Ⓨⓞⓤⓡ ⓅⓄⓋ
Nem is tudom, hogyan kötöttem ki Eren mellett filozófiatörténeten. Az elmúlt egy hónapban igyekeztem kerülni a társaságát, mert az az érzésem, hogy nem kedvel, sőt, egyenesen utál engem. Nem akarom provokálni őt a jelenlétemmel, mert arra már rájöttem, mennyire lobbanékony a természete, ezért igyekeztem inkább a többiekkel barátkozni, ami viszonylag jól sikerült. Bár Marco emléke sokszor megkeményítette a hangulatot, megfagyasztotta a levegőt és némaságot vont maga után, a csapat legalább már kicsit beengedett a soraikba. Ez elsősorban Annie-nak köszönhető, aki az ebédlős beszélgetés után bejelölt Facebookon és elkezdtünk beszélgetni. Onnantól próbáltam az ő közelében maradni, mert úgy tűnt, ő magára vállalta a feladatot, hogy kicsit irányba rakjon engem és átsegítsen a kezdeti nehézségeken. Ezen kívül Mikasa segítséget is napi szinten igénybe vettem.

De amikor a dolgok kezdtek jól alakulni, filozófiatörténeten valahogy minden megváltozott és egyszercsak mellém ült az a fiú, akit a leginkább próbáltam elkerülni. Azt hiszem, mindkettőnk érdekében. Bár, igaz, néhány furcsa dühkitörésén kívül valójában nagyon kedvesen viselkedett velem. Például egyszer leestem a lépcsőn és igaz, hogy megint kiabált velem, hogy béna vagyok, de legalább elkapott és aztán megkérdezte, hogy megütöttem e magam.

Egy másik alkalommal valaki beállt elém a büfébe és kinevetett, hogy nem teszek ellene semmit. Eren kirángatta a gyereket a sorból, aztán megint kaptam a fejmosást, hogy "Mi van, a szádat sem tudod használni?! Legyél már kicsit önállóbb!".

Szóval, minden ellenére nem annyira hideg, ahogy elsőre tűnt és már sokkal jobban kedvelem, mint legelőször.

Ezen muszáj kicsit mosolyognom.

És most, hogy egy üres teremben ülünk, mert közös prezentációt kell csinálnunk, természetesen feltűnik neki a szórakozott kis mosoly, ami kiül az arcomra. A szemei elkapják a tekintetem és ez elég, hogy kiszakadjak a gondolataim közül. Várakozóan néz rám, de amikor nem szólalok meg, lerakja a ceruzát, innen tudom, hogy muszáj lesz beszélnem.

- Elgondolkodtam - szabadkozok óvatosan.

- Láttam.

- Bocsánat! Hol tartottál? - hajlok újra a prezentáció felé, így megint érzem azt a kamilla illatot, ami a fiúból árad minden alkalommal.

- Tudsz figyelni? - kérdezi kétkedő hangon. Bólogatok. - Oké, annyit mondtam, hogy a vitakérdéseket a legvégére kell hagynunk. Szerintem.

- Rendben - egyezek bele rögtön. Eren sóhajt és újra rám néz, mintha hülyének tartana, és biztos is vagyok benne, hogy így is van.

- Ha nem mondasz ötleteket, ebből nem lesz semmi. Ez egy páros munka, azért hogy együtt dolgozzunk. Párban. De te csak ülsz, mint egy... - megáll és lenyeli a szót, amit mondani akart. - És mindenre bólogatsz.

- De hát jók az ötleteid...

- Fenekét jók! Ne legyen már neked minden mindegy!

- Rendben - halkulok el és piszkálom a körmeimet. Óvatosan lekapargatom róluk a körömlakkot.

- De nem rendben! Kurva életbe, falra mászok ettől, hogy neked minden rendben van! - tajtékzik. Az az érzésem, hogy nem csak a mostani alkalomról beszél. Eddig is tudtam, hogy ki nem állhat engem. - Ha lekenek egy büdös nagy pofont, az is rendben lesz?!

- Nem tennéd - mondom csendesen és lehajtom a fejem. Rágcsálom az ajkaimat és rázom a lábamat a pad alatt.

- Nem ütnélek meg, de baszki, mondj már valamit! - dühöng és közelebb hajol hozzám.

- Mit mondjak..? - nézek rá bizonytalanul. Fogalmam sincs, mit vár tőlem, de az, ahogy a szeme villámlik, kifejezetten megijeszt.

- Amit gondolsz. Csak az érdekel - tagolja lassan, mintha egy idiótához beszélne. Nagyot nyelek, ahogy összeszedem a gondolataimat.

