Hoseok lengeti előttem a kezét, fél méter sem választ el tőle és mégsem tudom levenni a szemem arról a pontról, ahol az előbb még a lányt láttam. Átizzadom a pólómat, levegőt is elfelejtek venni. Ha nem végeztem volna el a dolgom korábban, most minden bizonnyal összecsináltam volna magam. 

Rohadtul. Nem. Létezhet. 

- Te szívtál? - Hoseok meglöki a vállam, mire sikerül rávennem magam, hogy őt nézzem. - Mi bajod van? Kísértetet láttál?

- Nem léteznek - vágom rá rögtön, Hoseok pislogás nélkül mered rám. - Elhoztad a húrokat?

- Igen, el. De csak akkor adom oda őket, ha megígéred, hogy nem fojtod meg magad velük - valóban ott van a kezében a doboz és én utána kapok, Hoseok azonban gyorsabb. - Előbb zuhanyozz le! 

- Nem megyek be oda! 

- Oké, haver, furcsa vagy. 

- Tetszik a lakás? - próbálok témát terelni, a nyelvem olyan, mint a dörzspapír. Beletúrok a hajamba, ami most izzadságtól nedvesen meredezik szerteszét a fejem tetején. 

Hoseok körbenéz, itt-ott kicsit tovább időzik el a tekintete, de végül elégedetten biccent.

- Aha, jó üzletet csináltál. Mondd csak, az előbb...

- Jae és Taehyung? - bedobom az aduászt. Fáj, még a legapróbb emléke is üt annak, ahogy a volt barátnőm az egyik legjobb barátom ölében ült meztelenül a közös hálószobánkban, de mit lehet tenni? Semmit. Elterelésnek azonban kiváló téma. 

Hoseok összevont szemöldökkel, óvatosan bólint.

- Még mindig együtt vannak. 

- Boldog vele? 

Kezdem érezni, ahogy az erő visszatér a végtagjaimba és ezzel együtt a szédülés is elkap. Neki dőlök az ablakpárkánynak, mintha mi sem történne. 

- Ki vele, mit szívtál? - kérdezi újból. 

Latolgatom az esélyeimet. A látomásról hiába beszélnék, Hoseok nem hinné el. De ezek szerint hihetően adom a drogos havert, holott soha nem nyúltam semmiféle szerhez. Akarva-akaratlanul is kreálok magamnak egy érthető magyarázatot. 

- Az egyik lakótól kaptam az anyagot és csak szükségem volt egy kis...

- Bassza meg! Egész eddig nem lőtted magad, erre elköltözöl egyedül ide az Isten háta mögé és pont most állsz neki? 

- Nem lőttem, szívtam. 

Hoseok váratlanul tarkón csap, amire nem álltam készen. Ha eddig még nem tűntem elég kattosnak, hát a belőlem kiszaladó meglepett nevetéssel felteszem az i-re a pontot. Lerakja a húros dobozt az asztalra és karba font kezekkel rám mered. 

- Nem hagylak így itt. Hol az anyag? Mindet elszívtad? 

- Ez csak fű volt, nem kell ennyire túlreagálni. 

- Fű? - torpan meg Hoseok félúton a fürdőszoba felé. - Nem érzem a szagát. 

Ismét egy verítékcsepp kúszik lefelé a gerincemen. 

- Az ablakban szívtam el. 

Hoseok cifra káromkodásokat morogva megy be a fürdőszobába, hogy kezet mosson. Közelebb megyek a helységhez és a tükör mellé akasztott törölközőt nézem. A helyén van. 

- Táncoltál a zuhany alatt? - néz rám a tükörből, fejében a padlón heverő samponos és tusfürdős flakonokra bök. - Yoongi, mi a fasz van... - látom magam a tükörben, ahogy halálra sápadok.

Nem voltak ott. Hogy kerültek oda? Csak az egyik esett le, a többi nem. Az az egy... Az most a polcon van. 

- A kurva életbe! - két kézzel markolom a hajam, a vér dübörögve áramlik az ereimben és kevés választ el attól, hogy sírva is fakadjak. 

- Oké, talán jó lenne, ha lemennénk kicsit a levegőre és...

- Maradj itt éjszakára! - kérem, a hangom túlságosan kétségbeesett. - Alszunk a kanapén.

- Van ágyad, Yoongi. Jézusom, mégis mi a jó frászt szívtál el!? 

Semmit. A nyelvem hegyén van, hogy beismerjem a dolgot, de nem visz rá a lélek. 

***

Az új húrokkal játszadozom kicsit. Csak azért, mert Hoseok figyel és igyekszem úgy tenni, mintha kezdenék megszabadulni az el nem szívott fű hatásától. Megmutatom neki a kész dalszövegeket, lejátszok néhány akkordot a dalokból. 

Minél inkább későre jár, annál jobban rám tör a gyomorgörcs. Megkértem ugyan Hoseok-ot, hogy maradjon itt, de szíve joga hazamenni és nem kényszeríthetem. Elég jól játszom a szerepem, a külsőm alapján még nem vagyok száz százalékig rendben. Ezt a sok figyelő pillantása tudatja velem, messze nem bízik meg abban, hogy ne szívnék újra. Mindeddig elleneztem a drogozást, hallani sem akartam róla, erre egyszer teszek úgy, mint aki kipróbálta és utána rám ragad.

- Hamarosan indulnom kell - legjobbkor időzíti Hoseok ezt a kijelentést. - Megleszel? 

Erre nem felelek azonnal. 

- Tényleg szeretnéd, ha itt maradnék? - kérdezi, nekem meg elzsibbadnak a vállaim a gondolatra, hogy egyedül leszek a lakásban. - Lehet róla szó. Viszont előtte haza kell ugranom pár cuccért, hogy reggel innen mehessek dolgozni. Kibírsz egy órát? 

