Ⓨⓞⓤⓡ ⓅⓄⓋ
- Esküszöm, hogy jó ötletem van! - dühöng Eren az ágyon ülve, a takaróba csavarodva. A tegnap este óta csak egy alsó van rajta, a haja összevissza áll, a szeme pedig elszántan csillog. - Csak hadd mondjam el, oké?

Elmosolyodok, miközben magamra veszem a nadrágomat, de Eren elkapja a derekam és próbál visszahúzni az ágyba. Meglepetten pislogok, amikor maga alá gyűr és óvatosan a csípőmre ül, a kezeimet pedig a fejem mellé fogja a matracon.

- Egy hosszú hétvége - kezdi megállíthatatlanul. - Péntektől vasárnapig. Valami wellness szar, vagy amit akarsz. Csak kicsit szaladjunk ki ebből a mókuskerékből, mert megőrülök.

- Ha most elmegyünk, nyáron nem tudunk...

Nem mondom, nagyon tetszik az ötlet, hogy kicsit lazítsunk, de ez a spontán ötlet több sebből is vérzik.

- Ne gyere folyton az anyagiakkal - fortyan fel ingerülten. Kihúzom a kezemet a tenyeréből, felnyúlok és elsimítok egy tincset a szeme elől. - Ne legyél már ennyire felnőtt, kislány.

- De hát-

- Nem érdekel - zárja rövidre. - Menni akarok. Úgyhogy megyünk. Te válassz, mit akarsz, az nem érdekel, csak el innen, amilyen gyorsan lehet.

Összehúzom kicsit a szemem, ő pedig rögtön elenged és leszáll rólam, hogy ne lássam az arcát. A testmelege hiányt hagy maga után a bőrömön.

Felrángatja magára a nadrágját, keres magának egy pólót és egy pulóvert, aztán hanyagul átfésüli a haját az ujjaival és kócosan felköti. Egyszer sem néz rám, ami őszintén aggaszt, de néha hagynom kell, hogy beforduljon egy kicsit.

- Jössz? - pillant felém, amikor kész van. Ugyanolyan tökéletesen néz ki, mint mindig, azzal együtt, hogy a párna pirosas csíkokat hagyott az arcán, a szeme alatt, mindkét oldalt.

Megrázom a fejem, amire visszasétál elém és leguggol. Végre van alkalmam tüzetesebben megnézni a szemeit és az arcát.

- Hagyd ezt abba - szól rám halkan, amikor elnyílnak az ajkaim, hogy mondjak valamit. Megrázom a fejem.

- Mit?

- Hogy úgy nézel rám, mintha baj lenne.

- Nincs baj? - kérdezem halkan és rámosolygok.

- Nincs - sóhajt lassan.

- Rendben - hagyom rá. Majd elmondja, ha ő maga kellőképpen átrágta magát azon, ami a fejében van.

- Gondolkodj azon, amit mondtam - mutat rám, aztán hosszan megcsókol és anélkül megy ki az ajtón, hogy szokásosan felkapott volna egy almát a konyhából.

Kicsit kábán ülök még mindig ugyanott, ahol eddig, végül hátratűröm a hajamat és kiengedem a benntartott levegőt. Olyan ritkán kér tőlem bármit is...

***

- Ott vagyunk már?!

- Nem.

- Jó, és most?

- Eren...

- Argh - elfordul tőlem az autóban és folyamatosan rázza a lábát, hogy levezesse valahogy az izgalmát. Az ujjaival megállás nélkül babrál és rágcsálja az ajkait. Úgy viselkedik, mint egy kisgyerek, és ez egyszerűen imádnivaló. Nem tudja, hová megyünk.

Minden egyes pillanatban kinéz az anyósülés ablakán, aztán rám pillant, és megint ki. Egy kicsit idegesítő, de közben pedig valami furcsa melegséget okoz, hogy valaminek ennyire tud örülni.

Muszáj volt beadnom a derekamat. Szinte sosem akar semmit, nem mondja el, ha van valami, amire vágyik, ezért most, hogy végre valamit a tudtomra adott, nem  hagyhattam figyelmen kívül. És ötletnek sem volt utolsó, hogy kicsit kettesben legyünk. Mostanában mindenki megtalált minket valami hülyeséggel, ami miatt alig láttuk egymást és teljesen felborult a rutinunk.

- Okés, akkor csukd be a szemed! - utasítom izgatottan, amikor tudom, hogy lassan ott leszünk.

- Mi van? - néz rám felhúzott szemöldökkel.

- Meglepetés, te buta. Csak csukd be! - nevetek fel az elképedt arca miatt. Dünnyög valamit, aztán eltakarja az arcát a kezével. - Ne less.

- Nem ilyenkor szoktam lesni - jegyzi meg kajánul. Majdnem elpirulok. Majdnem, de kellőképpen tudom kontrollálni magam, de talán csak azért, mert izgulok, mit fog mondani az ajándékomra.

Néhány percig csendben utazunk, végül lassan leparkolom az autót. Kiugrok a volán mögül, átszaladok a másik oldalra és kinyitom az ajtót ott is.

- Ne nyisd ki a szemed, csak szállj ki! - hadarom izgatottan. Kérdés nélkül felém nyújtja a kezét, én pedig kisegítem az autóból, aztán a sziklafal pereme felé húzom. Kellő távolságban megállítom, de nem engedem el a karját. Eren végig csukott szemmel hagyja, hogy vezessem őt.

A szél összekócolja a hajunkat és belekap a ruhánkba.
Lassan beszívja a levegőt.

- Annyira tiszta - suttog magának elkábulva. - Hol vagyunk?

- Kinyithatod.

Látom, ahogy a napfény megcsillan az íriszein. Próbálok olvasni az arcában, hogy mi járhat a fejében.

Az ajkai elválnak egymástól, a szeme enyhén kikerekedik, ahogy meglátja az elé táruló látványt. A testtartása úgy változik, mintha hirtelen levett volna egy nehéz hátizsákot magáról. Szabálytalanul, szinte ijedten kap levegő után; újra és újra nagyon nyel a sós illatból. Valami nyöszörgés szerű hang szökik ki belőle és próbál fókuszálni.
A keze, ami eddig az enyémet fogta, elgyengül és a teste mellé hullik.

- Ez... - motyog elhaló hangon, továbbra is maga elé bámulva. - Ez a tenger...

Beharapom a számat, mert hirtelen elkap a sírás. Sosem láttam még ilyennek Erent, ami egy kicsit megijeszt, de az a melegség a mellkasamban csak tovább nő.

- Ide jöttünk..? - kérdezi anélkül, hogy rám nézne. Egy pillanatot sem akar kihagyni a kék víz hullámzásából. - Ez hatalmas... Nem tudtam, hogy...

Elneveti magát, aztán hagyja, hogy a könnyei végig szántsák az arcát. Megpróbál megölelni, de érzem, mennyire remeg az egész teste és mennyire erőtlen. Egy pillanatra sem veszi le a szemét a tengerről.

- Tetszik? - kérdezem halkan. 

- Én eddig azt hittem, hogy élek, de nem - megrázza a fejét, aztán lassan felemeli a kezét és valahová egy pontra mutat a horizonton. - Még sosem.

Hagyom, hogy a szél elnyomja a hangját a mondat végére, nem kérdezek rá vissza, mert magának beszélt és nem nekem, de jó ez így. Jó ez így.