ᴀ ᴍ ɪ ᴋ ᴏ ʀ   ʙ ᴇ ꜱ ᴢ É ʟ   ᴀ   ᴍ Ú ʟ ᴛ ᴊ Á ʀ Ó ʟ

– A nevemet az anyám választotta – kezdte Shoto, mikor már a te szobádban ültetek a szőnyegen. A hátatokat az ágyad keretének döntöttétek, és csak a szoba túloldalán lévő tükörből néztetek egymásra, hiába ültetek egymás mellett. Az elveszettnek hitt kulcsodat, amivel végül bejutottatok hozzátok, még reggel találtad meg a táskád legalján, mikor pakolásztál indulás előtt. – Mindegyikünket ő nevezett el. Ez valamiféle elégtétel volt apám részéről. Örültek nekem, mikor végül megszülettem, bár más okokból. Egészen addig nem volt nevem, míg meg nem bizonyosodtak róla, hogy semmiféle csecsemőbetegség nem visz el. A „sho" – mondta, miközben az ujjával a szőnyeg rojtjai közé írta a kanjit – a „nesho" szóból van. Azt jelenti, hogy lángoló. A „to" a „toketsu" szóból jött. Azt jelenti, hogy fagyos.

Egy mozdulattal eltörölte minkét kanjit, hogy ne kelljen rájuk néznie, aztán a tükörképedre pillantott.

– Úgyhogy Shoto lettem. Találó, igaz? – a szája széle egyetlen pillanatra megrándult, mintha mosolyogni akart volna, hogy elvegye a szavai élét. – Anya fia voltam, de apám csak annak örült, hogy végre sikerrel jár és lett egy olyan gyereke, akiben ötvöződött a két képesség. Nem sok esély volt erre – tette hozzá eltűnődve. – Kezdetben a bátyám, Touya volt az üdvöske. Bár csak a tüzet örökölte, mégis olyan ereje volt, ami felülmúlhatta volna Endeavort, kellő gyakorlással, persze. Mindene megvolt, hogy a legnagyobb hős legyen, és akarta is. Emlékszel rá?

Emlékeztél rá abból a tévéadásból, ami évekkel azelőtt került adásba, Dabi keze által. A gonosztevő a Todoroki család minden szennyeség a nyílt világ elé tárta és leplezetlen, kéjes örömmel jósolta az akkori első számú hős, Endeavor bukását.

– A bőre összeégett a saját képességétől. Először csak egy kicsit, de apánk már akkor tudta, hogy nem Touya-nii lesz az ő kis katonája, akire annyira vágyott, így pedig megszületett Fuyumi, majd Natsu is, de mind anya képességét örökölték. Apám őrjöngött és képtelen volt elfogadni ezt. Szóval... Jöttem én. És velem végre sikerrel járt. Belőlem akarta kinevelni a tökéletes hőst, aki majd maga mögé utasítja All Mightot és a helyébe lép, így megfelejtkezett Touya-niiről, hogy minden figyelmét és idejét nekem szentelhesse. Touya-

– Mit csinált? – szakítottad félbe, mert érezted, hogy olyan részeket akar átugrani magával kapcsolatban, amiket eddig még nem tudtál. Az eddig elhangzottak nagyrészével már a tévéből szembesültél Dabi jóvoltából, bár Shoto szájából hallani most, hogy már mindkettőtökben több felnőtt volt, mint gyerek, és a világ dolgait is másképp láttátok, ugyanúgy vérfagyasztó volt.

– Láthattad.

– Nem a bátyád. Az apád... – motyogtad és a tekinteted fogva tartotta a tükörben Shoto szemeit. – Mit csinált veled?

– Edzett.

Rövid és csattanó válasz volt, olyan, ami valójában azt mondta, hogy ez olyan dolog, amiről Shoto nem akart beszélni. Elszánt voltál, hogy mindent megtudj, de azzal is tisztában voltál, hogy minden olyanról lesz tudomásod, amit Shoto szerint tudnod kell, így az ő belátására bíztad magad és bólintottál.

