Kedves Mindenki,
ez a három rész rendhagyó lesz, még sosem csináltam ilyet, de őszintén remélem, hogy tetszeni fog nektek!
Ha vannak helyesírási hibák - ez kevésbé jellemző -, vagy  elírások - ez nagyon jellemző -, akkor gomen, de nagyon izgatott voltam, hogy végre megmutathatom Nektek ezt a néhány részt.

Kellemes olvasást! ✨❣️

- ᴏᴘʜᴇʟɪᴀ

Ⓨ

ⓞⓤⓡ ⓅⓄⓋ
- Ezt magyarázd meg - suttogok halkan és meredten bámulok Eren arcába. Villogó szemmel állja a tekintetemet, de az arcán egy pillanatra átszalad valamiféle zavavartág, végül lassan beszívja a levegőt, és már azt hiszem, hogy megismétli, amit mondott. De nem. Csak áll egyhelyben és látszólag esze ágában sincs kinyitni a száját. - Vagy mondd újra, ha komolyan gondoltad!

- Elsőre is hallottad.

- De nem akarom elhinni, hogy... Tényleg ezt gondolod?

Tisztában vagyok vele, hogy Erent sokszor elkapja a hév és olyan dolgokat mond, vagy tesz, amiket nem egészen gondol komolyan. Vagy egyáltalán nem. De azt, hogy ennyire övön alulra is tud ütni nekem, ráadásul szándékosan, nem gondoltam volna. Most egyáltalán nem érzem magam különlegesnek, mert hozzá tartozom.

- Kihozod belőlem az állatot, mégis mit vársz? - tárja szét a kezét, de a hangja elvékonyodik egy kicsit, mintha egy kisfiú szólalt volna meg. Ez egy pillanatra megtöri köztünk a fagyot, de a súlyos csönd ismét hamar közénk ereszkedik és ráül a mellkasamra.

- Tudom, hogy most nehéz, de akkor... - elharapom a mondatot, mert nem akarom kimondani azt, amire valójában gondoltam. Félek, az csak olaj lenne a tűzre, én viszont nem akarom fellobbantani Eren haragját.

Megrázom a fejemet és ott akarom hagyni őt a francba, de képtelen vagyok megmozdulni. A dühöm, az a tömény, maró düh felbugyog a torkomon és legszívesebben két istenes nagy pofont adnék Erennek, de nem teszem, mert tudom, hogy nagyon szégyellném magam utána. Mégis homályos minden gondolatom és valahogy nagyon szeretném megbántani őt, legalább annyira, amennyire ő megbántott engem, de visszafogom magam, mert biztos vagyok benne, hogy ennyire nem akart belém rúgni.

Ha ez mégis szándékos volt, akkor talán félreismertem őt.

- Ne hasonlítgass engem a tökéletes Mikasához! - csattanok fel, teljesen elveszítve a maradék önuralmamat is. Nincs kimondva. Sosem volt. De hónapok óta úgy érzem, hogy olyan elvárásokat állítanak felém a barátaink, de még Eren maga is, amiket én képtelen vagyok megugrani. - Én nem ő vagyok, Eren! Nem ő vagyok!

- Tudom. Nem is mondtam, ho-

- De utaltál rá! Nem az a bajom, amit mondtál, hanem az, amit ez jelentett.

- Mit jelentett? - húzza össze a szemét. Tudom, hogy férfi. Tudom, hogy az agya hülyén működik, az enyém pedig még hülyébben. De ezt most egyszerűen nem tudom lenyelni.

- Hogy Mikasa jobb nálam - motyogom halkan és érzem, hogy lassan megtörök a súly alatt. - A Tökéletes Mikasa. Istenem, bármit el tudok tűrni, még azt a felháborító kifogástalanságát is, bármiről is legyen szó. De hogy erre még te is felhívod a figyelmem...

- [T/N], annyit mondtam, hogy Mikasa kevesebbet sírt, mint te. Mi a baj ezzel? - néz rám totálisan értetlenül és hirtelen én sem értem, miért húztam fel magamat ennyire, de hamar eszembe jut az a keserű íz a számban.

- Azt is hozzátetted, hogy olyannak kéne lennem, mint ő!

