Az egész éjszakát ébren, lámpafény mellett töltöm. Próbálom meggyőzni magam, hogy csupán a képzeletem szüleménye a hang, Sookie halála kellően megrázott és most átmenetileg paranoiás lettem. Csakhogy a léptek hangjai nem szűnnek meg éjjel sem. Hallom őket. 

Mikor kint kivilágosodik, elszundítok és tíz óra körül ébredek. Nincsenek váratlan hangok, a kinti madárcsicsergésen kívül semmi sem töri meg a csendet. A kávém fölött görnyedek, a pólóm megszáradt izzadság szagát árasztja. Inkább nevezném a félelem szagának, de azzal beismerném, hogy Sookie talán tényleg nem képzelődött és az ingatlanos is...

- Francokat! - lecsapom a bögrét az asztalra, idegesen meredek a kiömlött kávéra. 

Tekintetem az asztalon heverő megkezdett dalszövegekre siklik. Egyszerre érzem lehetetlennek és sürgetően fontosnak a dolgot. Koncentrálnom kell, ami jelenleg nem az erősségem. Viszont a dalszövegírás alatt mindent képes vagyok kizárni. Talán a feszengésem is enyhül és végre jutok valamire. 

Felkelve a kanapéról úgy döntök, élem tovább az életem, mintha mi sem történt volna. Mintha nem ismertem volna Sookie-t, az ingatlanos nem bámult volna a padlóra begolyózva, a felettem lakó dilis asszony meg már rég meghalt. Egy napig ezt fogom képzelni és sikerül rendbe szednem a gondolataimat. 

Szellőztetni kezdek, nem érdekel, milyen hideg van anélkül is a lakásban. Tíz perc is elég, azután felcsavarom a fűtést. Elegem van abból, hogy állandóan fázom. Leveszem az átizzadt pólómat, gyorsan lezuhanyzom és tiszta ruhákat keresek. Minden alkalmat megragadok arra, hogy a mozdulataim hétköznapiságába vesszek bele és ne foglalkozzak a tarkómon futkosó hideggel. Feláll a szőr a karomon, miközben elmosom a koszos edényeket. 

Hétköznapiság. Átlagos tevékenységek. Mindennapok. Semmi extra. 

Koppanás.

A víz tovább folyik a kezemre, az ujjaim között tartott evőpálcikákra. 

Még egy koppanás. Gyerekek nevetése. 

A folyosón játszanak. Ezek szerint az ötödiken lakó családnak több gyereke is van és képtelenek megnevelni őket. 

Mosogatás után kényelmesen leülök a kanapéra, ölembe veszem a gitárt és átfutom az eddig megírt akkordokat. Jónak tűnik. Ez még jó is lehet, de tényleg. 

Órákon át dolgozom. Nem figyelek apróságokra, mindössze húsz perc kell a megkezdett dalszöveg befejezéséhez és utána elkészülök még hárommal. Nem tudom, honnan ez a nagy ihlet, de rég volt már ilyen termékeny napom. Négy óra telik el, mire érzem, hogy éhes vagyok. A múltkorról megmaradt ramen gondolatát sem bírom elviselni, lehetetlen nem összekapcsolni Sookie emlékével. Amire persze nem emlékezhetek, mert nem is ismertem. 

Zacskós rizst főzök, összekeverem a szójaszósszal, meg egy konzerv zöldségkeverékkel és beérem ezzel egyelőre. A lakásban és az egész lépcsőházban csönd van, még az utcáról sem szűrődnek be zajok. Megengedem magamnak, kiélvezem ezt a pár percnyi hallgatást. Hátra döntöm a fejem a kanapén, azokat a légzőgyakorlatokat csinálom, amiket még Jae tanított. Őt nem olyan könnyű kiverni a fejemből. 

Elszámolok tízig, aztán folytatom a munkát. 

Egy, kettő...

Koppanás.

Megint játszanak a gyerekek.

...három, négy, öt...

- Anya, a bácsi bántja a nénit! - üvölt az egyikük. Nem az én dolgom. - Vérzik a néni szeme, anya! 

...hat, hét...

- Levágta a néni fejét! Anya! Anya, a néni...

Sosem lesz gyerekem. Bődületesen nagy a képzelőerejük. 

...nyolc, kilenc...

- Tíz - fejezem be a számolást hangosan.

Kinyitom a szemeimet. A gyerek felvisít a folyosón, mintha ölnék. A következő pillanatban pedig a gitáron lévő összes húr elpattan.

***

- Haver, most szórakozol? - kérdezi Hoseok nevetve a telefonban. - Azt mondtad, csak a legszükségesebbeket viszed és a gitárhúr készletedet meg komolyan... Pont te, mégis hogyan felejthetted el? 

- Szóval akkor tudsz hozni? - a hangom feszült, már véresre kapartam a körömágyam. - Nekem nagyon kiesik gyalog, neked meg van autód és legalább megnézhetnéd a lakást. 