- Hát... Azon gondolkodtam, mennyire kedves vagy velem - mondom halkan ő pedig döbbenten néz rám, mintha nem lennék normális. - Hogy mindig segítesz és... És az is eszembe jutott, hogy talán haragszol, mert leöntöttelek. És eszembe jutott, hogy vajon mit mondanál, ha én... - elharapom a mondatot, mert nem is tudom, miért kezdtem bele. Ezt nem szabad elmondanom neki.

- Te mi? - kérdezi fáradtan és hátra simítja a szeme elől a tincseit. - Csak mondd már és haladjunk, kérlek...

- Ha megpróbálnálak megcsókolni - suttogom és annyira lehajtom a fejem, amennyire csak tudom. Tovább kapargatom a körmömet és mellette a bőrt, hogy elfoglaljam magam valamivel. Most, hogy kimondtam, el fog küldeni a bús francba, de legalább őszinte voltam. Nem tudtam volna magamat jobban kivágni ebből a helyzetből, kint azzal, ha bevallom neki. Mindezek ellenére nem vagyok biztos benne, hogy ténylegesen ez volt a jó döntés.

- Miért mondasz ilyeneket? - kérdezi jegesen.

- A-azt kérted, mondjam el, amit gondolok - válaszom bizonytalanul, anélkül, hogy ránéznék. - És én erre-

- De hogy gondolhatsz ekkora hülyeségekre?

Érzem, hogy rám mered, hogy áramlik belőle a düh. Valami elpattan bennem ahogy lassan ránézek. Szótlanul figyeljük egymás szemét néhány nagyon hosszú pillanatig, aztán hirtelen felállok.

- Hogy mondhatsz ilyet..? - nyögök fel elfulladt hangon. - Te... Te nem mondhatsz ilyet!

- Miről beszélsz? - pislog értetlenül, miközben az ujjai úgy markolják az asztalt, mintha kész lenne rám borítani az egészet.

- Nem vagyok hülye, csak azért, mert vannak érzelmeim! - kiáltok. A sértettség szétárad a testemben, ahogy rájövök, hogy Eren mennyire lenéz engem azért, mert kedvelem őt. Nagyon kedvelem. - És én megélem őket! Őszintén! De ettől nem leszek hülye és amit érzek, az sem hülyeség!

- De, az, mert... Jó isten - sóhajt és a hajába túr.

- Nem, nem az! Dolgozz egyedül! - rá akarok csapni az asztalra, de véletlenül mellé csapok, ami miatt csak még dühösebb leszek. - És hagyj békén!

- Eddig sem szekáltalak! - néz rám elképedve és most már ő is feláll. Továbbra is zavarbaejtően sokkal magasabb, mint én...

Eltátom a számat, mert mondani akarok valami nagyon gonoszat neki, de képtelen vagyok szavakba önteni, amit érzek. Tehetetlenül toporzékolok egyhelyben.

- DE! - kiáltok végül, hogy mondjak valamit. - És undok vagy velem! Szüljél sünt!

Elfordulok tőle és a terem ajtaja felé indulok, mert annyira dühös vagyok, hogy nem tudok még egy percig megmaradni vele egy légtérben. Képtelen vagyok.

Felnevet. Először halkan, aztán egyre hangosabban, olyan őszintén, hogy megtorpanok és a vállam felett hátrafordulva bámulok rá, mintha nem lenne normális. Ökölbe szorul a kezem, ahogy nézem őt az asztalra támaszkodva jóízűen kacagni. Sosem hittem, hogy valaha látni fogom ezt az egész jelenetet.

- Úgy érted, hogy a kurva anyámat? - kérdezi percek múlva, mikor már képes kontrollálni a nevetőrohamokat.

- Nem!... De.

- Akkor ezt mondd! - röhög fel újra és kicsit előre dől, levegő után kapkod.

- Dehogy mondom - pislogok rá zavartan. Érzem, hogy elpirulok, felforrósodik a bőröm, ahogy a szeme ezúttal már minden derűs csillogás nélkül pásztázza a testemet. - Nem mondok ilyet...

- Pedig talán jobban éreznéd magad. Gyerünk, küldj el a fenébe - szétteszi a kezeit, hogy sebezhető felületet adjon magán. - Ne fogd vissza magad.

- N-nem, nem foglak... - hátrálok egy lépést, ahogy elindul felém.

- Miért nem? Undok voltam, te mondtad.

- De én nem akarlak megbántani! - fordítom el a fejemet.

- Lehülyéztem az érzelmeid. Nem vagy dühös?

- De...

- Akkor? Küldj. El. A fenébe - már előttem áll és szinte csak suttog, azzal a kihívó hangjával, amit mindig használ, ha provokálni akar valakit. Azt hittem, olyan ember, mint ő, nem létezik, csak a könyvekben, vagy a filmekben. - Mondd, hogy "Cseszd meg, Eren". Vagy valami.

