Ⓨⓞⓤⓡ ⓅⓄⓋ
Még emlékszem, milyen volt általános iskolásnak lenni. A táskám mindig nehéz volt, az órák hosszúak, szünetet pedig alig kaptunk a hétszer negyvenöt perc közé, mégis szerettem oda járni, mert jó osztályom volt, sok volt a lány, akikkel barátkozhattam, az a kevés fiú pedig inkább elvolt egymás között. Végig kitűnő voltam a nyolc év alatt, így nem volt kérdés, hogy vajon felvesznek e majd abba a gimnáziumba, ahová menni akartam. Ott is tartottam a jeles színvonalat, így az érettségi után nyugodt szívvel válogathattam az egyetemek jogi karai között. Sokakkal ellentétben ez az én vágyam és nem a szüleimé, ők jobban szerették volna, ha valami egyszerűbb munkát választok, de amikor elmondtam, hogy ügyvéd szeretnék lenni, egy sóhaj után bólintottak. Az egyetemen már nem voltam kitűnő, négyes és ötös között mozogtam, de meg voltam vele elégedve.

És most, ahogy itt fekszek egy ismeretlen, kényelmetlen kanapén, zsong a fejem és képtelen vagyok a félig nyitott szemeimmel fókuszálni, úgy érzem, hogy az összes eddigi tanulmányom semmit sem ér, mert erre nem készítettek fel és nem is szóltak, hogy magamat fel kéne készítenem. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen hatással lesz rám egy komoly tárgyalás és mondhatnám, hogy csak a bent tomboló hőség a hibás, én pontosan tudom, hogy Eren Jaeger kétségbeesett hangja és tekintete volt az, amit nem tudtam tovább elviselni.

Nem tudom, kik vannak körülöttem, de hallom, hogy halkan beszélgetnek. Felkavarodik a gyomrom, amikor néhány szóból kiveszem, hogy a tárgyalásról van szó és a bent elhangzott információkról. Az egyetlen, ami hirtelen meg tud nyugtatni, az Levi színtelen hangja, ami csendre inti a neki folyamatosan magyarázó, egyelőre ismeretlen hangot.

Megpróbálok felülni, de a mocorgásomra elnémul a beszélgetés és bár nem látom a bent lévőket, tudom, hogy engem néznek. Próbálok koordinálni a mozdulataimat, mert érzem, mennyire végtelenül esetlen vagyok, de a tagjaim túl nehezek és zsibbadtak ahhoz, hogy meg tudjam mozdítani őket. A torkom száraz, a fejem pedig zavaróan sajog kétoldalt a halántékom körül.

- Annyi baj van veled – hallom meg Levi bosszús hangját és a közeledő lépteit egyidőben. – Félbeszakadt az egész tárgyalás.

Ahogy megáll fölöttem, szaporán pislogok, hogy a látásom végre kiélesedjen, de csak néhány próbálkozás után sikerül rendesen kivennem a felettem álló fiú vonásait.

- Félbeszakadt? – kérdezek vissza esetlenül és valahogy ülő helyzetbe küzdöm magam. Levi egy pohár vizet nyújt felém, amit hálásan elveszek.

- Igen. Zachary bíró berekesztette, Jaegert pedig visszavitték a börtönbe. Sejtettem, hogy haladékot akarsz, de nem hittem, hogy ennyire elszánt vagy – túl kába vagyok eldönteni, hogy a hangja rosszalló, vagy csak szekálódni akart. – Elmehetünk, a trágyalás egy hét múlva folytatódik, ugyanebben az időpontban. Fel tudsz állni?

- Azt hiszem.

- Ha akarod, felhívom Hanjit, hogy egy szegény lány rosszul lett és elájult. Biztosan örömmel sietne a segítségedre – néz rám szárazon, én pedig gyorsan megiszom a vizet és talpra küzdöm magam. – Kiváló.