– Mindent megtett, hogy beváltsam a hozzám fűzött, nagy reményeit. Elválasztott a testvéreimtől. A szobám a ház más pontján volt, mint az övék. Nem ehettem velük és nem játszhattam velük; még azt is megtiltotta, hogy nézzem őket, amíg ők labdáztak. Ha éjjel sírtam, anyám csak titokban szökhetett át a szobámba, hogy elcsitítson. Sokszor volt ilyen, sírós voltam – jegyzi meg és egyetlen pillanatra egy halvány mosoly rajzolódik az arcára, hogy aztán egy villanással később eltűnjön. Rövid szünetet tartott. – Én viszont öt, hat, hét évesen nem tudtam lépést tartani az elvárásokkal. Talán még most sem tudok, de már nincs rám akkora hatással, mint régebben. Szeretném ezt hinni. Amikor a bátyám rájött, hogy apánk lemondott róla, megrendezte a saját halálát és eltűnt. Az az erdőtűz akkoriban minden újságban és napilapban benne volt.

– Tizennégy éve?

– Igen. Emlékszel rá? – kérdezte csodálkozva. Sápadtan biccentettél. Minden hír akkoriban azzal a hatalmas futótűzzel volt tele. Ismeretlen eredetű volt és csak a hősökön múlt, hogy nem érte el a várost is. – Az Touya-nii műve volt. Valószínűleg akkor égett össze annyira a bőre.

– Ez nem volt nyilvános – szúrtad közben hangosan gondolkodva.

– Természetesen nem. Rontotta volna a családom és Endeavor hírnevét, így csak eltussolták Touya-nii eltűnését, mi pedig semmiféle magyarázatot nem kaptunk a szüleinktől. Annyit mondtak, hogy a bátyánk mostantól nem velünk fog élni. Ez a kis mese az évek alatt fordult át a „Touya halott" verzióba. Ezt sosem mondták ki otthon, csak néha hallottuk őket éjszaka beszélgetni, néha pedig elszólták magukat előttünk.

– Emlékszel Touyára?

Megrázta a fejét.

– Csak Dabira emlékszem tisztán. Ez baj? – a tükörből aggódva, szinte ijedten nézett rád, te viszont nem tudtad, hogy ilyenkor mit kell mondanod, azért csak a térdének döntötted a felhúzott lábaidat. Látszólag ez valamelyest megnyugtatta őt. – Miután hárman maradtunk gyerekek, az edzések kiképzéssé váltak. Egyre többet követelt tőlem. Úgy éreztem, hogy beleőrülök. Ostobán féltékeny voltam Touyára, hogy apám lemondott róla; azt akartam, hogy rólam mondjon le. Én nem akartam hős lenni, sem elsőszámú. Nem akartam harcolni, gonosztevők után rohangálni, pláne nem akartam nagyobb lenni, mint All Might. Imádtam őt – tette hozzá, mintha akkor jutott volna eszébe. – Természetesen semmi allmightos játékom, vagy ruhám nem volt, úgyhogy annyival kellett beérnem, hogy esténként anyával a tévében néztük meg a legújabb, vagy a régi hőstetteit. Akkor jutott először eszembe, hogy én is hős legyek, amikor egyik ilyen alkalommal anya megkérdezte, hogy nem akarok e én is olyan nagy és erős lenni, mint All Might. Hogy nem akarok e én magam is hőssé válni. Hát persze, hogy így már akartam... Bele sem gondoltam, hogy ez mit jelent, csak azt tudtam, hogy All Might csodálatos és ha olyan leszek, mint ő, akkor én is csodálatos lehetek. Továbbra sem tudtam megcsinálni semmit, amit apám követelt tőlem, de legalább már volt bennem egy cseppnyi hajlandóság. A U.A. felvételire viszont nem akartam elmenni, az kényszer volt, végül viszont úgy döntöttem, hogy ez remek lehetőség, hogy bemutassak apámnak azzal, hogy hős leszek, csupán a jegemmel. Anyám jegével.

