Ⓨⓞⓤⓡ ⓅⓄⓋ

Nem kérdezek semmit, ahogy eddig sem tettem soha, ha késő éjszaka, hajnalban, vagy délután a föld alatti rezidenciám ajtaja kinyílt. Sosem tartozott az erősségeim közé, hogy szó nélkül elmenjek olyan dolgok felett, amik kiváltották a nemtetszésemet, de ezeknél a váratlan, mégis megnyugtató látogatásoknál ez aligha volt fontosabb. Bárhány ébren töltött, kétségekkel teli óra állt addigra mögöttem, tudtam, hogy a legfontosabb, hogy abban segítsek, amiben csak tudok és félrerakjam a sértett aggodalmam, hogy majd később számoljak el vele. Lehet, hogy haragudtam, féltem és tűkön ülve vártam, hogy végre nyíljon az ajtó, mégis mindig csak az volt a lényeg, hogy élt – akkor is, ha néha olyan állapotban tántorgott be, hogy a szavak hosszú órákra benned ragadtak. De élt, és ez volt az egyetlen, ami számított.

Nem akartam beházasodni egy maffia családba, de az a jóképű, sármos és titokzatos fiú, aki figyelemmel, bókokkal és – néha már kényelmetlenül – drága ajándékokkal halmozott el, elfelejtette megemlíteni azt az elenyésző kis részletet, hogy ő maga a maffiavezér fejének kisebbik fia. Mindezt olyan könnyedén hagyta ki minden beszélgetésünkből, mintha nem is lenne fontos, ráadásul az első hónapokban – ami talán volt legalább másfél év is – egy árva szót sem ejtett a családjáról, és csak akkor volt hajlandó bemutatni nekik, amikor a dolgok már tényleg kezdtek komolyra fordulni közöttünk. Remekül intézett mindent, mert ekkorra már elképzelni sem tudtam volna a napjaimat nélküle, így még azt is hajlandó voltam lenyelni, hogy az egész família fegyverkereskedelemmel és embercsempészettel teremti elő a napi betevőt. Általában és többnyire csak ez a kettő volt az, amikben kényelmesen mozogtak, de elnézve néha a férjemet, tudom, hogy még máig vannak dolgok, amikről mélyen hallgat és csak reméli, hogy homályban tudja tartani előttem a kirakós további darabkáit. Eddig remekül csinálja, noha be kell vallanom, a legtöbb esetben szándékosan nem kérdezek többet annál, mint amennyit véleményem szerint el tudnék bírni. Így marad nekem a támogató feleség szerepe – az egyetlen feleség vagyok a fejesek között –, aki irányítja a család kúriáját, ha a férfiak nincsenek a háznál, és várja haza a férjét. Az elején dühös voltam, mert átverve éreztem magamat, hiába volt körülöttem mindenki odáig az új Mrs. Jaegerért. Hiába kaptam egyre drágább ajándékokat, egyre több cselédet, fegyveres őrt magam mellé, vagy egy újabb villát valahol, én csak a tudatlanságomat akartam visszakapni, amit akkor vesztettem el, amikor Eren bemutatott a családjának. Mondhattam volna nemet is, mégis annyira boldoggá tett a tény, hogy végre megismerhetem az imádott fiú családját, hogy ez teljesen elvakított. És most, ahogy éjfél előtt pár perccel látom, ahogy az imádott fiú, a férjem, ledobja a Magnum22-est az asztalra, aztán leveszi magáról a hátánál elrepedt selyemöltönyt, kimerülten hátratűri az arcából a csatakos haját, és lassan, egészen mélyen felsóhajt, mintha a vérébe szívná be a levegőt. Látom a fényt csillogni a Magnum tárán – és azt is látom, hogy egyetlen töltény sem maradt benne. Ahogy közelebb lépek, puskapor szaga szökik az orromba, és még más is, vér, izzadtság és füstszag.