Levi minden tiltakozásom ellenére hazafuvaroz az autóján, közli velem, hogy ostoba vagyok, ha nem pihenek, aztán elhajt a lakásom elől.

- Mielőtt még belekezdenél abba a meggondolatlan ötletedbe, hogy kutakodni kezdesz az ügyben, most mondom, hogy meg se próbáld – teszi hozzá, mielőtt gázt adna. A lehúzott ablakon keresztül beszélük. Az utcán állok, ő pedig a kormányt fogja a vezetői ülésről.

- Semmi ilyesmit nem terveztem.

-Leszarom, mit terveztél. Az érdekel, hogy ne csináld. Világos, igaz?

Tudom, hogy igaza van, és azt is tudom, hogy őrültség lenne nekiállnom öntörvényűen nyomozni az ügyben – és azon túl, hogy nem az én területem, még törvénybeütköző is lenne. Mégis úgy gondolom, hogy részemről nézni, ahogy ez az ügy ennyire becstelenül megy tovább, vagy az, hogy egy ártatlant halálra ítélnek, még mindig nagyobb horderejű dolog, mintha én szimatolok egy kicsit. Pontosan ez az, amiért fent a szobámban előveszem a jegyzeteimet, hogy átolvassam őket az üggyel kapcsolatban. Már a lejegyzetelt részletek is egymást ütik, de próbálok nem kétségbeesni azon, ami eszembe jut. Most a legfontosabb, hogy felkeressem a tárgyalás elején elhangzott börtön nevét – amit szintén bekeretezve felírtam a papírjaim egyikére –, hogy egy kis mézesmadzag után beszélhessek Jaegerrel.

Talán én vagyok az egyetlen, aki hisz neki – ez az egyetlen, amivel nyugtatni tudom magam, amikor a taxi eltűnik, én pedig ott maradok a fölém magasodó börtön árnyékában. Piszkosszürke épület, a vakolat több helyen már lepergett és kikandikálnak alóla a letört téglák. A porta ugyanolyan, mint az épület kívülről. Ugyanolyan szürke, rideg és a plexi mögött rágózó nő is értetlenül mered rám.

- Nincs látogatási idő, pipkém – vakkantja és olyan magasra húzza a szemöldökét, hogy eltűnik a haja mögött.

- Jó napot – kezdem diplomatikusan, annak ellenére, hogy az előbbi hangnem miatt legszívesebben ráborítanám a műanyag falat a recepciós nőre. – [Teljes Név] vagyok – folytatom és lassan becsúsztatom a diákigazolványomat a kis résen. A nő néhány pillanatig bámul rám, aztán maga elé veszi a kártyámat és mindkét oldalát megnézni.

- Ez nem VIP kártya, csak mondom.

- Tudom. Ez egy diákigazolvány – mosolygok rá hidegen, ami láthatóan meglepi. – Egy rabhoz jöttem.

- Nincs látogatási idő! Nem érted, pipikém?

- Ma volt a tárgyalása, de félbeszakadt. Az egyetemen az a feladatom, hogy elemezzem a vádlottat és a vádat. Ehhez pedig beszélnem kell vele, amint lehet. Még ma, mert még friss a tárgyalás.

- Nem engedhetlek be, mert nincs látogatási idő, felfogtad? – ugrik fel a nő idegesen, én pedig azzal a szenvetlen arccal nézek rá, amit Levi-tól tanultam. Csak remélni tudom, hogy ügyesen csinálom és sikerült is.

- Legyen szíves felhívni valamelyik felettesét, vagy az igazgatót.

- Majd biztosan egy kis egyetemi bugris miatt fogják megbolygatni a börtön rendet – vicsorog rám a nő, én pedig igyekszem minden méltóságomat összeszedni. Elhatároztam, hogy bemegyek a látógatói terembe és beszélek Eren Jaegerrel.