A tükörképe bal kezére pillantottál. Mára szinte már ugyanolyan jól használja a lángokat is, mint a jeget. Még élénken élt benned az a sportfesztivál, ahol először pillantottad meg Shotót. Dekuval küzdött és hirtelen, minden előjel nélkül elszabadult a tűz. Perzselő volt; még a nézőtér közepén is megérintette az arcodat a hőség.

– Ez változott az évek alatt – jegyezte meg, mindegy mellékesen Shoto, de láttad, hogy a maga elé tartott bal tenyerébe bámul. – Egészen megváltozott. Nem tudom, hogy ez jó e, mindenesetre igyekszem eszközzé formálni a lángokat. Ettől csak jobb hős lehetek, nem igaz?

A fejed lassan a vállára billentetted, miközben elhúztad előle a bal kezét, aminek a tenyerébe pislogás nélkül bámult. Hagyta, hogy tégy, ahogy akarsz, egy pillanatig sem ellenkezett, mikor összefűzted az ujjaitokat.

– Ebből szinte mindent tudtam – suttogtad, mikor már a csend hosszúra nyúlt köztetek. Ezúttal még csak a tükörből sem néztetek egymásra. A mutatóujjaddal a család kanjinát karcoltad a szőnyeg rojtjai közé, Shoto pedig röviden lepillantott rá. – Most azt mondd el, amit még nem tudok.

– Sok van.

– Semmi baj, nem kell most és mindent. Elég egy, vagy két dolog, a többi ráér később is. Csak tudni szeretnék róluk, hogy egészen meg tudjalak érteni.

– Nem akarom, hogy mindenről tudj. Másképp néznél a családomra. A testvéreimre – tette hozzá, mintha ez bántaná őt a leginkább a lehetséges eshetőségek közül.

– És? – vártad, hogy folytassa, de a választól, amit kaptál, a szíved hirtelen a bordáidnak csapódott.

– Egyszer te is a családom része leszel – mondta színtelen hangon, mintha számára ez a világ legtermészetesebb dolga volna. – Nem szeretném, hogy rossz érzéseket, vagy előítéleteket keltsenek benned az elhangzottak.

Először nem is tudtál mit mondani, de magadra parancsoltál. Nem akartad, hogy Shoto félreértse a hallgatásodat.

– Biztosíthatlak, hogy rossz érzéseket fog bennem kelteni – hebegted, még mindig az imént elhangzottak hatása alatt. Tulajdonképpen előrevetítette neked, hogy veled akar élni és közös családot akar? Vagy nem érezte a szavai súlyát, és csak ki akart térni a kérdések elől? Nem tudtad eldönteni; Shoto esetében nem. Sokszor mondott úgy dolgokat, hogy elsőre nem értette meg a szavai tényleges jelentését, mert a fejében egészen máshogy hangoztak.

– Kedves, hogy szólsz – dünnyögte, de a hangja mosolygott egy pillanatra. – Nem tudom, mit mondhatnék. Ha akarod, kérdezz és válaszolok, de attól tartok, magamtól nem tudom helyesen megítélni, mit mondjak el és mit ne.

Nyitva hagyta a lehetőséget, hogy beszélj, a csend mégis elmélyült köztetek. Úgy érezted, túl nagy szabadásgot kaptál, ez pedig megbénított. Ha lett volna bármi, amire Shoto külön megkér, hogy ne kérdezz rá, legalább tudtad volna, hogy pontosan mit akarsz megtudni. De így, hogy mindent megtudhattál, nem tudtad, pontosan hol is kezdj neki annak a mindennek.

– Milyen volt, mikor az édesanyád eltűnt? – kérdezted végül esetlenül. Nem voltál benne biztos, hogy ez a megfelelő kérdés.

– Nem tudom. Néhány napig nem is tudtam róla, hogy anya nincs otthon.

– Tessék?

– Engem azután, hogy... A történtek után kórházba vittek, ott tartottak egy napig, hogy megfigyeljenek. Miután hazamentem, napokig a szobámban voltam és csak a nővérem jött be hozzám. Ebből mondjuk sejthettem volna, hogy valami nincs rendben.

