Mintegy lezárásképpen, ezt az OneShotot kérésre írtam a repülőn, mert a megrendelő, aki mellettem ült, azt remélte, hogy ezzel elvonhatja a figyelmemet leszállás közben arról, hogy fáj a fülem. Bevált. 

Ⓔⓡⓦⓘⓝ 'ⓢ  ⓅⓄⓋ

Sosem vagyok ideges, nem számít, milyen időben, vagy mikor kell újra a pilótaszékbe ülnöm, hogy megtegyek ezer kilométereket egyik városból a másikba, többszáz utassal a gép fedélzetén. Ez olyan szakma, ami nem való mindenkinek, olyanoknak, akik nem tudnak gyorsan döntést hozni egy olyan helyzetben, ahol határozni kell élet és élet között, aztán vállalni a felelősséget mindenért, ami egyszer elhagyta a pilóta száját.

Az időjárás sem zavar be, bár számolni kell a kellemetlenség kockázatával, most mégis nyugodt vagyok, annak ellenére, hogy látom gyülekezni a felhőket a kifutópálya fölött. Néhány perc és elhagyjuk, a felhők fölött pedig nincs vihar sem.

Meglazítom a nyakkendőmet, amíg Hanji felé pillantok. Viszonozza a tekintetemet és őrült mosollyal húzza a száját, olyanra, ami mindig tudatja velem, hogy készen áll ismét a másodpilótámként a segítségemre lenni.

Már mindkettőnkön fent van a fejhallgató, hogy egymást és a központot is halljuk, ha arra kerül a sor. Többször leellenőrzöm a radart és a rádiójelet is, miközben Hanji keze is fürgén siklik a gombok felett és néha félszavas válaszokkal tudatja, hogy éppen hol tart.

- Berendezés és iránytű kész – tájékoztat, én pedig egy bólintással megyek ki a folyosóra, hogy a stewardesekkel együtt köszöntsem az egyesével felszálló utasokat. Hallom, hogy bent Hanji folyamatosan egyeztet a központtal.

Az utasok között a legkülönfélébb emberek is megfordulnak, nemtől és kortól függetlenül. Szeretem nézni őket, figyelni, hogyan beszélnek egymással és hogyan mozognak. Olyan apróságok ezek, amik kitűnő táptalajai az emberismereti készségem gyakorlásának – akkor is, ha semi biztosíték nincs rá, hogy a megérzéseim néhány emberrel kapcsolatban helyesek. Sokszor eltűnődöm azon is, hogy a felszállók miért mennek oda, ahova, vagy hogyan kerültek ide és miért pont repülővel kívánnak továbbhaladni. Van családjuk, barátaik és saját életük, aminek ők a főszereplőik, mégis, néhány órára rám bízzák magukat, nekem pedig kötelességem maradéktalanul eleget tenni az elvárásaiknak. Az én hibámból többszáz ember elveszítheti az álmait és az életét.

Amikor az utolsó utas is átlépi a rampa szélét és a gépre kerül, visszalépek a pilótafülkébe és behúzom az ajtót. Újra elfoglalom a helyemet a székben és magam mellé teszem a sapkámat, miközben kérdő pillantást vetek Hanji felé. Még elmélyülten dolgozik, ezért felveszem a fejhallgatót és a szám elé húzom a mikrofont.

- Köszöntjük kedves utasainkat az Air Baltic társaság 258-as járatszámú gépének fedélzetén. Úticélunk Koppenhága, a repülési idő egy óra harminckét perc, az időjárás szeles, de nincs kilátásban sem eső, sem más hátráltató tényező – sorolom a képernyőn megjelenő adatokat, amiket a korrdinátor küldött át. – Köszönjük, hogy minket választottak, kellemes utazást kívánunk!

- Ilyen fancsali arccal mondani végig – húzza fel Hanji a szemöldökét és jót nevet rajtam.

- Nem az én műfajoma a bájolgás – hagyom rá, miközben beállítom a magasságmérőn az aktuális légnyomást és a nyomásérzékelőt. – Jelentést.

- Berendezés csekk és légcsavarzáró csekk kész, iránytű működik, benzinpumpa jár, fékszárnyak beállítva.

Egy bólintással nyugtázom a hallottakat.

- Motorpróba – mondom Hanjinak, hogy tudja, éppen mit csinálok.

- Gyújtásrendszer csekk és porlasztófűtés csekk kész – válaszol vissza szinte azonnal, ami egy halvány mosolyra késztet. Szeretek Hanjivel dolgozni, mert már megszoktuk egymást. Hosszú évek óta ülünk egymás mellett és ezidő alatt számtalan alkalommal bizonyította, hogy nála jobb repülőpartnert nem is kívánhatnék.

Alapjáratba húzom a gázkart és ismét élesítem a mikrofont, csak ezúttal a központhoz.

- Kapitány a központnak, 258-as járatszámú gép készen áll az indulásra, a nyolcas kapunál. Kérek engedélyt a kiguruláshoz.

A rádió egy darabig néma marad, aztán sisteregni kezd és végre meghallom azt a másik hangot, akié Hanji melett a leginkább biztosítani tud arról, hogy ma is biztos kezekben lesz a gép, amit vezetek.

- Engedélyt megadom – szinte látom magam előtt Levi Ackerman felhajtott, fehér ingjét és végiggombolt egyenzakóját, ahogy a biztosítóközpontban ül és koordinál, mintha egy cseppet sem hatná meg, hogy közel kétezer ember élete van a kezében, több gépen elosztva. – Várakozzon a hetvenhármas várakozóponton további engedélyig, vége.

- Nagyszerű – csacsog Hanji, miközben kigurulunk a kifutópályához tartozó várakozópontra és behúzom a féket. – Levi, hogy vagy? – kiált bele a mikrofonba, de ezúttal nem érkezik válasz. Pontosan tudom, hogy Levi most milyen arcot vághat. Túl jól ismerem ahhoz, hogy ne lássam képzeletben az arcát. – Köszi, hogy kérded, én szuperül vagyok! – nevet fel a másodpilóta, miközben helyezkedik az ülésben és az egyik ujján pörgeti a sapkáját. – Hiányzik az a savanyú képed.

- Neked mindenki képe savanyú – jegyzem meg egy szórakozott mosollyal, miközben utoljára ellenőrzöm az üzeneteimet felszállás előtt.

- Ami savanyú, az savanyú. Te csak egy kupak citromlé vagy néha, de ez a kis törpike maga a citromfa liget – sóhajt drámaian Hanji és hátradől ültében.

- Ne maceráld állandóan – tanácsolom, de pontosan tudom, hogy esélytelen az, amit kérek. Hanji lételeme, hogy bosszantsa Levit. Így van ez, mióta Levi két és fél évvel ezelőtt bekerült a céghez és beült a koordinátori székbe. Az ő barátságuk, azt hiszem, így működik.

- Náh – nevet Hanji és lő magáról valami szándékosan előnytelen szelfit, hogy elküldje a munkatársakkal közös csoportba. – Nekem is kell valami mulatság. Ne érts félre. Te nagyszerű barát vagy.

- De a humorom olyan, mint egy beszáradt tempera. Tudom, már mondtad.

- Te megjegyezted azt, amit mondtam...? – suttogja csillogó szemmel és olyan arccal, mint aki menten elsírja magát.

- Nem mindennap kap az ember ilyen bókot. Érdemes a jobbakat megjegyezni.

- Mit mondhatnék, igyekszem! – villantja rám a mosolyát, miközben a rádiót állítgatja, hogy tiszta legyen a hang.

- Központ a 258-as járatszámú gépnek, megkezdhetik az emelkedést, vége – szól bele Levi a mikrofonba, én pedig kioldom a féket, amíg Hanji válaszol, hogy megértettük az utasítást. Szinte látom magam előtt, ahogy Levi a szenvtelensége ellenére a radar előtt ül és mérnöki pontossággal kezeli a beállításokat, hogy a gép biztonságban elindulhasson. Rá vagyunk utalva a koordinátorokra, mert ők a földről sokkal többet tudnak és látnak, mint mi itt fent, ezért bíznunk kell bennük. Nélkülük nem tudnánk elindulni, sem megérkezni.

- Ez az izgalmas rész! – sikítja Hanji a mikrofonba, dobhártyaszaggató hangon.

- Fogd be – morog vissza színtelen hangon Levi, ami miatt muszáj elmosolyodnom.

Rögtön gyorsulni kezdünk a géppel és nem telik néhány percbe, hogy az apró kerekek kis zökkenéssel elhagyják a kifutópálya aszfaltját és a több tonnás jármű a levegőbe emelkedjen. Egyre távolabb kerülünk a földtől, minden lassan összemegy, a nyomás miatt recsegni kezd a fülem, amikor lassan nyelek egyet. Fél szemmel a műszereket vizslatom, fél szemmel pedig a jelzőbólyákat, de hamarosan már csak magam elé fókuszálok, ahogy Hanji átveszi az irányítást a műszerfal kezelése felett.

- Húszezer láb, kapitány – jelenti elégedetten, én pedig újra a központ rádióját élesítem.

- Kapitány a központnak, megkezdtük az emelkedést, húszezer láb magasan vagyunk. A végleges repülési magasság harmincezer láb. Ha elértük, jelentezem, vége.

A gép élesen megdől a kezem alatt, ahogy elkanyarodunk, átvágunk néhány felhőn és végre föléjük érünk, hogy ráállhassunk a pályánkra. Csak ekkor szólok újra a mikrofonba.

- 258-as járatszámú gép kapitánya a központnak, elértük a végleges repülési magasságot, ami harmincezer láb. A légifolyosón vagyunk, átkapcsolunk robotpilótára.

Felállok és a pilótafülke ajtaját félig kinyitva az apró folyosón várakozó stewardessekre pillantok és jelzem, hogy már lehet mozogni a fedélzeten. Visszacsukom az ajtót, újra elfoglalom a helyemet a kapitányi székben és néhány pillanatig elmerülök a halk zenében, ami a hangszórókból áradva betölti a kabint. Az üvegem után nyúlok, hogy beleigyak. Felszállás után mindig szomjas vagyok.

- Jelents a központnak – utasítom Hanjit, miután elhúzom a számtól az üveget és rácsavarom a kupakot.

- Jelentek Levinek, parancs értettem! – pillant felém és olyan mosollyal, hogy pontosan tudom, mi jár az agyában, de nem válaszolok, mert nem akarok visszaigazolást adni az alaptalan képzelgéseinek. - Központ és Levilevi, a 258-as járatszámú gép jelentkezik, robotpilótára álltunk.

Néhány pillanatig várunk, mire a hangszóró sisteregni kezd és recsegve újra megszólal belőle az a színtelen hang.

- Szerencsés repülést – mormolja Levi és a hangsúlyából érzem, hogy minden figyelmét lefoglalják a folyamatosan befutó információ tömegek. A beálló csendben hallom, ahogy valahol New Yorkban folyamatosan ellenőrzéseket futtat a rendszerben, hogy mindig naprakész információkkal tudjon ellátni közel egy tucat pilótát. Amióta a légitársaság tagja lett, sosem repültem nélküle. Ostobaság volna egyetlen emberre támaszkodnom, mégis tudom, hogyha nem Levi koordinálná az utamat, nyugtalan lennék.

- Levi, amikor újra látom azt a savanyú fejed, elmegyünk koktélozni? – csicsereg Hanji, miközben igazít a beállításokon, olyan egyszerűen, mintha ez csak játék volna számára.

- Kizárt.

- Örülök, hogy eljössz velem – nevet fel a másodpilóta.

- Nem érek erre rá. Központ vége.

A mikrofon megreccsen és Levi ideiglenesen elnémul. Rendszerint hosszú percekig civakodnak Hanjivel, mire a férfi pontot tesz a dolog végére. Ez a kettejük kis játéka, amikkel engem is szórakoztatnak az utak alatt, ezért sosem szólok közbe, cask hallgatom. Néha kifejezetten bámulatra méltó csaták zajlanak le kettejük között és lehetetlen előre kijelenteni, hogy ki lesz a győztes fél.

- Központ, jelentkezz! Levi, ezzel még nem zártuk le. Milyen koktélt kérsz? Szívesen hagyom, hogy meghívj, ha akarsz, ha nem.

- Akadj le a vonalról, Hanji – szisszen fel Levi ingerülten. - Központ vége.

- Barátságtalan vagy – nevet a mellettem ülő, miközben ő is iszik az időközben behozott vízből. Amikor néhány percig nem kap választ, türelmetlenül előrehajol. – Nem ignorálhatsz – énekli és széles mosollyal. – Én mindig ott leszek, hogy vigyázzak rád, kis apróságom.

Ha Levi ezt hallotta – márpedig biztosan hallotta –, akkor most valószínűleg összepréseli a száját, mielőtt hagyná magát elkalandozni a Hanji okozta dühe felé, miközben az orrlyukai kitágulnak, az álkapcsa pedig megfeszül, ahogy összeszorítja a fogait. Jól ismerem az arca minden egyes négyzetcentiméterét.

A következő óra teljesen eseménytelenül telik, egészen az ereszkedés megkezdéséig. Rövid jelentés után kezdjük elhagyni a felhőket, így amikor alábukunk, a jeges esőcseppek kíméletlenül kezdik verni az ablakot, hogy aztán a gép hőmérsékletétől megolvadva lefolyjanak az üvegen.

Néhány percen belül Hanji ismét kapcsolatba lép a központtal, Levi pedig röviden informál minket az aktuális időjárásról és ennek megfelelően igyekszem kormányozni a gépet. Nehezen látom a légifolyosó széleit jelző festett bólyákat, mert egyre sötétebbé válik körülöttünk a légkör. Ahogy lejjebb érünk, az eső még sűrűbben verődik az ablaküvegnek, így pedig szinte képtelen vagyok bármit is látni, függetlenül attól, hogy az ablaktörlő őrülten jár a szemem előtt.

- Nem fogtok tudni leszállni – hallom meg ismét a koordinátor hangját a fejhallgatómon keresztül. – Meg kell várnotok, míg jobbak lesznek a látási viszonyok.

- Széljárás? – kérdezem, miközben mindent megteszek, hogy ellenkormányozzak a gépen, de az újra és újra megrázkódik a kezem alatt.

- Légörvények és széllökések várhatóak, északi irányból.

Hanji lejelenti, hogy megkaptuk az információt, miközben kikerülök egy újabb légörvényt.

- Le kell szállnunk – mormolom halkan,

- De nem tudunk – rázza meg a fejét, miközben folyamatosan állítja a műszerfal kapcsolóit. A gép megremeg, az utastérből pedig halk, ijedt sóhajtások törnek fel, amiket a stewardessek türelmes hangja szakít félbe, pedig tudom, hogy ők sem tudják, hogy mi történik éppen. Én sem tudom.

- Nem ez volt a kérdés – zárom rövidre és a leszállópálya felé kormányozom magunkat. Egy légörvény egy pillanatra kirántja a kezemről a kontrollt, ez viszont biztossá tesz engem abban, hogy jó döntést hoztam.

- Mit művelsz, Erwin? – hallom meg Levi éles hangját a rádión keresztül. – Maradjatok pályán!

Nem válaszolok neki rögtön, mert ráfordulok az utolsó légifolyosóra, így már néha látom fel-fel villanni a leszállópálya betonjába épített lámpákat. Az északi szél élesen rángatja a repülőt, így bárhogy próbálok ellene menni, érzem, hogy nem tudom egyenes vonalon tartani a gépet. Újra és újra hallom az utasok kérdéseit és azt is hallom, hogy Sasha Mikasát szólítja. A pilótafülke ajtaja hirtelen kinyílik és bár nem nézek oda, pontosan tudom, kihez tartoznak a nyugodt lépések és a halk ajtózárás.
- Mit mondjunk az utasoknak? – kérdezi halkan Mikasa. Hiába nem lett úrrá rajtam az idegesség, a lány nyugodtsága kifejezetten jól esik most.

- Hogy nemsokára leszállunk és maradjanak nyugodtak – felelem és szerencsére ennyi elég, hogy Mikasa elhagyja a fülkét és továbbítsa az üzenetet. Csak ezután tűnik fel az, hogy a fülhallgatóm némán ül a fejemen és már nem beszél bele senki. Hanjire pillantok, de látom, hogy ő sem érti, hogy miért nem tudunk kapcsolatba lépni a központtal.

Eszembe jut Levi és az, hogy valószínűleg amióta elvesztettük a kapcsolatot, azóta próbálja újra élesíteni a rádiónkat.

- Hagyd – szólok rá Hanjire röviden, ő pedig rögtön felém fordul. – Letesszük a gépet.

- Megtagadtad a parancsot – tájékoztat Hanji és nem tudom eldönteni a hangja alapján, hogy most csodálkozik, vagy csak imponált neki az engedetlenségem.

