Ⓨⓞⓤⓡ ⓅⓄⓋ
Nem kell sokáig várnom, hogy megérkezzen a titokzatos és új szobatársam. Egy kicsit izgulok, mert egészen eddig a szaktársaimmal voltam egy szobában a kampuszon, de idén annyira jelentkeztek be, hogy a vezetőség próbálta tömöríteni az embereket és minél többeket egybesűríteni. Így még nyárom kaptam egy e-mailt, hogy valószínűleg gólyákkal, vagy felsőbbévesekkel kell majd osztoznom a szobán. Ami végül is jó, mert legalább megismerek új embereket - az egyetem számomra erre is való. De mégis aggódóm egy kicsit, nehogy valaki nagyon rémes lakótársam legyen. Bár talán számára én leszek a rémes...

Zenét kapcsolok, amíg kipakolok, egy kicsit táncolok és magamhoz képes viszonylag hamar megtalálom mindennek a helyét. Sokkal több tárolóhely van, mint az előző években, úgyhogy a nagyszekrény aljába még a bőröndjeimet is be tudom csúsztatni, így abszolút rendet hagyok magam után. A szobatársam még mindig sehol, úgyhogy összeszedem a magmmal hozott, nagy, lámás táskákat és elindulok bevásárolni. Már nyúlnék a kilincs után, amikor hirtelen kinyílik az ajtó és egy fekete hajú, finom arcú lány áll, semmitmondó, szürke szemekkel. Egy pillanatig megilletődve nézünk egymásra. Én, mert megijedtem attól, hogy a a semmiből feltűnt valaki, ő pedig, mert valószínűleg nem számított rá, hogy tíz centire tőle ott fog állni az ajtóban egy vadidegen.

Néhány kínos pillanatig nézünk egymásra, mire a lány halványan rám mosolyog, hogy olja a helyzetet, leteszi a kezéből a bőröndjét és felém nyújta a jobbját.

- Szia. Mikasa vagyok.

- A szobatársam? - kérdezek vissza bután, miközben megrázom a kezét. Csontos ujjai, de puha, megnyugattóan meleg keze van, és szépen manikűrözött, festés nélküli körmei. Lassan bólint, amitől a fényes, fekete haja kicsit előrébb csúszik a füle mellett.

Gyorsan odébb állok, hogy beférjen, és azokat a cuccait, amiket a folyosón hagyott, hogy ne kelljen annyira cipekednie, behúzom a szobába és becsukom az ajtót.

- Menni készültél? - néz rám a lány, aztán meglepetten néz a behozott holmijára. - Köszönöm - mondja végül bizonytalanul.

- Boltba indultam, igazából - mutatom fel a lámás táskáimat, Mikasa pedig ismét bólint, hogy érti. - Szükséged van valamire? - kérdezem, hogy ne álljak csak úgy csendben, mint egy kuka. Ha jól emlékszem, Mikasa a jogi kar negyedéves hallgatója. A nevét ismertem eddig is, de az arcával még nem találkoztam.

- Nem. De ha téged nem zavar, elkísérlek - egyenesedik fel a hajolásból és felém fordul. - Nyugodtan mondj nemet - ezúttal nem mosolyog, de a szeme továbbra is azzal a kedvességgel csillog, ami miatt azt érzem, hogy tényleg nem baj, ha elutasítom. Megrázom a fejemet.

- Örülök, ha jössz, úgysem ismerlek - magyarázom és türelmesen megvárom, amíg ismét a nyaka köré tekeri azt a piros, bolyhos sálat, amiben érkezett, aztán felém indul és kinyitja az ajtót. A folyosón állva néz rám, valami halvány, kedves csillogással a szemében, de egy szót sem szól. Úgy érzem, talán nekem kéne mondanom valamit, de fogalmam sincs, mi érdekelheti őt, ezért csak csendben bezárom az ajtót és elindulunk egymás mellett, teljes némaságban. Elmegyünk a liftig, Mikasa a kis karikához érinti a chipjét, a lifatjtó pedig csilingelve kinyílik. Belépünk, benyomom a földszint gombját. A szerelvény megrándul alattunk, mi pedig a falnak támaszkodva hallgatjuk a rádiót. Mikasa a sáljába fúrja az orrát és egy pontot néz maga előtt a semmiben, olyan természetességgel, mintha egész nap ezzel töltené az idejét.

- Hová megyünk? - kérdezi végül, amiért végtelenül hálás vagyok. Felé fordítom a fejemet, és bár ő nem néz rám, mégis érzem, hogy figyel és várja a válaszomat.

