Ⓨⓞⓤⓡ ⓅⓄⓋ
Kezek. Kezek a derekamon. Felcsúsznak az oldalamon. Felgyűrik a szoknyámat. Csak egy kicsit. Végigsimítják a magasba emelt kezeimet. Felemeli a lábamat. Behajlítja a térdemet. Hátra dönt. Az orr érinti a kulcscsontomat. Halkan zihálok. Elejt. Halkan nyögve esek hátra a padlóra és rögtön kizökkenek az eddigi ködös állapotból. A fenekem tompán fáj a landolás miatt, én pedig kelletlenül nyöszörgök, ahogy felnézek Jean ziháló alakjára.

– Basszus, ne haragudj! – szabadkozik, miközben hevesen kapkodja a levegőt és megállítja a zenét. – Fájt?

– Nem esett túl jól – hagyom rá és megfogom a felém nyújtott kezét, hogy felálljak a földről.

– Tudom, sajnálom – néz rám bűnbánóan, de csak megrázom a fejemet. Nem csak az ő hibája, hogy folyton elejt. Én sem tartom magam eléggé tánc közben, nem csodálom, ha nem tudja tompítani az összes lendületet, amit közel hét tömény percen keresztül fel kell fognia belőle. biztosan nagyon elfárad. – Azt hittem, jobban kapaszkodsz.

– Olyan fatális hibákat csinálunk, hogy kezdek kicsit aggódni a bemutató miatt – motyogom óvatosan és Jeanra pillantok. Már szerda van és a kéthetes intenzív tánckurzus nemsokára véget ér. Visszatérünk a szokásos színházi keretek közé, ahol előre kiírt próbarendek alapján a hét szinte minden napján bent leszünk és próbálunk. De előtte még vár ránk egy táborzáró, ahol a tábor alatt együtt dolgozó párok bemutatják, hogy min dolgoztak két hétig, amíg a kurzus tartott. Egyetlen megkötés volt csak.

– Nem szeretek tangózni.

– Én sem, istenem – sóhajt élesen Jean és egy törölközővel durván átdörzsöli a haját. – Tudtam, hogy neked kellett volna kategóriát húzni. Én szerencsétlen vagyok az ilyenekben.

Röviden nevetek, miközben visszacsatolom a cipőm pántjait és visszahúzom az apró, gumis sarokvédőt is, hogy vastagabb legyen a cipőm sarka.

– Ezt dobta a gép. Megpróbáljuk még egyszer? – pillantok a fiú felé, miközben én is iszok egy kortyot. Jean rezignáltan bólint, aztán olyan feszesen húz magához, mintha egy cseppet sem lenne fáradt. Ezt nagyon szeretem a közös munkánkban, amióta csak együtt dolgozunk.
A távirányítóval máris kapcsolja a zenét, aztán óvatosan a pulcsijára dobja a kis műanyagot. Van három ütemünk felvenni a fonalat és mire pisloghatnék, Jean már ki is pörget. Ismerem minden mozdulatát, mert az elmúlt évek alatt volt időnk megszokni egymást. Szeretek vele dolgozni, mert egyenlően részt veszünk a munkába, ráadásul Jean alázatos, türelmes és mindig figyel arra, hogy mindkettőnknek produktívan teljen a próba. Néha kicsit elszáll magától, vagy magunktól, de akkor ott van Marco, a barátja, aki semmiperc alatt ismét helyreteszi a táncpartneremet.

A kezei megint felcsúsznak rajtam, elkapják a lábamat, behajlítják, én pedig nyúlok, hogy megkapaszkodjak Jean izmos vállaiban. A másfeledik percnél újra elejt, nagyot esek a padlóra, de már nem akarok megállni, így felállok, amilyen gyorsan csak tudok és a megzavarodott Jeant magamhoz vonva próbálok visszarázódni a koreóba. Pontosan tudom, hogy nem jó az, amit csinálunk. A gyengepontunkat fogtuk ki, valami olyat, amit egyikünk sem szeret és nem is vagyunk túl kiemelkedőek benne. Most először sikerül végigtáncolni a komplett anyagot, és annak ellenére, hogy a csípőcsontomat úgy megütöttem, hogy zsibbad az egész lábam, büszke vagyok magunkra. Vagy valami olyasmi. Kezdetnek nem volt rossz – mondjuk jó sem, de legalább már a koreográfia végére értünk. Összepillantunk.

– Ki kell találni erre az esésre valamit, mert, ha így folytatjuk, csupa foltos leszel, mire elérkezünk addig, hogy ezt be tudjuk mutatni.

– Bahh! – nevetek fel. – Bemutatni... Attól félek én is, hogy be kell mutatni.

– Nem volt ez olyan rossz – ellenkezik Jean, de azt hiszem, hogy magát is próbálja meggyőzni. – Ne nézz így! Azt mondtam, hogy nem volt olyan rossz.

– Úgy volt rossz az egész, ahogy volt – vágja rá valaki, mielőtt szólásra nyithatnám a számat. Jean és én egyemberként fordulunk a hang felé, amikor pedig meglátom az alakot, akihez tartozott, hátrálok egy lépést. Eren Jaeger lezserül támaszkodik a falnak, a kezeit keresztezi a mellkasa előtt és a szeme elé hulló barna tincsein keresztül néz minket. Még sosem láttam őt civil ruhában, ezért egy pillanatra még jobban megilletődök. A szégyen végigsöpört a testemen, amikor rájövök, hogy az ország legjobb táncosa, aki amióta csak felbukkant, sorra nyeri meg a versenyeket, szemtanúja volt annak, ahogy Jeannal bohóckodtunk. Ő a tangó Michael Jordanje, az üdvöske, aki olyan könnyen hozza el az összes aranyat, mintha csak játszana. Ketten együtt, ő és Mikasa Ackerman azok, akiket az egész országban példaként használnak, ha szóba kerül a tangó. És ő, Eren Jaeger, végignézte, ahogy én, [T/N], a földön csúszva próbáltam utolérni magamat és Jeant. Bárcsak balett közben látott volna... Ott talán még le is tudtam volna nyűgözni valamivel. Vagy szalontáncban, vagy akármi másban, ami nem ennyire vonaglós, mint a tangó. Egyszerűen nem vagyok képes jól teljesíteni ebben és az ország első számú férfitáncosa ezt most első kézből láthatta. Kiváló referencia.

– Tessék? – kérdez vissza Jean olyan elánnal, mintha nem tudnánk magunktól is, hogy Erennek igaza van.

– Ez rossz volt – ismétli meg kimérten és a szeme végigpásztázza a termet, mintha keresne valamit. – Miért?

– Mit miért?

– Miért azt csináljátok, amiben a legrosszabbak vagytok?

– Nem ebben vagyunk a legrosszabbak! – csattan fel a partnerem, ami miatt muszáj behunynom a szemem. Ezzel nem segített túl sokat. Eren Jaeger játékosan felszisszen.

– Az komoly baj.

Tudom, hogy Jean most legszívesebben letépné a tánccsillag fejét a helyéről. Pedig minden szava igaz volt.

– Minek ugatsz bele? – fortyog a mellettem álló fiú és megfeszülnek az izmai a bőre alatt. – Ezt a szart húztuk ki a kalapból, ebben a műfajban kell valamit mutatnunk, de egyikünk sem egy leányálom.

– Neki főleg – pillant rám futólag, amitől kiráz a hideg. Ha tudná, hány videóját néztem végig, miközben minden percében csodáltam őt és Mikasát, talán ki is nevetne. – Nagyot esett.

– Nem fáj – vágok közbe, hogy ne csak egy zsák krumpliként álldogáljak a beszélgetés közepén.

– Hogyne – hagyja rám olyan hangsúllyal, mintha egy gyerek válaszát nyugtázta volna. Arrogánsan. Lekezelően. Szórakozottan. De valahol a hangjában tényleg elbújt az együttérzés, hiszen ugyanazt az utat járjuk be minden nap. – A zsűri tagja vagyok.

Ismét egyszerre mozdulunk Jeannal és megbabonázva figyeljük a továbbra is támaszkodó Erent. Olyan könnyedén áll ott, mintha nem is telne semmi erőfeszítésébe. Mintha lebegne, vagy nem is tudom. A profik a való életben is olyan kecsesek, mint tánc közben?

– Te? – nyög fel Jean kétségbeesetten. Eren Jaeger nem bólint, csak végigjáratja a szemét Jean izmos testén. Mély csend telepszik ránk egy pillanatra, amitől csak még jobban az inamba száll minden csepp bátorságom. Amikor meghallom, hogy Eren elindul felénk, ijedten nézek rá. Nem tudom, mi lelt engem. Nem szoktam így viselkedni. Ez talán annak a hatása, hogy egy bálvánnyal vagyok egy légtérben? Ráadásul csúnyán leszerepeltünk előtte.

Elsétál mellettünk, így az orromba kúszik az illata. Nem tudom, kölni e, vagy sem, mindenesetre anélkül, hogy tudatos lenne, lassan beszívom a levegőt, hogy jobban érezhessem azt, amit az előbb. A lejátszóhoz lép, a kezében már ott nyugszik a távirányító. Valamit keresgél rajta, és amikor azt hiszem, hogy le fogja szólni a zenénket is, felém fordul.

– Ha szabad – néz rám és a hangja egészen megváltozik. Elmélyül. Ez az a hang, amit a versenyeken használ. Kiráz a hideg. – De ha nem, akkor is.

Tétován nézem a felém nyújtott kezét, ő viszont néhány másodpercen belül megunja a várakozást és elkapja az ujjaimat. Olyan hirtelen forgat meg, hogy időm sincs felfogni, mi történik. A hátam a mellkasához csapódik, a karjai pedig közrezárnak, így olyan biztosan állok meg a lábamon, mintha tudtam volna, hogy meg fog pörgetni. Egészen másképp fog, mint Jean. Hirtelen úgy érzem, hogy ha összecsuklanék, akkor is meg tudna tartani anélkül, hogy kívülről észrevehető volna az, hogy ő tart engem.

– Nem – suttog figyelmeztetően és kényszerít, hogy tartsam magam. – Ilyen könnyen ne bízd rám magad. Még nem tudod, mit fogok csinálni. Fogalmam sincs, hogy ijedt vagyok e, vagy csak zavart. – Segítek egy kicsit. Végtére is, ez egy zsűritag dolga – a hangja a fülem mellől szól, az ajkai néha érintik a fülcimpámat, amitől a hideg megrángatja a testemet. Csak akkor veszem észre, hogy lecsukódtak a szemeim, amikor ismét kinyitom őket. A közelsége megrészegít és most még közelebbről érzem az illatát. Ruhán keresztül is érzem, milyen forró a bőre és hogy a tánc okozta hevességtől hogy gyorsul fel a szíve. Attól, ahogy őt lassan elönti az izgalom, táncolni akarok. Vele. A keze lassan felcsúszik a mellkasamon és az államra markol. – Néhány fontos kitétel, mielőtt kezdjük – ellök magától, aztán, amikor kartávolságra kerülök, újra visszaránt és a bal lábamat derékszögbe hajlítva szorít magához. Hideg nyugalmat látok a szemében, azt a fajtát, ami veszélyesebb, mint a tűz. – Szerelem.

– Szerelem? – ismétli Jean, de a fülemben dobogó vér miatt alig hallom. Érzem, hogy forrani kezd a vérem.

– Minden alapja – úgy néz rám, mintha magától értetődő egyetértést várna tőlem, amit rögtön meg is kap, amint észbe kapok. – Legalábbis, ebben a műfajban.

Kiforgat, újra be, megint háttal vagyok neki, egyik keze a derekamat markolja, a másik az államat. Hátradöntöm a fejemet. Előrenyúl, hogy megnyomja a hifi távirányítóján a lejátszást.

– Táncolni fogunk – utasít halkan, de pontosan hallom minden szavát. – Buenos Aires egyik bordélyában vagyunk. Az egyik kurtizán és egy férfi egymásba szeretnek. Először jön a vágy.

A kezemnél fogva megforgat magam körül, olyan gyorsan, hogy elmosódik körülöttem minden. Csak ő jelent biztos pontot számomra. Nem tudom, hogy szándékosan intézte e így, de kétségbeesetten szükségem van az engem uraló kezekre.

– Aztán a szenvedély – megállít, a kezeit a derekamra simítva nem hagyja, hogy szédelegjek. Maga felé fordít, a tenyeremet pedig az arcára simítja. Olyan közel vagyunk egymáshoz, hogy egymástól szívjuk el a levegőt. Égek, az egész testem lángol és forr belülről. – Gyanakvás – durván elkapja a csuklómat, miközben eltaszít magától és mélyen a pillái alól néz rám. Megpróbálok újra olyan közel menni hozzá, ahogy az előbb voltunk, de ellép és úgy húz maga után, hogy a lábaim mozdulatlanul maradnak, egymáshoz zárva. Felránt, lesimít a hátamon, túlságosan le, annyira, hogy az ajkaim elnyílnak és a fejem lassan hátrabukik. – Féltékenység.

Eltaszít magától, de rögtön követem és utánalépek. Mindkét alkaromat megragadja és beránt a lábai közé, úgy, hogy csak lógjak alatta. Halkan zihálva nézek fel rá, ahogy a felgyűrt, fehér inge alatt feszülnek az izmai. Látom, a hogy a bőrén gyöngyöznek az izzadtságcseppek, de ő maga még egyáltalán nem merült ki. Leenged a földre és átlép rajtam. Néhány méterre tőlem megáll és rám néz.

– Harag. Árulás – sistereg elmélyülő, érces hangon, miközben felránt magához, kiforgat, aztán vissza, újra egészen lesimít rajtam és felhúzza az egyik lábam, így a combja tökéletesen hozzám simul. – Ahol a szerelem azé, aki a legtöbbet fizet érte, ott nincs bizalom.

Beléptet a lábai közé, eltaszít magától és legalább hármat fordulunk ugyanazzal a lendülettel. Csak most tudom őt alaposabban megnézni. Egyre több az arca körül elszabadult, rövid tincs, amik keresztezik a tekintetét. A szeme sötétzölden csillog és egészen biztos vagyok benne, hogy mikor észrevettük egymást és beszélgetni kezdtünk, még világoszöld volt az írisze. Karcsú, egy kicsit talán túlzottan is, de az izmai keményen felülnek az ujjaim alá, ahogy a karjaiba kapaszkodok.

– Bizalom nélkül nincs szerelem.

Maga után húz, mert nem tudom megtartani magam. Alám nyúl, felemel, én pedig megfeszítem magam, ahogy tudom, és a vállaiba marok az ingén keresztül.

– Féltékenység – reccsen rám, letesz és olyat taszít rajtam, hogy hátratérdelek, nehogy elessek. Elkapja a csuklóm és erősen megránt maga felé. A mozdulataiban és a hangjában ott van a kimondatlan fenyegetés, amitől bűnösek érzem magam. – Igen, féltékenység!

Mire felocsúdok, megint neki háttal állok, egy pillanatra hallom, ahogy nyel egyet a légszomjára, mielőtt ellépne tőlem és méterekkel arrébb sétálna. Meztelennek érzem magam és mindennél jobban a közelében akarok lenni, így elindulok felé, de mire odaérnék, megint olyan könnyen kap el, mintha nem volna súlyom. Lassan enged hátra, mélyre dönt, miközben biztos kézzel fog. Keresem a tekintetét, amit készséggel meg is ad, mintha az valami biztos pont lenne. Még sosem éreztem magam így. Resztek az egész testem és nem tudom kontrollálni a mozdulataimat.

– A feltékenység őrültté tesz.

Közel hajol, annyira, hogy az orra az enyémhez simul, amíg élesen beszívja a levegőt. Megremegek, amikor a mozdulatlanság közben rájövök, mennyire megijedtem az elmúlt néhány másodpercben. Eren úgy rángatott, mint egy rongybabát, az ereje messze meghaladta az enyémet. Biztos kézzel ért hozzám és bár nem láttam magunkat kívülről, biztos vagyok benne, hogy amit csináltunk, tangó volt, a mocskos fajta, amitől az ember beharapja az ajkát, mert túl tömény, amit lát. Táncoltunk.

– Ne félj – súgja halkan és ekkor veszem észre, hogy valószínűleg Jean leállította a zenét. – Remegsz. De nincs semmi baj. Fájt?

A hangja most egészen simogató, tele őszinte aggódással. Lassan megrázom a fejem.

– Akkor nézz rám.

Erőlködnöm kell, hogy kinyissam a szemem. Letörli a könnyeimet. Egy kicsit féltem, de ez talán még tetszett is. Sosem volt még semmi, ami ilyen erősen tört volna rám, mint a szenvedély, amíg táncoltunk. Nem tudtam elviselni, azt hiszem, ezért kezdtem sírni. Sírtam és mégis újra akartam élni az elmúlt néhány percet. Olyan, mintha most nem élnék, csak akkor éltem, akkor, tánc közben.

– Ugye megjegyeztél mindent? – kérdezi és a hangjába egy kis izgatottság vegyül. Megnyalja a kiszáradt ajkait és ő is hevesen kap levegő után, mint én. – Mindent, amit mutattam?

Halványan bólintok, ő pedig lassan feláll velünk, egy pillanatig tart, aztán most egészen gyengéden kifordít, de a kezemet nem engedi el. Utánam lép és a térdem alá nyúlva emel fel, hogy két forgással átszelje a termet, lerakjon, majd befelé forgatva lezárja a táncunkat.

– Nagyon jó – mormolja halkan és elsimít egy tincset az arcomból. – És most elengedlek.

Ahogy eltávolodik, fázni kezdek, ezért körbeölelem magam a saját karjaimmal. Nézem, ahogy összeszedi azt a kevés cuccát, amivel jött, kezet fog a döbbenten ácsorgó Jeannal, aztán kisétál a teremből, ugyanolyan hangtalanul, mint ahogy érkezett.

***

Kedves Mindenki,
ez a kis írás a Moulin Rouge film alábbi részlete alapján készült. Ajánlom az egész filmet is megnézni😍

Remélem, tetszett nektek ez a kis szösszenet! 🥳🍩

- ᴏᴘʜᴇʟɪᴀ