– Bezártak a szobádba?

– M-mh. Nem voltam bezárva. Csak az ajtó volt csukva – felelte tűnődve. – Mégsem mentem ki. Néhány nap múlva apám bejött, hogy megtudja, hogy vagyok, akkor bukott ki belőle, hogy anya már nincs otthon. Onnantól minden csak rosszabb lett.

– Mikor találkoztatok újra?

Shoto arcára undorodó mosoly rajzolódott egy villanás erejéig.

– A sportfeszitvál után mentem hozzá először. Addig csak leveleket írtam neki. A legtöbbet megtartottam magamnak, aztán, amikor elég bátor lettem, titokban behordtam a kórház recepciójára és névvel ellátva otthagytam őket. Igyekeztem annyira inkognitóban maradni, amennyire tudtam. Néha sikerült, néha nem. A lényeg, hogy a U.A. felvételi után kezdtem a recepcióra vinni a leveleimet.

– Felvételi?

– Akiket beajánlanak, összemérik az erejüket, mint egy felvételin. Aztán rangsorolják őket.

Bólintottál. Kezdted ostobának érezni magad, hogy folyton belekérdezel a fiú mondandójába, de úgy érezted, most hajlandó lesz bármit megosztani veled. Nem szalaszthattad el a lehetőséget.

– És aztán?

– Aztán anyám válaszolt. Én pedig nem olvastam el őket – suttogta halkan. A tükör keretének alsó részét fixírozta. – Felszámoztam mindent és bontatlanul a párnám alá gyűrtem valamennyit. Gyáva voltam kinyitni őket; attól féltem, hogy engem okol a történtekért, vagy, hogy már nem szeret és haragszik rám. Elképzeltem, miket írhat, és mindig a legrosszabb forgatókönyv jutott az eszembe. Csak akkor olvastam el az első levelet, amikor a futonom huzatát cseréltem, a borítékok pedig a földre estek. A meleg miatt a boríték ragasztója elengedett, így a borítékok kinyíltak és kiborultak. Elolvastam mindet – motyogta fakó hangon. – Egytől egyig az összeset. Néhányat többször is. Egyáltalán nem olyanok voltak, mint amire számítottam. Anya csak tudni akarta, hogy jól vagyok és próbált megnyugtatni, hogy ne aggódjak miatta. Érdeklődött a dolgaimról, bár jóval ritkábban írt nekem, mint én neki. Én hetente írtam, mintha naplót vezetnék, így mindenről tudott. Téged leszámítva.

Meglepetten pillantottál rá.

– Rólad egy szót sem meséltem. Még a nevedet sem tudta. Azt is csak ma reggel tudta meg, hogy egy pár vagyunk. Azért – folytatta, amikor érezte, hogy kérdezni akarsz –, mert úgy éreztem volna, hogy kibeszéllek a hátad mögött, ha rólad írok neki. Tudom, ez butaság, mert a barátaimról is meséltem, de te valahogy más voltál. Túl... – megállt és a megfelelő szó után kutatott. – Túl bensőséges lett volna erről levélben mesélni. És nem tudtam, hogy van e jogom rólad beszélni.

Bólintottál és lassan, egyenletesen cirógattad a kezét. Rövid pillantást váltottatok a tükörben.

– Rendben – mondtad, közel tíz perc csend után. – Elsőre nem is volt rossz – suttogtad.

– Ez dicséret akart lenni? – érdeklődött és kicsit feléd dőlt a vállával.

– Inkább amolyan pozitív megerősítés.

Hümmögött, hogy érti, de úgy tűnt, még ismerkedik a pozitív megerősítés gondolatával.

– Soba? – kérdezted, hogy feloldd a hangulatot. Shoto bólintott. Úgy érezted, hogy egy alaklommal bőven eleget hallottál. Shoto úgyis veled akar maradni, a szavai alapján mindenképpen, és te is vele terveztél a továbbiakban. