Ⓨⓞⓤⓡ ⓅⓄⓋ
- Én is voltam már Jean egyik buliján – nevetek, miközben Mikasa összeszűkült szemmel idézi fel a szaktársa viselkedését. – És ennyire nem volt borzasztó, bár kicsit túl sokan voltunk.

Percekig megyünk egymás mellett némán, mindkét kezünket telepakolva a vásárolt holmikkal. Mikasa felajánlotta, hogy majd főz, így megegyeztünk, hogy egyszer ő csinál majd valamit enni, aztán én. Így elsőre könnyű kijönni Mikasával, csak kicsit zárkózott. Óvatosan beszél, mintha tudná, hogy minden szavának következménye van, de határozott, ami jól áll neki és megnyugtató aurát kölcsönöz a lényének.

- Nem volt ennyire borzasztó? – visszhangozza Mikasa szárazon és látom, hogy próbálja legyűrni a késztetést, hogy kirobbanjon belőle valami nagyon bosszús megjegyzés. Mereven összeszorítja a száját, de én nagyon kíváncsi vagyok, miért nem kedvelei Jean bulijait. Attól függetlenül, hogy nem ismerem annyira Jeant, a fiú nagyon figyelmes házigazda volt minden vendégével és nem is ivott sokat, hogyha van valami, rögtön tudjon segíteni. A zenék is jó voltak.

- Nem, nem – rázom a fejemet, összefoglalva a korábbi gondolataimat. – Nem.

Megcserélem a kezemben a zacskókat, mert a műanyag belevág a bőrömbe, amitől az ujjaim zsibbadni kezdenek. Próbálom megszaporázni a lépteimet, mert már nagyon le akarok pakolni és éhes is vagyok. Mikasa hasonló véleményen lehet, mert tartja velem a tempót. Egy ponton minden megegyezés nélkül kicserléjük egymás között a nehezebb és a könnyebb zacskókat és tovább topogunk. A Nap kezd alábukni, a szél egy kicsit lehűlt, így már határozottan hideg van kint, de nem tudom feljebb húzni a kabátomat, mert a kezeim éppen nem érnek rá.

- Még az első szemeszter elején kezdte Jean ezt a házigazdáskodást. Akkor még nem volt ennyire kulturált az egész. Rossz volt – jelenti ki Mikasa egyszerűen és úgy tűnik, elmerült a gondolatai között. Nem akarom őt zavarni, ezért csak csendben igyekszem utána. Rövid időn belül újra az épület melegében vagyunk, amitől megkönnyebbülten felszusszanok. A lift felé indulunk, amikor Mikasa hirtelen megtorpan és rám néz.

- Menj csak. Még egy szaktársamnak oda kell adnom, amiket vettem neki.

- Sokminden? – kíváncsiskodok, Miksa pedig szórakozottan a zacskójába pillant.

- Csak néhány csomag chips. Mindjárt megyek én is.

Bólintok, aztán megfordulok és a lépcső felé veszem az irány. A harmadik lépcsőfok körül megdermedek, mert meghallom a lift csilingelését. Az ajtó kinyílik és a korábban látott furcsa lány és morgós fiú párosa indul el a folyosón. Egy kicsit nézek utánuk, aztán, amikor elhatározásra jutok, leugrok a lépcsőről és bekocogok a liftbe az összes cuccommal együtt. Annyira hülyeség, és mégis be akarom bizonyítani, hogy egyedül is képes vagyok felliftezni a szobámig. Megnyomom az ajtózárót, aztán az emelet gombját, az ajtók pedig csendben összecsúsznak előttem. Elengedek egy elégedett mosolyt, ahogy realizálom a sikeremet, de rögtön letörlöm az arcomról, amikor a lift ismét csilingel és megáll a másodikon. Nem figyelem, hogy ki száll be, csak próbálom a lábaimmal megtartani a zacskókat, amikor a nagy súly miatt teljesen kinyúltak. A szőlő a dobozával együtt kiborul, ez pedig húzza maga után az almákat, amik szétgurulnak a liftben.

Halkan szitkozódva próbálom összeszedni a cuccaimat és áldom az eget, hogy a lift ajtaja halkan összecsúszik. Így legalább senki sem fogja látni a bénázásaimat, ahogyan éppen küzdök az almákkal.

Amikor a halk kattanás, amely azt hivatott jelezni, hogy a lift indulásra kész, elmarad, felkapom a fejemet, így pont látom, hogy egy láb lóg be a szűk résen. Az ajtó engedelmesen újra kinyílik, így megláthatom, hogy megint az a furcsa, vonzó fiú áll előttem. Egy pillanatra rám mered, ahogy ott térdelek előtte a földön, de egy szórakozott szemvillanásnál nem érkezik több reakció, csak belép mellém és megvárja, amíg az ajtó becsukódik.

- Nem megy ez neked – jegyzi meg szárazon, továbbra is engem figyelve. Nem válaszolok, csak bosszúsan sóhajtok és elnyúlok az utolsó, szökésben lévő almáért is. – Hányadikra mész?

- A negyedikre – motyogom és végre rendesen fel tudok állni. A zacskókat a lábaim közé támasztom, hogy ne történjen újabb incidens.

Ahogy kiegyenesedek, megérzem a fiú illatát. Először próbálom elfordítani a fejemet, mert, ha megszagolom, úgy érezném magam, mint egy kukkoló, de sikertelen a kis menekülésem és az az a jellegzetes illat utánam kúszik a levegőben. Tömény kamilla és még valami fás, amit ki tudok szagolni, de ebben a kicsi térben már ez is részegítően hat rám. Kicsit beharapom az ajkam és nem tudok ellenállni, hogy beszívjam az aromát. Belepirulok a saját tettembe, de próbálok uralkodni magamon, többkevesebb sikerrel.

A fiú benyomja a négyes gombot, majd utána az ötöset is, a lift pedig finoman megrándulva elindul. Csendben állunk egymás mellett, a rádióból pedig alig hallhatóan szűrődik közénk Carmen Habanerája. Legnagyobb meglepetésemre az örvény szemű fiú halkan énekli a francia dallamot, olyan egyszerűen, mintha legalább ezerszer hallotta volna már.

- Ismered? – bukik fel belőlem az ostoba kérdés és nem tudom nem észrevenni a kekec mosolyt, ami átfut az arcán, mielőtt felé fordulna.

- Valamennyire.

- Láttad az egész operát?

- Hogyne – bólint, és először azt hiszem, hogy viccelt. – Carmen az egyik legnagyobb szexszimbólum, aki valaha operában megjelent. Angela Gheorghiu pedig a lehető legtökéletesebb volt erre a szerepre.

Egy pillanatra elgondolkozok. Amennyit ebből a fiúból láttam, egyre érdekesebb. Először olvasott, most pedig az operáról beszélgetünk, miközben még a nevét sem tudom. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem tetszik a helyzet. Voltaképpen egyre vonzóbb tulajdonságait mutatja meg...

Csak ekkor veszem észre, hogy más ruhában van, mint eddig. Ugyanazt a fekete farmert viseli, de most minta nélküli fekete pólóban van, így pedig tökéletes rálátásom van a bal alkarján a csuklója fölé varrt kosra. Talán a csillagjegye, talán a sátánista szimbólum, nem tudom eldönteni, de ez a kis lázadás megkapó. Stricigyűrűket visel három ujján és nagyjából ez a néhány ruharab le is fedi, amit jelenleg visel. Nincs benne semmi túlzás, mégis.

- Nem tűnsz olyannak, mint aki operába jár – jegyzem meg érdeklődve, ő pedig hidegen rám mosolyog. Az arca féloldalt gödröcskéssé válik a gesztus matt.

- Nem tűnsz olyannak, mint aki szóba áll a magamfajtákkal.

- Milyen fajta vagy te?

Felhúzza a vállát és lezártnak tekinti a beszélgetést, de csak néhány másodpercig hallgat, mielőtt eltűnődve újra megszólal, miközben valamit nyomkod a telefonján.

- Te nem opera lennél.

Meglepetten fordulok felé, de úgy tűnik, esze ágában sincs kifejteni, mire gondol, helyette lassan leül a földre és felhúzza a térdét, hogy a talpa ismét a talajnak simuljon. Hátradönti a fejét és hallgatja az éppen megszólaló újabb klasszikust, ami most egy zongorajáték. Néhány percig még ácsorgok, aztán hirtelen a gombok felé kapom a fejemet.

