik. Haladna a dolgával és őszintén szólva kezdem én is ezt érezni. A gondolat, hogy esetleg elmebeteg vagyok és megőrültem a szakítás miatt, kezd szertefoszlani. Szellemek léteznek, egy itt áll előttem, beszél is hozzám, a többi pedig kísért láthatatlanul és csak Goo miatt nem támadtak rá az egyik barátomra éjnek évadján. 

- Te nem szabad akaratodból vagy még itt - mondom lassan, mire bólint. - Mi akadályoz? 

- Azok a lelkek, akik nem természetes halállal haltak, nem emlékeznek a haláluk pontos körülményeire. Ha betegség miatt halsz meg, vagy a korod éri el azt a pontot, a lelked attól még itt van és te dönthetsz arról, mennél-e, vagy inkább maradnál. Ez a kiváltság csak azoké, akik nem erőszakos halált haltak.

Minden szavától kiráz a hideg. Goo tekintete a galéria lépcsője felé téved.

- Amíg nem tudom, ki ölt meg, mi okból és hogyan, addig nem térhetek át. Olyan ez, mintha lezárnának előtted egy hidat vagy országot és a vám megfizetéséig nem léphetnéd át a határt. Mikor a lelked kilép a testedből, mindössze annyit tudsz, hogy mi a halálod neme és emlékszel mindenre, ami azelőtt volt. De...

- Mármint, csak azzal vagy tisztában olyankor, hogy elütött-e egy autó, vagy...

- Engem meggyilkoltak - szakít félbe, hangjában szilárd meggyőződéssel. - A tudat egyszerűen ott van bennünk, a körülmények nélkül. Van, aki nem képes segítséget kérni és emiatt örökre itt ragad.

- Próbáltad felhívni magadra a figyelmem. 

- Sajátos módszerekkel, de el kellett érjem, hogy látni akarj. Ez csak úgy működött, ha a frászt hoztam rád. Az a szerencséd, hogy csak én voltam itt. Ha rossz szellemet kérsz meg rá, már valószínűleg halott lennél.

Bassza meg! 

- Szóval vannak itt rossz szellemek.

- Az eleve gonosz lelkek sosem léphetnek át a másvilágra. Ők mindig hátra maradnak. Sok véletlennek tűnő baleset az ő hibájuk, legyen az apró, otthoni szerencsétlenség, vagy valami nagyobb - Goo hallgat, amíg a galériát nézem. Akkor szólal meg újra, mikor ismét rá figyelek. - Rajtam kívül nincs itt más. 

- De volt?

- Igen. 

Mély levegőt veszek, legyűröm a rám törő pánikot. 

- Te sétálgattál a galérián? - a kérdések, amikre félek választ kapni, egymás után buknak ki belőlem. - A fürdőszobában lévő törölközőket te dobáltad le a földre? Mi a helyzet a samponos és tusfürdős flakonokkal? Sookie miattad...

- A lányt nem én öltem meg. Sajnálom, mindössze annyi közöm van a halálához, hogy nem voltam elég gyors. Talán megállíthattam volna őket - a bűntudat ott van a hangjában és a szemeiben is. - Nem lennék képes elvenni valakinek az életét csak azért, mert a sajátomtól megfosztottak. A kérdéseidre pedig igen a válaszom. Mind én voltam. 

- Akkor te... - kiszárad a torkom, holott folyamatosan iszom. A gondolataim összekuszálódnak. - Leskelődtél utánam. 

- Ha most arra szeretnél kilyukadni, hogy láttalak-e, miközben megdugtad a Sookie nevű lányt, a válaszom nem. Akkor hagytalak magatokra titeket, mikor elkezdte a nadrágodat simogatni. Azt hittem, az elég lesz, ha egy-két emelettel feljebb megyek, de még a hatodikról is hallottalak titeket. 

Felpattanok a kanapéról, zavartan túrok a hajamba és már bánom, amiért felhoztam a leskelődés témát. 