- Úgy ítéltem meg, hogy így a legbiztonságosabb.

- Ezt elvitathatját tőled.

- Nincs rádiókapcsolat. Bármilyen hangosan üvölthetnek New Yorkba, nem fogom hallani. Készülj a landolásra.

A gép hirtelen reszketni kezd, felbőg a motorja, aztán hallom kattogni a kerékzsilipek csapágyát, ahogy kinyílik és a kis, fekete kerekek madárkarmokként merednek előre, hogy biztonsággal landoljunk. Óráknak tűnő ideig vitorlázunk a jeges, ónos szélben, mire húsz méteren belülre kerülünk a betontól. A fejhallgatóm néha sistereg, ahogy a központ próbál elérni minket, de egyedül Hanji hangját és légzését hallom tisztán, és érzem magamon azt a néhány rövid, feszült pillantást, amit küld nekem, de tudom, hogy bízik bennnem, ez pedig elég ahhoz, hogy egy erős rántással földet érjünk, aztán fékezve lassuljunk le, végül megálljunk pontosan ott, ahol a jelölés szerint kell.

***

- Mit képzeltél?! – üvölt Levi Ackerman a telefonba, de nem húzom el a fülemtől a készüléket. Jól esik hallani a hangját, akkor is, ha a haragja kézzel tapintható. – Kockára tetted a gép épségét, az utasok épségét és a sajátodat is!

Nem válaszolok a vádakra, mert igaza van. Nincs értelme vitába szállni, vagy ellenkezni, csak örülök, hogy végre tudunk telefonon beszélni.

- Megmondtam, hogy ne szálljatok le, mert nem tudtok, ne térj ki, mert tudom, hogy hallottad – folytatja és érzem, ahogy a dühe egyre feljebb korbácsolódik. – Akkor még volt kapcsolat. Ez egy olyan ostoba és felelőtlen döntés volt, amit kölykök hoznak meg, önfejű, bolond kis szarosok, de nem egy kapitány. Száz kilencven ember volt a fedélzeten és a személyzet és te mégis szándékosan ellent mondtál a koordinátori utasításoknak!

- Levi.

- Mi értelme volt ennek? Nem tudom elképzelni, hogy valamit cél nélkül tettél, de képtelen vagyok megérteni.

- Abban a helyzetben ezt tűnt a legbiztonságosabbnak.

A vonal másik végén Levi élesen felszisszen egy „tch" kíséretében, ebből tudom, hogy mélységesen megveti a válaszomat és nem hajlandó elfogadni, talán még gyávának is tart, de ez is megbocsátható a részéről. Valahol a saját szememben is gyáva vagyok.

Hosszú csend áll be közöttünk, az a fajta, ami gyakran megesik, ha az egyikünkben dolgoznak az indulatok. Levi makacsul hallgat, mert tudom, hogy velem szemben próbálja fékezni a sértő megjegyzéseit, amit másoknak bőkezűen osztogat; vagy egyszerűen csak igyekszik mérsékelni a vérében száguldó ideget. Tudom, ha most megszólalok, csak még jobban magamra haragítom, viszont ez volna az utolsó, amit akarok. Megértem a dühét.

- Kedden repülök vissza New Yorkba – mondom, amikor már túl hosszúra nyúlt a néma huzavona köztünk. – Anyáméknál alszom.

- Még mit nem – vágja rá olyan élesen, mintha már a feltételezés is értő volna számára. Nem tudok visszafogi egy halvány mosolyt, ami alattomosan rajzolódik ki az arcomra.

- Akkor hol? – kérdezem és nem tudom palástolni azt, hogy ellágyult a hangom.

- Haza tolod a segged.

- Ez egy parancs?

- Próbáld megszegni és kiderül.

Hallom, hogy elemeli a telefont a fülétől, de mielőtt kinyomhatná, sietve utána szólok.

- Levi.

- Hm.

Egy pillanatra elgondolkodom azon, hogy tényleg ki akarom e mondani azt, hogy szeretem, hogy szükség van e most erre. De nem. Végeredményben Levi pontosan jól tudja, hogy mit érzek iránta, ugyanolyan jól tudja, mint én azt, hogy ő viszont szeret engem.

- Otthon találkozunk.