- Miért nem nyílt ki még az ajtó? – kérdezem ijedten és a fiú felé fordulok. A zöld szemek engem figyelnek és megmagyarázhatatlan nyugodtság árad belőlük.

- Mert megállt a lift.

- Tessék...?

- Percek óta állunk – magyarázza, továbbra is engem figyelve. Érzem, hogy a pánik úrrá lesz a testemen, és ismét a gombok felé fordulok, de nem merek megnyomni semmi. A szememmel a vészjelzőt keresem, amit hamar meg is találom. Benyomom a gombot, de nem érkezik semmilyen visszajelzés, ezért ijedten fordulok a földön ülő fiú felé. – Nem akartam szólni, hogy ne ess pánikba.

- D-de tudják, hogy itt vagyunk? – dadogom halkan. Nem is tudom, miért rémültem meg ennyire, de hirtelen elviselhetetlenül kicsinek tűnik a tér, amiben vagyunk.

- Igen, az előbb küldtem egy üzenetet Arminnak és Mikasának. Ők majd szólnak a portán.

- Miért nem hívtad fel őket..? – nyöszörgök halkan.

- Mert akkor hallottad volna, hogy kimondom, hogy megállt a lift és megijedtél volna.

- Meg vagyok ijedve! – tájékoztatom és elképedve nézek rá.

- Öt perce még nem voltál.

- Nem is vagyunk itt annyi ideje – motyogom megerősítést várva, de csak bólint, hogy rám hagyja az egészet és válasz nélkül, halkan dobol a térdén. Sóhajtok, ahogy rájövök, hogy csak a Habanera négy és fél perces, és azóta lement másik két klasszikus is. Lassan lecsúszok én a padlóra és megbűvölve nézek a vészjelzőt, hátha érkezik valamilyen visszajelzés, de semmi. A Török induló szól halkan, ami egy kicsit segít legyűrni az idegességemet.

- Nyugodj meg – mondja halkan a fiú és felém fordítja a fejét. – Senkinem sem segítesz azzal, ha most pánikolni kezdesz. Klausztrofóbiás vagy?

Bizonytalanul megrázom a fejemet, ő pedig elégedetten bólint és a következő négy szám alatt néma csendben ülünk egymás mellett. Nem tudom, meddig leszünk itt, de próbálom nem felhúzni magamat. A kamilla édes illata és az, hogy nem vagyok egyedül, lényegesen sokat javít a helyzeten. Lassú, mély levegőket veszek és azon jár az agyam, hogy vajon meddig nem érkezik majd életjel kintről, de szerencsére a fiú telefonja hamar villogni kezd. Felveszi és a füléhez emeli a készüléket.

- Szia, Mikasa – kezdi fáradtan, mintha már fel lenne készülve valamire. – Még élünk. Még.

- Egyáltalán nem vagy vicces – hallom Mikasa hangját a telefonból. – Szóltunk a portán, de még legalább másfél óra, amíg ideér a liftszerelő. Kibírjátok?

- Ha azt mondom, hogy nem, akkor előbb kint leszünk?

- Nem.

- Akkor kibírjuk – motyog hátrahajtott fejjel és egy pontot néz valahol a semmiben, mintha egyáltalán nem zavarná, hogy egy liftben ragadtunk, ki tudja, meddig. Hosszan hallgatunk egymás mellett, ő kinyomja a telefont és végül a zöld szemek újra rámvillognak.

- Eren vagyok – mondja halkan, várakozóan nézve rám. Először nem kapcsolok, aztán, amikor felhúzza a szemöldökét, zavartan elmosolyodok az ügyetlenségemen.

- Én [T/N].

Bólint, a fejét ismét hátratámasztja a falnak és a elréved. Hirtelen nagyon szomorúnak és végtelenül magányosnak tűnik, ahogy csak ott ül és meg sem próbál tovább beszélgetni. Annak ellenére, hogy egészen idáig ő volt az, aki nyitott felém, most mégis olyan, mintha nem tudná, hogy közeledjen az emberekhez, vagy mintha már élből elutasításra számítana. Ettől pedig úgy érzem, hogy most rajtam a sor, hogy kicsit kedves legyek hozzá, ezért magam elé húzom az egyik teli zacskót, turkálni kezdek benne és egy kis zörgés után előhúzom a piskótatallérokat és Eren felé nyújtom őket. Kérdőn fordul felém, aztán, ahogy meglátja a kezemben lévő édességet, zavarttá válik. Ahogy megmozdul, felkavarja a levegőt és újra érzem az illatát.