- Valószínűleg igen – bólintok. – A börtönigazgató a nevét adta az egyetemünk gyakorlatához. Valószínűleg a dékán nem örülne neki, ha elmesélném, hogy egy recepciós szabotálta a tanulmányaimat.

A nő néhány pillanatig döbbenten mered rám, és már azt hiszem, hogy el fog küldeni a picsába, de végül lassan a telefon után nyúl és úgy emeli a füléhez, hogy közben végig a szemebe bámul. Néhány rövid félmondattal vázolja a helyzetet a telefon másik végén lévőnek, aztán lerakja a fehér kagylót és úgy néz rám, mint a véres rongyra.

- Az igazgató néhány percen belül itt lesz. Foglaljon helyet.

Halványan rámosolygok, aztán keresek egy szimpatikus fém széket és leülök rá. A festék már alig látszik rajta, annyira lepattogott, ráadásul kényelmetlen és hideg is, de ennél többet egy börtöntől nem is szabad várnom.

Kifakult, kék függönyök, koszos falak, néhány egészen szépen megnőtt szobanövény, automaták, kikopott padló és ecetszag minden, amit hirtelen találok magam körül. Biztos, hogyha itt kell ülnöm még egy darabig, újra el fogok ájulni, annyira tömény és szúrós a levegő. Szerencsére azonban az előbbi kis agresszív megnyilvánulásom hamar előcsalogatja a börtön fejét is az irodájából.

Őszintén szólva az igazgató sincs odáig azért, most rögtön beszélni szeretnék a frissen visszaszállított rabbal, de néhány mosoly és a diákigazolványom kitartó mutogatása után egy sóhajjal megkér, hogy mutassam meg a feladatmegbízást is, hogy valóban elemeznem kell a tárgyalást. Kis keresgélés után megtalálom a telefonomon a lementett dokumentumok között és hagyom, hogy az bajszos, barna hajú férfi alaposan átnézze. Addig én őt figyelem. Mélyen barázdált arca van, a szeme körül végtelennek tűnő szarkalábak húzódnak és olvasás közben maga elé hümmög. Végül utoljára végigmér, és megkér, hogy kövessem. Az egész nem több tíz percnél, amíg a látogatói terembe kísér. Ez is ugyanolyan piszkosfehér falú, régi és kopottas, mint az előtér volt., csak itt még növények sincsenek, sem függöny, csak rácsos ablakok, neonlámpák, néhány étel- és italautomata és Eren Jaeger az ajtóban, két akkora őr mellett, mint egy-egy notredame-i harangozó.

Jaeger türelmesen hagyja, hogy az őrök a székhez bilincseljék, aztán megállnak fölötte és fölénk magasodva merednek maguk elé. Látszólag eszük ágában sincs tágítani és hagyni, hogy normálisan beszéljek ezzel a szerencsétlen fiúval, ezért az igazgató felé pislogok, aki kérdőn viszonozza a pillantásomat.

- Azt reméltem, négyszemközt beszélhetek a vádlottal – kezdem halkan, ügyelve rá, hogy ne tűnjek követelőzőnek. Voltaképpen már így egy nagy szívességet tettek nekem, nem szabad telhetetlennek lennem.

Mr. Keith Sadish bizonytalanul kezdi méregetni Eren Jaegert. Nevetségesen bizonytalanul.

- Veszélyes lehet – mondja végül. – Nem akarom magukat kettesben hagyni.

- Lekötelez – mosolygok fel rá. – Megoldható lenne, hogy az urak az ajtónál várakozzanak? Kicsit zavarban vagyok tőlük – folytatom bizalmasan, ami úgy tűnik, meghozza a hatását, mert az igazgató biccent és a fogdmegekkel együtt a terem másik szegletébe húzódnak. Amint kettesben maradunk, rögtön a rabr5uhába bújtatott fiú felé fordulok, aki úgy néz rám, mintha nem tudná eldönteni, hogy normális vagyok e, vagy sem, de jelen pillanatban én sem tudom megmondani.