Bólogatok, nem utasítom vissza. Némi megkönnyebbülést érzek, ami csupán addig tart, míg Hoseok ki nem lép az ajtón. Hogy mit csinálok ebben az egy órában? Az ég világon semmit. Csukott szemmel fekszem a kanapén és várok, nem vagyok hajlandó bárhová is nézni. Folyamatosan hideg borzongás csiklandozza a tarkóm. A látomás megingatta a természetfeletti jelenésekbe vetett hitem, miszerint nem léteznek. Ha leeső tárgyak, a kopogások, a zajok még csak-csak elmennek, de az az alak... Az a lány a galérián ott volt. Bármennyire is igyekszem tagadni, tudom, hogy tényleg állt a korlátnál egy alak és végig nézte a rettegésem. 

***

Miután Hoseok visszajön, csak egy tiszta pólót veszek át. A fürdőszobát nagy ívben elkerülöm, amíg tehetem. Sokat beszélgetünk, leginkább hétköznapi témákról, amik valamelyest segítenek lehiggadni. 

Hoseok kiköti, hogy ő alszik a kanapén, én pedig a szobámban, külön-külön. Szüksége van a pihenésre a holnapi munkához és szerinte már nem olyan vörösek a szemeim az el nem szívott fűtől. Egy részem tudja, nem képzelem be a hőmérsékletesést. Azért sem, mert Hoseok is szóvá teszi. 

Nem engedem le a redőnyt, még a függönyt sem húzom el. Bekészítek az ágy mellé egy pohár vizet, nyakig betakarózom és azért imádkozom, hogy reggelig fel se ébredjek. Imádkozom. Sose szoktam imádkozni. Nem is hiszek Istenben. 

Éjjel három óra huszonhét perckor koppanásra ébredek. A takarót markolom, próbálom elfojtani a vizelési ingert, ami rám tör. A végtelenségig nem húzhatom. Egyrészt nem egészséges, másrészt esélytelen, hogy visszaaludjak így. Márpedig nekem is dolgoznom kell, a dalszövegek nem írják meg magukat. 

Hoseok kint van. Ezt ismételgetem magamban. Bármi is történne, azt ő is látná. 

Lerúgom magamról a takarót, sikerül elhatároznom, hogy kimegyek a fürdőszobába. Ám mikor a talpam a padlót érinti, felszisszenek. 

A padló vizes. Kiömlött a pohár víz, amit behoztam, én pedig beleléptem. De hogyan borulhatott ki, ha én nem... És Hoseok sem... Hoseok pláne nem...

A szobában lévő hőmérséklet megzuhan. Hirtelen hatalmas késztetést érzek arra, hogy üvöltsek. Mikor újból lenézek a padlóra, majd vissza a szemközti falra, valami a látóterembe kerül. Nem kell oldalra fordítanom a fejem, anélkül is tudom, hogy ott van. 

- Menj innen! - szorosan lehunyom a szemeimet, suttogva kérem a jelenést a távozásra. - Menj innen! Nem látlak szívesen. Nem is látlak, nem is létezel. 

- Még meddig tagadod a nyilvánvalót? - hűvös, vékony hang ér el hozzám és attól félek, most tényleg be fogok vizelni. - Mindig az orrod előtt voltam, Min Yoongi. 

- Mindig? - továbbra sem nézek oda. A bal karomnál jéghideggé válik a levegő. Itt van mellettem. - Akkor most menj el! Nem akarlak látni. 

- Ez nem így megy. Te kérted, hogy láthass. 

A semmivel vitatkozom. Álmodom. Vagy már meghaltam álmomban.

- Akkor most azt kérem, hogy húzz el innen! 

- Nem tehetem. Mondd csak, szándékosan nehezíted meg a saját dolgod? 

Ez most komolyan szórakozik velem. 

- Menj már el innen! 

- Sajnálom, nem mehetek sehová. Viszont a barátodnak mihamarabb mennie kellene.

A hideg felkúszik a vállamon a nyakamra, az arcomra. Mintha a jelenés megérintene, végig simítana a homlokomtól az állam vonaláig. 

- Ne érj hozzám! - ugrok hátra az ágyon, elkövetem azt a hibát, hogy nyitott szemmel. 

- Nem értem hozzád. Nem tudok hozzád érni.

Ott áll az ágy és a fal között. Annak ellenére, hogy a szobában sötét van és csupán a kinti lámpafény szűrődik be, a teste mintha ragyogna. Kísértet. Nem képzelődöm. Soha nem voltam még éberebb és soha nem éreztem ilyen tiszta félelmet. 

- Küldd haza! - szólal meg újra a lány. - Haza kell mennie, mert nem tudom sokáig visszafogni őket. 

- Mi? 

Látom a leheletem. 

- Mérgesek. Megállítottam őket délután és nem örültek neki. Haza kell küldened őt, most! 

- És, ha megteszem, eltűnsz végre? 

A lány előre lép, egy árva neszt sem okoz. Nem hajol közelebb, de a tekintetünk összeakad és jeges rémület szalad át rajtam. 

- Én nem mehetek sehová. De amennyiben ő sem megy, úgy végzi, mint az a kedves lány. Tudod, amelyiket ágyba vitted. 

Sookie.

- Akarsz még egy halott barátot, Min Yoongi? - fenyegető a hangja, ugyanakkor figyelmeztet is. Cselekednem kell. Ha látomás, ha nem, túl komolyan beszél. 

- Nem.

- Akkor iparkodj! - hátrébb lép, mintha teret akarna adni. -  Én itt megvárlak.