- Pontosan mit vársz tőlem? - szegezem neki a kérdést. - Ha jól értettem, azért vagy itt, mert nem tudod, hogyan haltál meg. Nekem kellene kiderítenem? 

- Tudod, szívás nézni, hogyan élnek mások, mikor nekem már nincs esélyem rá. Inkább választanám a túlvilágot. 

- És az jobb lenne? 

- Eddig még nem jött vissza senki panaszkodni - von vállat. - Nem lehet olyan rossz. 

A téli időszámítás kellős közepén járunk, kint elkezd lemenni a nap és narancssárgára festi a lakás falait, meg Goo alakját is. A távolból most ide szűrődnek a város zajai, az előttem álló szellem lányt elnézve hirtelen megszáll a szokatlan nyugtalanság. Nem illik a képbe, Goo helye nem itt van. Mikor rájöttem, hogy Jae megcsalt, én is ezt éreztem. Nem volt helyem mellette, se a környéken vagy a városban, de mégse mehettem el Szöulból. Mindig is itt akartam kiépíteni a karrierem, csak arra nem számítottam, hogy az élet ennyire ki fog baszni velem. 

- Egy év - ránt ki Goo hangja a gondolataimból. - Amíg a bérleti szerződésed le nem jár. 

- Ennyi idő alatt oldjam meg az ügyedet? 

- Ennyi időt kérek az életedből és azt, hogy ne hosszabbítsd meg a szerződésed, mikor lejár. 

Próbálom megtalálni az értelmét annak, amit mond, de be kell valljam, kissé elvesztettem a fonalat. 

- Ha egy év alatt nem sikerül, te itt maradsz, én pedig lelépek. Ezzel nem járnál jól. Miért ne hosszabbítsak szerződést?

Goo erre nem felel azonnal. Rossz érzés száll meg, az a fajta, ami már eleve jó megérzés és egy nagyobb horderejű igazság előtt üti fel a fejét. 

- Min Yoongi - ha ebbe az egészbe én belemegyek, feltétlenül meg fogom kérni rá, hogy ne használja a teljes nevem. - Azok a szellemek, amelyek eldöntik, hogy át akarnak lépni a túlvilágra és egyedül nem képesek rá, kiválasztanak valakit. Én téged választottalak, ez ellen már egyikünk sem tehet semmit. Azzal viszont, hogy úgymond hozzád láncoltam magam, szereztem kiváltságokat. 

- Miféle kiváltságokat? 

- Ahová te mész, oda mehetek én is. Nélküled nem, csak veled. Elkísérlek, mikor máshol nyomozol és az emlékeim segítségével talán könnyebben rájövünk, mi történt valójában - elkomorul a tekintete és nem tudom, vajon a tudat, hogy szellem, vagy egyébként is, de sokkal ijesztőbbé válik. - Egy év után, ha nem járunk sikerrel, békén foglak hagyni. Olyannyira, hogy a többieket sem állítom meg. Épp ezért két variációt is látok. 

- Variációt? - kezd elegem lenni abból, hogy felizgat a szavaival, aztán lógva hagy. Ez más kontextusban kellemes lenne, most inkább idegőrlő. Goo az idegeimre megy és halálra rémiszt. - Mégis mire?

- A halálodra. Kiválasztottalak, ezért tudom, hogyan fogsz meghalni és azt is, mikor. Amennyiben nem mész el egy év múlva, te is ki tudod találni, mi az egyik opció.

Kiesik az ásványvizes üveg a kezemből, Goo a kiömlött vizet nézi. 

- Ha segítesz, megmondom neked - folytatja, könyörtelenül felszítva bennem a bénító rettegést. - Tudni fogod, mikor halsz meg. Megosztom veled, hogy egy év múlva végre elkezdhesd értékelni az életed. 

***

damn, imádom ezt a történetet írni!