Megrázom a fejem és próbálom figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy még sosem voltunk fizikailag ennyire közel egymáshoz - kivéve a lépcsős és a leöntős esetet, de mindkettő csak néhány pillanat volt.

- Nem vagy rá képes? Akkor nem voltam elég undok - a fejem mellett az ajtónak tamaszkodik és lehetetlenül közel hajol hozzám. - Túl sokat vagy Historiával, hm? Túl kedves lettél. Túl puha. De talán csak tényleg egy hülye liba vagy és én láttam beléd többet.

- Most csak próbálsz megbántani, hogy neked legyen igazad - motyogom halkan. Hitetlenül felhorkan. - De én nem akarlak téged... Te is mindig kedves vagy velem.

- Te ostoba csitri - suttog nehezen és megfeszül a teste.

- Én ezt így gondolom. És tudom, hogy ki nem állhatsz és valószínűleg tényleg komolyan gondolod, hogy hülye liba és ostoba csitri vagyok, de valójában nem akarsz megbántani.

- Ennyire ismerjük egymás? - kérdezi gúnyosan. Eltűrök egy tincset a fülem mögé.

- Nem... Te nem ismersz engem annyira, mint én téged - alig kapok levegőt, ahogy ezt kimondom. Fekete pöttyök vannak a szemem előtt. Ha most elájulok, az nagyon ciki lesz... - Próbáltalak megismerni egy kicsit. Mint a többieket. Figyeltelek titeket, hátha könnyebb dolgom lesz.

- Sosem fogsz közénk tartozni.

Muszáj nyelnem, mielőtt elhányom magam. A gyomrom kavarog és a sav égeti a torkomat.

- Tudom - suttogok halkan. - De én azért még próbálkozok, hátha...

- Jól nyisd ki a füled és fogd fel, amit most mondani fogok neked - megszorítja az arcomat és kényszerít, hogy a szemébe nézzek. Most először ijedek meg tőle ténylegesen, ezért elkapom a csuklóját, mert félek, hogy egy egyszerű mozdulattal össze fogja roppantani a fejemet. - Minden egyes szót komolyan gondoltam. Hogy egy buta, szerencsétlen kislány vagy, aki arra sem képes, hogy észrevegye, ha valaki szánakozik rajta. Autista vagy?

Megrázom a fejem és becsukom a szememet. A könnyek, amik eddig a szememben torlódtak, végigfolynak az arcomon és eltűnnek ott, ahol Eren keze a bőrömhöz ér.

- AKKOR MI AZ ISTENÉRT NEM TŰNIK FEL, HOGY HOGY VISELKEDEK VELED?!

Érzem, ahogy a remegés megállíthatatlanul rázza a testemet. Nincs bennem semmi erő, eddig csak fogtam a fiú csuklóját, most viszont már kapaszkodok bele, nehogy összeessek. Bárhogy próbálom kontrollálni magam, néhány nyöszörgés kiszökik az ajkaim közül.

- Válaszolj.

Halványan megrázom a fejemet. Nem tudom kinyitni a számat. Nem megy. Nem tudom, hogyan kell.

- Rakj össze egy kibaszott mondatot és válaszolj már! Most is biztos vagy benne, hogy nem ütnélek meg?

Élesen levegő után kapok, ahogy a zokogás feltör belőlem. Megpróbálom ellökni magamtól a kezét, de annyira határozottan tart, hogy egyszerűen csak kifordulok a tenyeréből, el tőle.

- Ne érj hozzám... - préselem ki magamból, ahogy az arcomat eltakarva teljesen megsemmisülten sírok, mint egy kisgyerek. Vakon tapogatózok a kilincs után, de nem találom. Pedig azt hittem, valahol a közelében vagyok.

- Tudsz beszélni.

- Egy szörnyeteg vagy! - kiáltok rá és már nem érdekel, mennyire kedveltem. A hangom olyan, mintha nem is belőlem jött volna ki. Sosem szóltam még így emberhez...

- Tudom.

- Engem bántasz, de magaddal van bajod... Ne érj hozzám! - elcsapom a kezét, ami megmozdul. Nem is vagyok biztos benne, hogy felém indult, de nem baj. - Ne érj hozzám... - szinte kitöröm az ajtót és végigrohanok a folyosón. Annyira messze próbálok kerülni tőle, amennyire csak lehet. Nem érdekel a prezentáció, nem érdekel, ha valaki hallott minket. Csak messzire el akarok kerülni tőle, mielőtt még több kárt tesz bennem azzal, ahogy magát megveti.