- Viszek, csak írd meg, milyen kell. Egyébként mikor akartál lakásbemutatót tartani, ha nem vágod tönkre a gitárodat? 

- Nem én vágtam tönkre... 

- Hogyne. Jó, egy órán belül ott vagyok. 

Nem kelek fel a kanapéról. A bénult gitárt bámulom, meg az összegyűrt papírgalacsinokat. Frászt kapok ettől a helytől. Eddig nem akartam erre így ténylegesen gondolni, de ez van. Rohadtul elegem van a gyerekekből is, holott az élénk képzelőerejükön és az idegesítően magas hangjukon kívül nem ártottak nekem semmit. Illetve, talán mégis. Megállás nélkül kopognak a kibaszott falakon. 

A kényszer nagyúr, muszáj kimennem a mosdóba. Hoseok nagyjából fél óra múlva ér ide, addig jó lenne némiképp lehiggadnom. Sokat dolgoztam, de nem eleget. Az új húrokkal folytatni fogom és befejezem az utoljára megkezdett dalszöveget. 

Elvégzem a dolgom, megállapítom, hogy ráférne a fürdőszobára egy festés, majd hideg vízzel megmosom az arcom. Ez némileg segít, éberebbnek érzem magam tőle. Kinyúlok oldalra, vakon keresem a tükör mellé akasztott törölközőt. Az ujjaim csak a levegőt markolják. Mikor hűvös borzongás szalad végig a tarkómtól kezdve a gerincem aljáig, akkor játszom el komolyabban a gondolattal, hogy nem nyitom ki a szemeimet. 

Felegyenesedek, megdörzsölöm az arcom. Nagy levegőt veszek, majd megemelem a fejem és oda nézek, ahol a törölközőnek kellene lennie... 

Ott van. 

- Ez nem lehet...

Hangos koppanás a hátam mögött.

Majdnem kiugrok a bőrömből, rémült kiáltás szakad fel belőlem. Megfordulok, a véremben száguldozik az adrenalin, minden egyes szívdobbanásom a fejemben lüktet. 

Leesett az egyik sampon. Mindig sorba rendezem a tusfürdős és samponos flakonokat aszerint, mennyire szeretem őket. Ezt a sampont utálom, ezért legbelülre tettem. De csak ez az egy hever a zuhanytálcában, az összes többi flakon érintetlen. Mintha egyenesen oda nyúltam volna, hogy azt az egyet kivegyem a másik négy flakon mögül. 

- Ki a fene vagy? - beszélek hangosan és már nem érdekel, mennyire tűnök idiótának. - Ki a fene vagy? - ismétlem meg idegesebben, a hangom harsányabb. 

Elment az eszem. Ez az első, ami átfut az agyamon.

Aztán megfordulok és az érintetlen törölköző immár a földön hever. 

- Nem, nem, nem! - kimegyek a fürdőszobából, a padlót nézve egészen az ablakig hátrálok. 

Ha tényleg nem lennék egyedül, azt látnom kellene. Annak fizikai jele lenne, látnám azt, aki itt van. Ez a normális. Nem látni azt, aki veled van, annyit jelent, hogy kísért téged. Kísértetek viszont nem léteznek. 

- Mutasd magad! Mutasd magad, te... - Ha hiszem, hogy nem léteznek, miért kérek ilyet? 

Nyikorgás. 

Nem olyan hangos, mint korábban, ám jól hallom. Tudom, honnan érkezik a hang és képtelen vagyok oda nézni. Ez nem történhet meg velem. Ez abszurd, lehetetlen. Irracionális eszmék gyötörnek, az agyamra ment a szakítás. 

Izzad a tenyerem és a homlokomra is kiült a veríték. Furcsán hangosan veszem a levegőt, a fejem zúg. 

Felnézek. Egyenesen a galériára, oda, ahol semmit nem kellene lássak és mégis látok. A gyomrom lesüllyed, erős hányinger kap el. Nem bírok megmozdulni, nem bírok egy árva hangot se kiadni. Ha nem fognám az ablakpárkányt, talán még össze is csúsznék. 

Egy lány néz vissza rám. Az alakja áttetsző, megfoghatatlan. Akármilyen csúf játékot is űz velem az agyam, a játék maga gyönyörű. Csak épp halálra rémít és nem bírom felfogni, amit látok. Pontosabban akit látok. Pislogok, de nem tűnik el. Talán egy egész perc is eltelik, mire a zsibbadt szám képes megformálni egy szót. 

- Te...

Ennyi. A lány alakja szertefoszlik, amint kettőt kopognak a bejárati ajtón. Hoseok megérkezik, kezében az új húrszettel és a gémberedett agyam csak nagyon lassan képes visszatérni a való életbe. 

Nem vagyok egyedül, mióta itt lakom és talán soha nem is voltam.