Csend telepszik közénk, ahogy hirtelen berobban a fejembe az elmúlt néhány perc veszekedés. Néhány percig egészen elfelejtettem, miért is lettem annyira féktelenül dühös, de most szinte hallom, ahogy Eren kiejti azt a bűvös mondatot a száján. Azt az átkozott mondatot.

- Nem gondoltam komolyan - halkul el és olyan arccal néz rám, mintha egyáltalán nem emlékezne arra, hogy ilyen valóban történt. - Egyáltalán nem. Nem mondtam ilyet.

- De, de igen - motyogom elfulladt hangon és érzem, ahogy a szemem megtelik a könnyeimmel. Hagyom őket lefolyni, mert nem tudom rávenni magam, hogy megmozduljak.

Olyan hosszú hónapok óta tart ez a huzavona kettőnk között, hogy már az idejét sem tudom, mikor élhettem egy kicsit Mikasa árnyékán kívül. Amióta csak a lány része lett az életemnek, ő volt az a mérce, amit én sosem tudtam megütni, ez pedig teljesen megfoszt a saját akaratomtól és képtelen vagyok érezni, hogy én is értékes vagyok. Gyűlölöm magam ezért. Eren mindent megtesz, hogy megmutassa, mennyit érek neki, hogy igenis fontos vagyok, de néha az a sötétség, ami benne van és annyira kétségbeesetten próbálja elfojtani, az kitör és akkor olyan dolgokat tesz, vagy mond, amiket nem akar, nem gondol komolyan, vagy egyszerűen később nem emlékszik rájuk, mert az agya így próbálja kijavítani a hibákat, hogy kitörli őket.

- Akkor sem gondoltam komolyan.

- Miért mondtad..?

- Leragadsz a szavaimnál! - rázza meg a fejét és látom, ahogy a vállai kicsit összezuhannak a láthatatlan teher alatt, ami alól Eren közel fél éve próbál kitörni. - De a jelentésük...

- Hogy Mikasát keresed bennem, igaz? - nézek a szemébe. Megborzongok. Egyáltalán nem akartam megkérdezi tőle ezt ennyire nyíltan. Soha. Nem tudom, mennyire tudnék megbirkózni a válasszal. Eren szeretete megingathatatlan felém, ezt jól tudom, és mégis, Mikasa még ezt is befolyásolja, gond nélkül, még ennyire messziről is...

Eren félrecsapja a pillantását és rágni kezdi a már amúgy is sebes ajkait. Hallom magamat halkan zihálni a sírástól, annak ellenére is, hogy a fülembe dübörög a vérem és Mikasa Ackerman neve.

- Nem, most csak dühös vagy és belemagyarázod a dolgokat - szorítja meg Eren a szék háttámláját, de a hangja olyan erőtlen, hogy meglepődök azon a határozottságon, amivel a széket tartja. Az ujjpercei elfehérednek, a karján pedig megfeszülnek az izmai. A szemét élesen lesüti és néhányszor elnyílnak az ajkai, mintha mondani akarna valamit. Tudja, hogy igazam van, mindketten tudjuk. Azt kívánom, bár tévednék. - Csak belemagyarázod - ismétli csendesen, mintha magát akarná meggyőzni. Ahogy előrehajtha a fejét, a haja lecsúszik az arca mellett, a teste pedig egészen beesik a saját vállai közé.

- Mikasa fél éve meghalt és te csak őt látod mindenhol.

Az elmúlt félévben a baráti körünk még jobban összezárt, amióta Mikasa kiesett közülünk. A rendőrség hosszan nyomozott az ügyben, hogy mi történt Ackerman századossal, de végül nem tudták lezárni az ügyet és a megoldatlan akták közé került, függetlenül attól, hogy Levi, Hanji és szinte minden más rendőr őrjöngve üvöltött az ezredessel, hogy nem hagyhatja ennyiben az egyik embere halálát. Az ezredes pedig egy halk bólintással igazat adott nekik, aztán visszatette az aktát a megoldatlan ügyek közé. És azóta ott van.

- Elfogadtam! - szegi fel hirtelen a fejét Eren, mintha ugyanazon az emlékeken pörgött volna az elmúlt percekben, mint én. Villámló szemmel néz rám. A hangjára kicsit megrázkódik a testem, de az hogy most is ennyire hevesen reagált, véglegesen megerősít abban, amin már hónapok óta rágódok. - Tökéletesen ura vagyok saját magamnak, te viszont csak kifogásokat keresel, hogy tudj valamivel bántani engem!