- Nem tudom - felelem őszintén, továbbra is szuggerálva Mikasa finom vonású arcát, hátha rám vezeti a tekintetét, de nem. Bólint egyet, aztán kilép a nyitott ajtón. Utána kocogok és elmosolyodok a kis gesztuson, hogy megvárt engem. A bejárat felé vezető rövid úton újabb kalandba keveredünk, az örvény szemű fiú személyében. Felén közeledik, miközben a nevén szólítja Mikasát, aki készséggel fordul az irányába és várakozóan néz rá. A fiú megáll előttünk és egy pillanatig megnéz engem is, hogy rájöjjön, ki vagyok.

Ezúttal nem visel maszkot, sem kapucnit és most a haja is rendesen össze van fogva, így teljesen rálátok az arcára. Érzem, hogy a vér a fejembe szökik és pislogás nélkül nézek fel az előttem álló alakra. A szeme ugyanolyan csillogó zöld, mint néhány órával ezelőtt, ez összetéveszthetetlenül a védjegye. Az állvonala markáns, az orra szép ívű, az ajkai pedig olyan pontosak, mintha rajzolva lenne, bár egyáltalán nem tűnnek puhának, mert olyan cserepesek, mintha folyton rágná őket.

- Szia, kislány - villant felém egy halvány, minden gyengédség nélküli mosolyt. Hirtelen úgy érzem magam, mint egy kisegér, akire ráköszönt egy macska. Egy nagy, zöld szemű macska.

- Helló - motyogok halkan. Most, hogy már láttam a teljes arcát, képtelen vagyok ugyanolyan semlegesen kezelni őt, mint korábban. Ez a fiú felháborítóan tökéletesnek tűnik...

- Most is volt kíséreted, ahogy látom - pillant Mikasa felé. - Ezek a liftek olyan bonyolultak...

- Boltba megyünk - vetek ellent rögtön, de láthatóan remekül szórakozik rajtam. A szája szegletében egy halvány, gunyoros mosoly bujkál és hirtelen mindennél biztosabb vagyok benne, hogy ez a mocsok a maszk alatt is így mosolygott, amikor segített. Ettől újra lángba borul az arcom.

- Micsoda ingerhullám. Mikasa - fordul a lány felé, a nevében furcsán megnyújva az í hangot. - Ha adok pénzt veszel nekem piskótát?

- Nem - feleli a lány szárazon és figyelmen kívül hagyja a felé tartott papírpénzeket.

- Miért is nem? - húzza el a száját is ismeretlen.

- Mert múltkor is hánytál tőle.

- Az nem a piskóta miatt volt - szisszen fel ingerülten. - Vegyél nekem piskótát, Mikasa!

Meglengeti a pénzt maga előtt. Megint kicsit megnyújtotta Mikasa nevét. Talán nem viccelni akart, hanem ő alapból így mondja.

- Nem - ismétli Mikasa és megfordul, hogy tovább menjen a kijárat felé.

- Nem vagy az anyám, baszki!

- Nem, valóban nem. Tehát nem is kell neked piskótát vennem.

Mikasa után akarok menni, amikor a fiú hirtelen elkapja a csuklómat. Nem tart erősen, csak éppen annyira, hogy felhívja magára a figyelmemet. A korábbi érzés, hogy kisegér vagyok, újult erővel tör rám és attól kezdek tartani, hogy ez a titokzatos fiú tényleg fel akar engem falni.

Kérdőn, megilletődve pislogok rá, ő pedig egy kis hezitálás után megnyalja az ajkait és egy leheletnyivel közelebb hajol, mintha titkot mondana.

- Adok pénzt - kezdi szaggatottan és sebesen Mikasa felé pillant, mielőtt a tekintetét az enyémbe fúrná. Megbabonázva figyelem a szemeit. A kintről betörő fényben az egyik viharszürke, a másik pedig ugyanolyan zöld, mint eddig. Kicsit hátrahőkölök, de képtelen vagyon nem őt nézni. Akkor sem ocsúdok fel rögtön, mikor az ujjaim közé csúsztat egy műanyagos tapintású bankjegyet. - Piskóta. Mert segítettem neked.

- Mi? -motyogom esetlenül, ő pedig kicsit beharapja az alsó ajkát, mintha tudná, hogy tilosban jár.

- Barackosat.

Elenged, még néhány másodpercig néz rám, aztán Mikasa után pillant és eltűnik a sarkon. Szerencsétlenül állok egyhelyben és próbálom összekaparni a gondolataimat. Nem is tudom, miért akadtam fent ennyire ezen a fiún a hülye piskótájával. Csak akkor szakadok ki ebből a buborékból, mikor Mikasa alig érezhetően megrántja a ruhám alját. Megrázom a fejemet és bocsánatkérő mosollyal fordulok felé.

- Ne törődj Erennel. Néha nem ért a szépszóból. Mehetünk?

Esetlenül bólintok és halkan a zsebembe csúsztatom a pénzt. Egyelőre nem tudom, hogy használni fogom e, vagy sem.