Mintha jégen lépkednék, az előszoba padlójának hideg érintése bénítóan hat a talpam alatt. Hoseok az oldalán fekszik, nekem háttal és nyugodtan alszik. Az egész szellemjárásból semmit sem érzékelt. 

Megfordulok, a lány kísértete az ágyam mellől néz vissza rám. Azt mondta, többen vannak. Őket miért nem látom? 

- Hoseok! - Akarsz még egy halott barátot, Min Yoongi? - Hoseok, ébredj! 

Morog valamit félálomban, de nem mozdul. 

- Siess! - a hang, mint az éjszakában lengedező faágak susogása ér el hozzám. A lány beszél hozzám. 

Több érzés is elkap, leginkább a félelem és a tehetetlen düh, ami harcol bennem. Nagyobb erővel lököm meg Hoseok vállát, kétszer egymás után, amitől káromkodva magához tér. 

- Mi a fene ütött beléd, baszki? - dörren rám, már amennyire erre képes, hisz egy pillanattal korábban még aludt. - A kurva életbe, Yoongi...

- El kell tűnnöd innen! 

Mozdulatlanul mered rám a sötétben. Hátam mögül újabb hangot hallok, olyan ez, mintha a lány levegő után kapott volna. 

- Mi van? - Hoseok megragadja a csuklómat. - Megint szívtál? Az éjszaka közepén, miután megkértél, hogy maradjak?

- Nem! Az istenit... - kirántom a karomat a szorításából, lehajolok a kanapé végén lévő cuccaiért és határozottan megindulok velük az ajtó felé. Hoseok utánam lendül. - Menj innen!

- Baszd meg! - kiabálja és ha lennének szomszédaim, már bizonyára ébren lennének ők is. Túl nagy hangzavart keltünk. - Mi a faszom ütött beléd? Elment az eszed? Yoongi! - amire ő sem számított, én meg pláne nem, hogy lesz elég erőm megtaszítani őt a vállainál fogva és nem fog tudni ellenállni.

Hoseok a folyosó padlójára zuhan, mindössze egy alsónadrág van rajta és nem érti, mi történik. Mielőtt felkelhetne, a fogasról lelógó kabátját utána dobom. 

- Csukd be az ajtót! - a lány kiabál, hangja felér egy jeges áramlattal. - Csukd már be! 

- Ne gyere ide többet! - Hoseok szemébe nézek, miközben ezt mondom és csak remélni merem, hogy kiolvassa a tekintetemből az összes bocsánatkérést, amit próbálok belesűríteni. - Nem akarlak még egyszer meglátni itt! 

Bevágom az ajtót, hatalmas robajjal csapódik és fél kézzel neki támaszkodom, a másik kezemet a számra tapasztom. A beálló csöndben minden egyes neszt hallok, ami a folyosóról szűrődik be. Hoseok lassan összeszedi magát, felkapja a cuccait, de nem indul el azonnal. Lehajtom a fejem, egész testemet valami furcsa görcs rázza. Küzdök a torkomon felfelé toluló epével, a gyomromat mardosó hányingerrel, meg azzal, hogy ne menjek Hoseok után, mikor végül meghallom a lépteit. 

- Az ő érdekében kellett ez - a lány meg sem emeli a hangját, mégis eljut hozzám. - Megmentetted az életét.

- Mitől? - kérdezem ridegen. Nagy léptekkel a szobába megyek, a kísértetalak egy tapodtat sem mozdult a helyéről. - Beszélj!

A bennem dolgozó adrenalin lehet az oka, amiért szembe merek nézni vele. Ilyen közelről, pusztán egy karnyújtásnyi távolságra tőle látom, hogy a lány arcán szeplők is vannak, meg egy apró, alig látható heg az ajka jobb sarkában. Mikor már a szemszínét is sikerül megállapítanom, akkor jövök rá, hogy a hálószobában ég a villany és nem én kapcsoltam fel. 

- Te voltál? - mutatok fel a lámpára, a lány bólint.

- Nem szeretik a fényt. 

Néhány lélegzetvétel után egyszer csak elzsibbadnak a vállaim. Nem az a fajta zsibbadás, amit kimasszíroz az ember, hanem tipikusan az, ami után az ájulás következik. Lerogyok az ágy szélére, lehunyt szemmel igyekszem összpontosítani. Ki van zárva, hogy most elájuljak. Érzem a homlokomra kiülő izzadságot, a tenyerem nyirkosságát és az érzés hasonlít a félelemhez, amit délután éreztem. 

- Azt akarom, hogy eltűnj! - fojtott hangon beszélek, a hányinger kiveszi belőlem az energiát. 

- Van egy furcsa szabály a mi világunkban - végtelenül nyugodtan közli ezt, még mindig nem mozdul. - Az emberek kérhetik, hogy lássanak minket. Nagyon erősen kell ám akarni ezt. Persze csak akkor működik, ha mi is meg szeretnénk jelenni. Mikor ez a két feltétel teljesül, láthatóvá válunk. Viszont ezt csak két módon lehet visszafordítani és itt senkit nem érdekel, mit akarnak az emberek. 

- Tessék? Ugye nem azt akarod mondani, hogy...

- Amíg én nem akarok eltűnni, nem is fogok. Magadra szabadítottál, Min Yoongi és én maradni szeretnék. 

- Őrültség - motyogom szinte hang nélkül. - Elment az eszem. 

- Biztosíthatlak róla, hogy az eszed nagyon is helyén van. Ha nem így lenne, a barátod már nem élne. 

- Mi a másik mód? - emelem meg a fejem, a lány oldalra billenti a sajátját. - Két módot említettél. Hogyan űzhetlek ki innen? 

- Kiűzni? - fintorodik el. - Kiűzni nem tudsz. De a segítségemre lehetsz, ami a te felfogásod szerint felérne ugyan azzal, mintha kiűznél. Úgyhogy kíméld meg magad a felesleges gyertya és füstölő gyújtogatástól, meg sószórástól. Pazarlás, felesleges és nem mellesleg a füstölő szaga sokáig megmarad a...

- A segítségemet kéred? 

A lány elhallgat, ismét bólint. 

- Mi van akkor, ha nem segítek? Örökre velem maradsz? 

- Igen, már ami neked az öröklétet jelenti, szóval úgy hetven éves korodig. 

Most tényleg poénkodni próbál? 

- Mi van akkor, ha elköltözöm? 

Erre a korábbi minimális jókedve elszáll. Olyan komolyan néz rám, amitől ismét megszáll az előbbi rettegés, pedig mintha valamelyest csillapodott volna. 

- Nem tudsz elmenni innen. Azzal a szándékkal nem, hogy többet vissza sem jössz. 

- Tehát a sarki boltig azért elmehetek? 

- Oda igen.

Szürreális éjnek évadján egy szellemmel társalogni arról, hová mehetek és hová nem. 

- Mi van akkor, ha mégis megpróbálom? - kérdezem kihívóan, mire a lány vállat von.

- Belépsz egy másik dimenzióba, ami visszadob téged ide a földre. Kihány magából, ha ez jobban tetszik. 

- Ez baromság. Nincsen másik dimenzió - köpöm a szavakat felé és hirtelen felindulásból már talpon is vagyok. - Ha kimegyek a lakásból, ajánlom, hogy eltakarodj innen, mire visszaérek. 

Utánam jön, a lány követ engem. Csöndben végig nézi, ahogy a dalszövegeket összegyűrve besuvasztom a táskámba, vállamra veszem a gitár tokját is, benne a hangszerrel, majd sietősen a cipőmbe is belebújok. A többi nem érdekel. 

- Én a helyedben nem tenném - figyelmeztet.

- Nyilvánvalóan nem vagy a helyemben - ragadom meg a kilincset és kinyitom az ajtót. - Mivel kurvára nem is létezel. 

Ott az elhatározás a fejemben, tényleg komolyan gondolom, hogy lelépek innen. Egy szál pólóban és alsónadrágban, de végig sétálok Szöul utcáin, ha ez kell ahhoz, hogy megszabaduljak ettől a kísértettől. Minden pótolható, amit magam mögött hagynék. Pénz a táskában, a bankszámlámon, a kaució elúszása kicsit sem izgat. Nem érhet olyan veszteség, ami nem...

Ahogy a lábam átlendül a küszöb felett, a testem köré mintha valami erőset hurkolnának és rántanak rajtam egy hatalmasat. A színek és a fények eltűnnek, a rántás megismétlődik, immár sokkal erősebben. Automatikusan csukott szemmel várom a zuhanás végét, mert bárhová is rántottak, az most olyan érzést eredményez, mintha nagyon magasról löktek volna le egy szakadék mélyébe. Nincsenek érzetek. Nincsenek szagok, súlyok, érzékelhető és felfogható gondolatok sem. Kevesebb ideig tart, mint egy másodperc. 

- Mindez olyan hamar történik, amit emberi agy nem képes felfogni - megint hallom a lány hangját. Nem tudom, hol vagyok és mi történik, de ha hallom, akkor ott kell lennem, ahol ő is van. - Egy nanoszekundum az egész és cserébe percek kellenek, néha órák, mire visszanyered az önuralmat a tested felett. Lehetnek mellékhatások. Egyesek belázasodnak, mások hánynak párszor. Volt olyan is, aki napokig a saját nevére sem emlékezett. Egyénenként változó, szóval ne aggódj. 

Látnom kellene a plafont, azonban nem látok semmit. Hideg kezd a bőröm alá kúszni, keménységet érzek a testem alatt és azt hiszem, sírva fakadok. Igen, érzem a meleg, sós könnyeket, csak a látásom nem akar visszatérni. 

- Kicsit még maradj ott! - javasolja a lány. - Jobb nem erőltetni ezután a mozgást. Csak azt érnéd el, hogy felkavarodik a gyomrod. Eddig szépen megúsztad hányás nélkül.

- Eddig? - soha nem akartam még kezet emelni nőre, most azonban megtenném, ha tudnám és lenne értelme. 

- Aha, kiesett az időérzéked is. Hat óra telt el, mióta megpróbáltad átlépni a küszöböt. 

Nem.

- Eddig eszméletlen voltál.

Nem. 

- Alaposan beverted a fejed, mikor visszadobott a dimenzió. Láttam már kecsesebb érkezéseket is. 

Nem! 

- Ne nehezítsd meg a saját dolgod, Min Yoongi. Feltűnt, hogy folyamatosan ezt teszed. A tagadás nem vezet előre és az sem, ha nem hallgatsz rám. Megkímélted volna magad hat óra földön fetrengéstől, ha nem rontasz ki a szobából, mint egy őrült. 

Nem! Nem! Elég!

- Azért, mert nem akarod tudomásul venni a nyilvánvalót, attól még ezek a dolgok léteznek. Én is létezem, csak nem abban a formában, amiben te. Létezik másik dimenzió, ami kidobja magából azt, ami nem oda való. Sok kérdésedre tudnék magyarázatot adni neked, bár nem mindenre. Teszek neked egy szívességet és addig nem leszek látható számodra, amíg valamennyire össze nem szeded magad. Utána válaszolok a kérdéseidre. 

- R...ro...

- Hm? - hogy a látásom kezd-e kitisztulni, azt nem tudom. Talán bevertem annyira a fejem, hogy képzelődöm, de mintha látnám, ahogy leguggol mellém és várakozva figyel. 

- Rohadj...meg...

Halvány mosollyal az arcán törökülésbe helyezkedik. Vajon érzi, milyen hideg a padló? 

- Goo - mondja kedvesen. - A nevem Goo.

- Rohadj meg, Goo! - nyögöm, a testem összerándul a hirtelen rám támadó ingertől. 

Goo továbbra is mosolyog, de a hangjában cseppnyi vidámság sincs. 

- Ez a beszéd - suttogja. 

Megint elsötétül minden. A testem megrázkódik, majd abban a pillanatban, amikor már nem érzem Goo jelenlétét, az oldalamra fordulok és magam mellé hányok a padlóra.