ᴋ Ö ᴢ Ö ꜱ   ᴛ ᴀ ɴ ᴜ ʟ Á ꜱ

A hétvégék, főleg iskolaidőben azok a napok, amikor végre kicsit ténylegesen kettesben tudtok lenni, és nem csak néhány magatoktól ellopott órát tudtok eltölteni kettesben. A hétköznapokok általában annyira el vagytok havazva, hogy esélytelen, hogy huzamosabb időt együtt tudjatok tölteni; ha valameliykőtöknek mégis akadna némi szabadideje, a másikótok egészen biztosan nyakig fog ülni a tanulnivalóban. Amíg még az iskola éveit tapossátok, mindketten igyekeztek maximumot nyújtani, így gyakran temetkeztek bele a könyveitekbe, bár egy idő után rendszert csináltok belőle, hogy egymás mellett ülve, vagy egymás hátának dőlve tanultok és készítetek jegyzeteket, majd elkezditek memorizálni őket, mert legalább ezalatt is tudtok eltölteni némi időt. Ilyenkor általában nem szoktatok beszélgetni, csak néha halkan kérdeztek a másiktól valamit, mint például:

– Kérsz egy teát? – motyogod, miközben jólesően nyújtózol egyet.

– Mhm – mormolja halkan, egy percre sem szakadva el a könyvétől. Néha egy pasztellkék szövegkiemelővel jelöl néhány sort, vagy a fogai közé harapva a tolla tetejét, szedi le róla a kupakot, hogy lejegyezzen néhány dolgot a füzetébe. Ilyenkor te, hogy kicsit átmozgasd magad, készítesz magatoknak teát és valamit enni, majd visszahelyezkedsz, magad mellé pakolod, amiket hoztál, és folytatod a tanulást. Shoto általában néma csendben tanul, kivéve akkor, ha valami olyanra bukkan, amit nem ért meg és olyankor rögtön elkezd kutatni a korábbi fejezetek között.

– Nem értem – súgja ilyenkor maga elé nagyjából fél óra elteltével és hallod, hogy visszalapoz a könyvben. – Miért? – morfondírozik, ahogy keresgél a korábban jelölt szövegei között. Ilyenkor sosem kérdezed meg, hogy mit nem ért, vagy mit keres, mert tudod, hogy Shoto annyira le van merülve a saját kis világában, hogy észre sem veszi, hogy beszél, sőt, még a te kérdéseidet sem hallaná meg. – De hát... Nem értem – ismétli meg, hogy megrója magát a tudatlansága miatt. – Itt még nem így volt. Nem így volt... – ha már nagyon nem tud ellenállni a kísértésnek, hátrafordulsz, hogy ráláss Shoto arcára. Szinte kivétel nélkül ugyanaza látvány fogad téged; tőle szokatlanul kicsit meggörnyed háttal ül a lábait félig maga alá húzva, hogy a combjára támassza a füzetét és úgy írjon. Az enyhén összehúzott szemei sebesen járnak a sorok között, a tincsei a szemei elé csúszva megrezzennek néhány gyorsabb fejmozdulatára. Az ajkát beharapja, vagy összeszorítja egy kicsit, néha pedig enyhén elnyílnak, ahogy magában gondolkodva próbálja megérteni, hogy miről is szól éppen az adott fejezet a könyvben. Párszor hitetlenül megrázza a fejét, majd a szemei hirtelen megváltoznak; már nem húzza őket össze és a tekintete és élénkebbé válik. – Hát ezért... Már értem.

Ezekből a kis magánakcióiból ő abszolút semmit nem vesz észre, sőt, meggyőződése, hogy ő bizony végig néma csendben ült. Nem szoktad neki mondani, hogy ez nincs így, mert valójában édesnek találod az ilyesfajta megmozdulásait és tudod, ha csak elmondanád neki, hogy néha magában beszél, akkor csak zavarba hoznád és emiatt legközelebb igyekezne csendben maradni, ettől pedig egy idő után feszélyezetté válna. Úgyhogy inkább csak megmosolygod azt a néhány alkalmat, ha Shoto értetlenkedik. Ezek csupán néhány percig tartanak, mert, ha megvan a kellő válasz, visszatér a néma tanuláshoz. Shoto az egyik legjobb tanuló az osztályban, így valóban sokat is áldoz arra az idejéből, hogy a lexikális tudását is bővítse.

– Szerintem csak azt tanítják nekünk, ami tényleg fontos a későbbiekben – mondta egyszerűen, mikor egyszer megkérdezted, hogy miért akar minden tárgyból jól teljesíteni. Amikor rákérdeztél, hogy ő hősként hogyan tervezi használni a geometriai függvényeket, megrázta a fejét. – Azt egy szóval sem mondtam, hogy átlátom a rendszert és tudom, hogy mit miért kell tanulnunk. De egyszer majdcsak hasznos lesz.

Shoto viszonylag gyorsan megért nagyjából mindent – nyilván ennél lényegesen kevesebb, amiben ténylegesen örömét leli –, így gyakran szokott neked segíteni, ha te valamiben elakadsz, legyen az nyelv, irodalom, matek, vagy bármi más tantárgy. A vicc az, hogy neked vannak olyan tárgyaid, amiket ő hősképzősként nem tanul – például kémia –, de még abban is tud a hasznodra lenni, ha van egy kis ideje, hogy átrágja magát az aktuális fejezeten, hogy aztán neked is tudjon magyarázni. Todoroki egészen ügyesen magyaráz, bár hajlamos nem mindent kimondani, amire gondol, így a levezetésnél néha kimarad egy-egy lépés, amiket meg sem említene neked, ha te nem kérdeznél rá magadtól. Ekkor észbe kap, áthúzza a túl korán leírt lépéseket és visszaugrik oda, ahol lemaradtál.

Ha végeztetek, segít összepakolni neked – általában a te szobádban tanultok, nem náluk, több okból is, bár, ha Shoto beteg, az kivételes alkalom, mert te mész át hozzá –, és ezután kerítetek rá egy kis időt, hogy átbeszéljétek egy vacsi mellet, hogy kinek milyen napja volt, vagy mik a tervei másnapra. Ha megettetek mindent, és az időbe még belefér, olvastok együtt valamit, vagy néztek egy részt valami sorozatból, végül Shoto hazaindul, hogy aztán másnap délutáni edzése után ismét megjelenjen nálad a küszöbön és újra egymásnak támasztott háttal tanuljatok a délután huzamos részében. Az is megesett már, hogy késő este addig marasztaltad Shotót, hogy végül beadta a derekát és az éjszakát is nálad töltötte.

Mikor elkezdtetek közelebb kerülni egymáshoz, bejött nálatok az a szokás, hogy lefekvés előtt felhívtátok egymást vidochaten, olyan helyre tettétek a telefont, hogy lássátok egymást, és néhány szavas mondatokkal kommunikálva, az ágyban fekve olvastatok lefekvés előtt. A hívásnak akkor volt vége, ha valamelyikőtök elaludt. Ez általában te voltál, olyankor pedig Shoto halkan elköszönt tőled, nézte még egy darabig az arcod, mielőtt egy halvány mosollyal bontotta volna a hívást – másnap reggel pedig felhívott, nehogy elaludj, mert nem tudta, hogy állítottál e be ébresztőt.