- Találtam barackosat – magyarázom egy halvány mosollyal és a kezébe adom a csomagot. – De nem hányhatsz itt a liftben! – teszem hozzá ijedten.

- Múltkor sem ettől hánytam – jegyzi meg szárazon, amikor pedig félrebillentem a fejemet, bosszúsan elfordul. – Egy fogadás volt. Ennyi.

- Fogadás? – mosolyodok el és alig várom, hogy megtudjam a részleteket. Biztos vagyok benne, így elnézve ezt a fiút, hogy valami hatalmas baromság volt, olyan, amire évek múlva is emlékezni fog. Arra is mérget mernék venni, hogy volt partnere ebben az agymenésben, nem pedig egyedül szülte meg az egészet.

- Igen. Jean Kirschtein és köztem.

- És?

- És meg kellett védenem a becsületemet – teszi hozzá színtelen hangon, mintha egyértelmű lenne, de én csak egy rajtakapott kisfiút látok magam előtt. – Ne már! Annyi volt az egész, hogy szerinte nem tudok egy rúd Mentosra ráinni másfél liter kólát. De rá tudtam – szisszen fel éles büszkeséggel.

- Győzelmesen kihánytad az egészet? – érdeklődöm elnyomott mosollyal.

- Ez már nem volt a fogadás része. Csak meginnom kellett. Azt elfelejttette kikötni, hogy bent is kell tartanom.

- És mit nyertél?

- Jeant pónis úszónadrágban a medencében.

- Ti véletlenül nem a jogi karon tanultok? – tudakolom és nagyon igyekszem nem felkacagni.

- De igen. Hogy jött ez ide? – néz rám felháborodottan, én pedig most már őszintén nevetni kezdek. – Mi van?

- Jean Kischtein a kriminológiai szak osztályelsője, nem?

- Továbbra sem értem, mi ezzel a problémád.

- És te egészen pontosan mit is tanulsz? – a szatyorból előkeresek egy mandarint és azt kezdem el meghámozni, aztán a felét Eren felé nyújtom, aki megrázza a fejét.

- Nem szeretem. Én oknyomozást és felderítést tanulok – húzza fel kicsit a vállát, mintha nem lenne nagy dolog, de számomra igenis az, így leplezetlen érdeklődéssel fordulok felé.

- Ezzel mit csinálhatsz?

Eren undorodva elhúzza a szájat egy pillanatra, aztán olyan arcot vág, mintha leküzdené a hányingerét.

- Összedolgozhatok Jeannal – böki ki nehezen, mintha hibáztatná magát. – Én elkapom a rosszfiút, ő pedig tovább foglalkozik vele. Röviden.

- És szereted?

- Jeant? Nem.

- Nem Jeant.

- Hanem?

- Amit tanulsz.

Egy pillanatra elgondolkodik, mintha nem lenne biztos, ettől pedig úgy érzem, hogy nem is igazán az ő döntése volt, hogy ezt a szakot kezdje el az egyetemen.

- Mindegy, hogy hogyan érzek. Most ezt kell tanulnom.

- Nem szereted?

- Mondtam, hogy mindegy – ismétli meg kicsit határozottabban, hogy jelezze, mennyire nem kívánatos számára a téma, én pedig bólintva hagyom. – Nem minden arról szól, hogy szeretem e vagy sem. Miért, te szereted, amit tanulsz? – fordul felém. A szeme úgy csillog, mintha ezzel a kérdéssel akarná visszaadni az iménti tolakodásomat.

- Igen – mondom bocsánatkérően. Ez látszólag egy pillanatra kizökkenti a szerepéből, de hamar újra elrendezi a vonásait.

- Mit is tanulsz? Várj, ne. Kitalálom.

Intek, hogy rendben van, aztán egy zsömlét szedek elő és néhány sajtot.

- Kérsz? – mutatom Erennek a pékárut, ő pedig nézi kicsit a magvas zsömlét, végül tétován bólint. Sajttal együtt a kezébe adom, aztán magamnak előhalászok egy újabb adagot.

- Tanítónéni leszel. Mibe, hogy.

- Nem – rázom a fejemet.

- Akkor valami nagyon tudományos. Fizikus? Vagy valami mikroorganizmusos faszom?