– Engedek neked vizet – kezdem halkan és felsimítok Eren karján. Nem nyitja ki a szemét, csak lassan felém fordul. Az első alkalmakkor, amikor úgy jött vissza hozzám, ahogy most, csak reméltem, hogy nem az ő vére van a bőrére száradva, de idővel rájöttem, hogyha nem az övé, akkor valaki másé, ez a felfedezés pedig szorongást keltett bennem. Sokáig ebben a szorongásban nem tudtam eldönteni, hogy melyik válasznak örülnék jobban, de mára már tudom, hogy nem kell eldöntenem, mert végre újra hazajött, a saját lábán áll, nekem pedig nem kell tudnom semmiről sem. – Fáradt vagy – folytatom és az ujjaim hátával megcirógatom az arcát. Kicsit beledől az érintésembe, aztán a csuklómra fog és a tenyerembe csókol.

– Csak egy kicsit – feleli végül egészen halkan. A szájából kiáramló levegő megsimogatja a tenyerem bőrét. – Miért nem alszol még?

– Mindig megvárlak – felelem egy bocsánatkérő mosollyal.

– Semmi szükség rá.

– Amíg te megmented a világot, én igazán nem aludhatok.

A szemöldöke megrándul a mondandóm hallatára, de ezt jóindulatúan figyelmen kívül hagyom. Tudom, most az utolsó, amire vágyik, hogy kérdezősködjek bármiről is. Bár az ügyről, amiben ma este része volt, egy szót sem akarok tudni, Eren hogylétéről minden egyes apróság mohó kíváncsiságot ébreszt bennem. Be kell érnem viszont azzal, hogy olvassak a reakcióiban, mert tudom, mennyire nem szerencsés őt ilyenkor zargatni a „hogy vagy, jól vagy" és hasonló kaliberű kérdésekkel.

– Gondolkodtál azon, amit mondtam? – néz rám, miközben ellép tőlem, hogy elkezdje kigombolni az ingét.

– Nem akarok fegyvert – felelem és a széknek támaszkodva nézem Eren mozdulatait. Már korábban, amikor a zakót vette le, szemet szúrt, hogy a bal kezét nem úgy használja, ahogy a jobbat.

– Pedig kéne – szűri a fogai között, ahogy – valószínűleg – az egyik friss sérülése sajogni kezd.

– Van kísérőm.

– Floch egy barom.

– A te embered – mutatok rá. – Te adtad őt mellém, én nem akartam.

– Nem akartam, hogy egyedül bóklássz – néz rám figyelmeztetően és a hangja veszélyesen gyorsan válik élessé. Ezt a beszélgetést már számtalanszor lejátszottuk és sosem tudtunk megegyezni szinte semmiben sem. – Az a fürdő biztos kihűlt már... - pillant rám egy fokkal finomabban, én pedig, értve a célzást, a fürdőszoba felé indulok, hogy megengedjem a korábban megígért vizet. Olajakat és fürdősót teszek bele, amikor pedig kész vagyok, visszalépek a szobába, a kezemet pedig egy pamuttörölközőbe törlöm. Akkor sem teszem le az anyagot, amikor az ujjaim már szárazak, mert jólesik piszkálni a törölköző apró öltéseit.

– Egy értelmes szót sem tudok vele váltani.

– Igazán sajnálom, kedvesem – mormolja gunyorosan. – Mint mondtam, Floch egy barom.

– Nem kell mellém kísérő.

– Nincs ehhez kedvem...

– Mi történhetne velem egy föld alatti szobában? Ha rám omlik a plafon, majd nyilván Floch piszkafa keze fog engem megvédeni – erősködök tovább, pedig látom, hogy Eren kezdi elveszíteni a türelmét. – Vagy lehetne valaki más. Yelenával tudok beszélgetni.

– Yelena nekem kell.

– Rendben, Piecket is kedvelem – húzom fel a szemöldökömet, mert az az érzésem, hogy valójában csak kifogásokat keres, hogy lezárhassa a beszélgetést. Tudom, hogy hagynom kéne a dolgot.

– Pieck nem hozzám tartozik – vakkantja, miközben kilép az öltönynadrágból is. – De ezt is tudod jól.

– Igen, tudom. Porco?

Eren hidegen, örömtelenül rám mosolyog, mielőtt válaszolna.

– Nincs itt.

– És hol van?

– Dolga akadt. Nem volt más, akire bízhattam volna azt, amin most dolgozom.

– Nem kell mellém senki, tudok vigyázni magamra. Egész nap kis sem mozdulok innen, mi baj érhetne? – kérdezem ismét és nagyon remélem, hogy végre meg tudom puhítani Erent, de, mint már annyiszor, most sem érek célt. – Beszélgetni akarok valakivel, Eren. Egész nap egyedül vagyok.

– Akkor kapsz egy társalkodót. Az őr marad, téma lezárva!

– Floch magában beszél – tájékoztatom egy kicsit emeltebb hangon. – Zavaró a motyogása. És bámul. Folyton bámul.

Eren egy pillanatra metszőn néz rám, de már ismerem annyira, hogy tudjam, a dühe töredéke csak, ami felém irányul. Valószínűleg fájdalmai vannak, ráadásul más férfiak mindig is érzékeny pont volt kettőnk között.

– Ha motyog, tudsz vele beszélgetni is. De ha ennyire zavar, akkor kapsz mást, aki nem bámul.

– És Floch?

– Őt megölöm, mit tudom én! – szívja be fáradtan a levegőt megmarkolja annak a széknek a támláját, aminek korábban én támaszkodtam neki. – Én most megfürdök – kezdi, mikor kiegyenesedik. Nem kerüli el a figyelmemet, mennyire reszket a felsőteste, és biztos vagyok benne, hogy nem csak azért, mert fázik. – Utána lefekszek aludni. Holnap reggel pedig annyit nyaggathatsz ezekkel az ostobaságokkal, amennyit csak akarsz. Megfelel ez így?

Nem válaszolok, már csak dacból sem, annak ellenére, hogy magamban megmosolyogtat a gondolat, hogy ezek szerint reggel nem megy el korán, mint általában teszi. Amíg Eren fürdik, összepakolom a leszórt ruháit, az egyik sarokba kotrom őket, hogy majd reggel a szobalány elvigye valamennyit. Azt is megjegyzem magamban, hogy új öltönyökre lesz szükség, mert minden másnap, vagy harmadnap kidobom valamelyiket. Elrendezem a szobát lefekvéshez, aztán a takaró alatt ülve befejezem azt a fejezetet a könyvemből, amit még néhány órája kezdtem el. Amikor Eren befekszik mellém, halkan sóhajtva élvezem ki, hogy ezúttal szappan illata van. A félhomályban felé fordulok, ő pedig az arcomra simítja a tenyerét és az egyik ujjával köröket ír le a bőrömön. Egyszer szándékosan megböki az orromat, amitől elmosolyodok és közelebb húzódok.

– Szükséged van valamire? – suttogom kettőnk közé. Nem érkezik azonnal válasz, de azért csak türelmesen várok.

– Fájdalomcsillapítóra – feleli végül rekedten. Felülök és a szobát néhány lépéssel átvágva kotorászni kezdtek az egyik fiókban. Végig érzem magamon Eren tekintetét, emiatt pedig, bármennyire is nem akarok, egy kicsit zavarba jövök. Nem tudom megfejteni, hogyan tud még évek után is ilyen hatással lenni rám, pusztán azzal, ahogy figyel.

Visszafekszem mellé, a kezébe adom a tablettákat és egy pohár vizet, amit hamar fel is hajt, a poharat az éjjeliszekrényre teszi és lassan, centiről centire csúszik lejjebb a párnáján.

– Ne kérdezzem meg, igaz?

– Ne – vágja rá szinte rögtön, fojtott hangon. – Ne kérdezz semmit.

– Rendben van – bólintok és újra mellé fekszek. – De talán segíthenék másban is, ha tudnám, hogy pontosan mid fáj.

– Elrepedt a bordám. Azt hiszem – mormolja csukott szemmel és hirtelen egészen sápadtnak tűnik az arca a sötétben. Szinte világít. Tudni akarom, mi történt vele, de az akcióról semmit sem akarok kérdezni, de valószínűleg ezt Eren is megérezte. – Leestem. A tetőről. Nagyon kérlek, ne válaszolj.

Bólintok, amitől a párna halkan zizeg a fejem alatt.

– Látogasd meg Hanjit holnap. Hátha tud valamit javasolni, vagy adni.

– Azt a kóklert – nevet fel szárazon, de az arca ezúttal erősebben rándul össze. – Amilyen eszement, még kivenné a bordámat. „Látod, már nem is fáj!" Ezt mondaná. Persze, hogy nem is fáj, mert már nincs ott.

Muszáj nevetnem azon, hogy elváltoztatott hangon utánozza Hanjit, az egyetlen személyt, aki rajtam kívül láthatja Eren sérüléseit. Még a tulajdon testvére, Zeke elől is titkolja, bármi baja is van, sőt, az apjának sem szól egy árva szót sem.

– Hozok rá egy borogatást – ülök fel újra. Biztosan fájhat mindene, mert ezúttal, nem úgy, mint máskor, egyáltalán nem ellenkezik, csak hagyja, hogy néhány percen belül egy hidegvizes, kis törölközőt rakjak a bal oldalára. Még a sötétben is látom, hogy a bőre tele van horzsolásokkal, egy tenyérnyi részen pedig mélylila folt terjeszkedik egy szélesebbre. Őszintén remélem, hogy tényleg csak elrepedt az a borda, nem pedig törött. – Próbálj aludni.

– És ha nem megy, akkor iszok egy whiskeyt.

– Megbolondultál, hogy gyógyszerre veszed az alkoholt? ­– húzom vissza magamra a takarót.

– Kiütne és reggelig nem fájna semmim.

– Az meglehet, de ezért úgy elvernélek, hogy azt még álmodban is éreznéd.

– Nem bántanál – mosolyodik el, félig lágyan, félig viszont olyan arrogánsan, hogy muszáj megforgatnom a szemem. Ha nem lenne már így is csupa sérülés, talán még az ágyról is lelökném.

– Dehogy bántanálak, elég alapos munkát végzel magad is – mormolom.

– Csak azért vagyok ilyen „alapos", mert tudom, hogy mindig helyreraksz, ha szükségem van rá – fordítja felém a fejét és látom, ahogy a szája sarkában az a mosoly bujkál, amit annyira szeretek.

– Jóban, rosszban, megesküdtem, emlékszel? – kérdezem és próbálok bosszús lenni, mégis tudom, hogy valójában nem a formális eskü miatt igyekszek mindig Eren mellett állni, ha szüksége van rám.

– Bátor eskü – súgja és a keze újra megtalálja az arcomat.

– Bolond eskü – suttogom vissza és csukott szemmel élvezem, hogy simogat. Nem is tudom, mit vártam kezdetben, amikor megtudtam, hogy Eren családja maffia család. Talán kislányosan azt hittem, majd valami megváltozik és hétköznapi életet fogok élni egy hétköznapi alakkal, akinek a legnagyobb baja, hogy reggel nem fő le a kávé, vagy a postás elkeverte a leveleket. Kiábrándító volt, hogy nem ilyen életünk lett, próbáltam ilyen életté változtatni a valódi életünket, de rá kellett jönnöm, hogy amikor hozzámentem valakihez, mindazt vállaltam, ami a házassággal jár; akkor is, ha ez azt jelenti, hogy a nap leglehetetlenebb időszakaiban várom, hogy kinyíljon az az ajtó és bárhogy is, de belépjen rajta az én sérült, makacs, önfejű férjem. Amíg a saját lábán jön be, addig az életünk annyira hétköznapi, amennyire csak lehet – ebben a családban, természetesen. 

***

Kedves Mindenki! 

Hosszú, hosszú, jó hosszú kihagyás után Valentin nap alkalmából hoztam nektek egy kis szösszenetet. Remélem, hogy elnyerem vele a tetszéseteket, és nem haragszotok rám nagyon emiatt a nagy kimaradás miatt. 💖

Úgy döntöttem, lezárom a könyvet, de még várakozik néhány kész, vagy félkész sztori a polocon, úgyhogy azokat szépen befejezem és hetente felpakolászom Nektek. Ennek a résznek a második fele is hamarosan esedékes, még ezen a héten szeretném kirakni, aztán pedig, ha minden jól megy, hétfőnként hozok a még nem közzétett sztorikból, amíg el nem fogynak. 

Legyen csodaszép napotok! 

- ᴏᴘʜᴇʟɪᴀ