- Te mégis miről beszélsz..?

- Mikasa csak eszköz neked, hogy bánts, mert mindig is gyűlölted, tudom, valld be. És most, hogy őt nem tudod gyötörni, engem fogsz, igaz? - hajol előre a szék fölött. Az arca most nem a sajátja, egészen ősi, romboló düh van rajta, zavartság és van valami fátyolos a vonásaiban, mintha egészen beleőrült volna az elmúlt néhány hónapba.

Csak állok a falhoz lapulva és képtelen vagyok bármit is reagálni a vádakra, amivel illetett. Azt sem tudom, hogy mennyire gondolja komolyan azt, amiket mondott. Az egyetlen, ami egy kicsit megnyugtat - bár ugyanekkor valami hideg érzést szül bennem -, hogy olyan, mintha ezeket nem is Eren mondta volna, hanem az a sötétség, ami már hosszú évek óta ott bujkál benne. Az, ami látszólag végül utat talált magának a felszínre.

- Miért akarnálak bántani? - kérdezem halkan. A hangom megtör valamit, mert Eren tekintete ismét megváltozik, lassan, mintha ismét eszébe jutott volna valami, ami felülírta az előbbi kitörését. A szeme kicsit kivilágosodik, visszatér belé valamiféle fény és ismét ő, az igazi Eren Jaeger állna előttem. Nehezen becsukja a szemét, eltántorodik a széktől és megérinti a homlokát. Látom, ahogy próbálja megzabolázni a légzését és talán a gondolatait is. Halványan összeszorítja a száját, úgy, mint amikor nem ért valamit.

- Én... - kezdi érces hangon és egészen a szemközti falig hátrál, hogy nekidöntse a hátát. Görnyedten áll, mint akinek nehezére esik megtartania magát; két ujjával lassan masszírozza a halántékát. Még innen is látom, mennyire reszket a keze. - Én nem tudom, miért mondtam ezt.

Segíteni akarok neki, akkor is, ha ő úgy érzi, nem tudnék, vagy nincs rá szüksége. Szeretném, ha tudná, hogy nincs egyedül, nem hagyom magára soha és mindig az ő érdekét fogom nézni. Fogalmam sincs, hogyan adhatnám a tudtára azt, hogy mennyire szeretem és pótolhatatlan számomra. Aggódom és nagyon félek attól, ami mostanában zajlik Erenben, mert nem tudom megfejteni, hogy mi az, így pedig megoldást sem tudok rá. Látom, ahogy szenved és bár azt hiszi, nem tudom, de amikor ő minden egyes éjjel felriad, mert rémálma van, vagy még álmában is Mikasa gyilkosát keresi, én is vele virrasztok, amíg hajnalban el nem alszik újra. Tudom, hogy fél egykor felébred, aztán halkan szipog, aztán egy óra körül kinyitja az ablakot és elszív egy cigit. Néha lezuhanyzik utána, de általában csak áll az ablakban és sír.

Fogalma sincs, hogy mindezt végighallgatom éjszakánként. Sosem szóltam neki hogy ébren vagyok, mert azt hiszem, csak még jobban lerombolnám az önbecsülését és a méltóságát azzal, hogy mindezt a tudtára adom.

- Ne gyere ide - suttog könyörögve, amikor nehezen ellököm magam a faltól és óvatosan elindulok felé. Vele akarok lenni, hogy megnyugtassam valahogy. Nem tudom elviselni, hogy egyedül akar megbirkózni minden démonjával. Megint. - NE GYERE IDE!

A karjaival körülöleli magát, szorítja a saját bicepszét, és attól, ahogy összeszorítja a a szemét, az egész arca eltorzul. Nem akar előttem sírni, és mégis, a kapkodó levegővételei árulkodóak.

Megtorpanok és néhány percig meredek rá. Fogalmam sincs, mit kéne tennem. Most, vagy fél éve, nem számít. De tehetetlen vagyok. Olyan ritkán szól rám ennyire rémülten, ennyire végtelenül elutasítóan, hogy minden alkalom olyan, mint egy új szituáció. És ezzel döntésre kényszerített...

(ᴀ) ɴᴇᴍ ᴍᴇɢʏᴇᴋ ᴏᴅᴀ
(ʙ) ᴏᴅᴀᴍᴇɢʏᴇᴋ