- Távolról sem.

- Úgyis rájövök – figyelmeztet és elgondolkodva piszkál egy szezámmagot.

- Mondta a nyomozó – hagyom rá egy kis mosollyal és enni kezdek. Egy darabig csak eszünk csendben, aztán Eren a Dr. Bones egyik részét kapcsolja be a telefonján és az egyik tartóstejnek támasztva a készüléket nézzük mindketten a kijelzőt. Elfogy három zsömle, egy csomag sajt, egy liter tej, amit felváltva megiszunk, és kibontásra kerül a piskóta is.

- A nő a gyilkos – mondja nagyjából tíz perccel a rész kezdete után. Kérdőn nézek rá, de csak megvonja a vállát. – Megérzés, amire innentől kezdve bizonyíték kell.

- Oknyomozás, hm? – nevetek fel és mindketten újra a sorozatra ragasztjuk a szemünket. Egy idő után már nem is az köt le, inkább a mellettem ülőt kezdem vizslatni, megpróbálva kitalálni, mi járhat a fejében. Csak most van alkalmam alaposabban szemügyre venni a vonásait. Finom vonásai vannak, az orra és a szája is íves, az állvonala pedig markáns. A haja puhának tűnik és fényes, annak ellenére, hogy láthatóan sietősen van összefogva, de nem úgy tűnik, mintha ez a gazdáját zavarná. Kifejezetten nyugodtnak tűnik, pedig az előbbiekből tudom, hogy valószínűleg folyamatosan jár az agya a sorozaton. Csak akkor zökken ki ebből az egészből, amikor a lift hirtelen megrándul, a telefonja pedig elterül a padlón.

- Krízis megoldva – mondja magának halkan, aztán összeszedegeti a kipakolt cuccokat és mindent visszadobál a zacskókba, amikor a szerelvény kattogva elindul valamerre. Feláll, meglepően engem is felsegít, a telefonját a zsebébe süllyeszti és felém fordul. – Szerintem ne liftezz többet egyedül – mondja csúfondáros mosollyal. Olyan butaság, de nem alkarom, hogy vége legyen ennek az egésznek. A rádióból most Chopin Nocture in B-flat minorja szól.

- Nem fogok – rázom meg a fejemet. Próbálok maradéktalanul örülni annak, hogy végre ki tudunk majd szállni, mégis az egész hagy bennem valami keserű ízt, akkor is, ha az örvény szemű fiú, Eren, ugyanabban a kollégiumban és ugyanazon az egyetemen tanul, mint én. Csendben állok előtte és nézek fel rá, akkor is, amikor a lift ajtaja hirtelen kinyílik és a fény betör a negyedik emelt folyosójáról. – Akkor szia – mondom bizonytalanul, de nem indulok el. Eren elnyom egy mosolyt.

- A hercegnő nem bírja el egyedül a szatyrokat?

Megforgatom a szememet, a kezembe veszem az összes nylont, aztán megkerülöm Erent. Ahogy elmegyek mellette alig érezhetően végigsimítja a derekamat, mintha véletlen lenne. A gesztusát kellemes borzongás kíséri, ami végigfut a karjaimon és a hátamon. Amikor kilépek a liftből, Eren félszegen int és megrándul kicsit a szája, mintha mosolyogni akarna.

- Te nem opera lennél - ismétli meg a korábbi szavait, én pedig mohó kíváncsisággal fordítom felé a fejemet, talán túl gyorsan is. - Te Csajkovszkij Hattyúk tava főtémája lennél.

Még pár másodpercig látjuk egymást, mielőtt az ajtó újra a helyére csúszik, halkan kattan és a kis kijelző fent mutatja, hogy a szerelvény máris elhagyta a negyedik emeletet és az ötödiken jár. 

***

Kedves Mindenki,
ezzel a kis résszel és a néhány - jó, tök sok - lenti képpel szeretnék boldogságos születésnapot kívánni Erennek❤️

Ez pedig én vagyok írás közben, ti pedig valószínűleg olvasás közben:

Ide pedig beszúrom a zenéket, amikről szó volt a részben, hátha valakinek tetszenek.🥰

Carmen - Habanera

Mozart - Török induló

Chopin Nocture in B-flat minor

Csajkovszkij - Hattyúk tava

- ᴏᴘʜᴇʟɪᴀ