Fagyos, hideg szél süvített az arcomba, ahogy szinte kirúgtam a házunk ajtaját. Elegem volt az alkoholista barátomból, aki már tizenhét évesen minden egyes nap részegen fetrengett a kanapén. " Máshogy nem bírnám a gondolatot, hogy 3 év múlva elvisznek és bedarálnak." - mondta mindig. Az oldalamon elhelyezkedő vonalkódra gondoltam és automatikusan végigsimítottam a helyen.

Persze, engem is végtelenül elkeserített a tudat, hogy hamarosan meghalunk, hogy nem tehetünk mást csak ülünk és várjuk, hogy a Szállítók értünk jöjjenek.

– Szia, mi a baj megint? - ahogy a város egyik padján ültem lehajtott fejjel és azon gondolkodtam mit tehetnék Jongho érdekében, egy nagy, meleg kéz megborzolta a fekete szénakazalt amit még elindulás előtt a hajamnak mertem nevezni.  - Megint az a semmittevő?

Rosszkedvűen bólintottam, és egy a kevés életben lévő barátaim közül, Mingi, lehuppant mellém majd egy hosszú sóhaj kíséretében végigmért.

Szerettem volna, hogy az utolsó éveinket boldogan éljük le, ne egy patkányokkal teli koszfészekben fetrengve.

Eddig is próbáltam úgy élni az életemet, hogy ne bánjak meg majd semmit, csak egyet kívántam, egy lányt. Egy lányt szerettem volna látni. Egyszerűen csak látni, hogy néznek ki. Vajon mennyiben különböznek tőlünk? Vagy épp pont olyanok mint mi?

2022-ben hozták meg a rendeletet, hogy a nőneműek semmilyen formában nem érintkezhettek a férfiakkal, ugyanis az emberiség fenntartásához már nem volt szükség máshoz csak...

Lombikokhoz.

Úgy hallottam régen testi érintkezés útján születtek a gyerekek, de valójában el se tudtam képzelni milyen lehetett az.

– Seonghwa - Mingi szakított ki gondolataim közül. A fiú maga felé fordított és komolyan rám nézett. – Én is eltűnök. Jongho is. Te is. Ezért ne a hidegben vacogva ülj, hanem menj haza és tegyél valamit érte.

Ó, ha tudná hányszor próbáltam. De egyet kellett vele értenem. Mint mindig.

– Rendben. Holnap van a Negyedéves, úgyis látjuk egymást.

– Így van - a barátom keserűen mosolygott. – Viszlát holnap.

Zsebre tett kézzel siettem vissza a házunkhoz, ahol még mindig égett a villany. Furcsa, Jongho ilyenkor már rég aludni szokott. Gyorsabbra vettem a tempót, a lábaim szinte maguktól vittek, legbelül éreztem, hogy valami nem stimmel.

Levegő után kapkodva téptem fel az ajtót.

Jongho.

A nappali közepén állt, csupa vérben úszott a ruhája, a karja könyékig beborítva a ragacsos vörös folyadékkal, a haja nedvesen tapadt a homlokára ahogy reszkető ajkakkal rám emelte a tekintetét.

– Seonghwa, esküszöm nem én voltam - hebegte. – Bekopogott hozzánk, hogy keresik, beengedtem és szíven szúrta magát – a test melletti késre bökött. – Segíteni akartam rajta de...

A barátom sírni kezdett.

Szürreális látvány volt.

Jongho.

Egy halott.

A mi házunkban.

Ezért mindkettőnket ki fognak végezni, senki se fogja elhinni ezt a mesét. A gyilkosság volt a legfőbb bűn, az Atya számára, az egyház számára, akik ezt az egész rendszert irányították az árnyékokból.

– Hiszek neked - mondtam végül és megszületett bennem az elhatározás is.

Megmentem őt. Akkor is ha az én életem bánja.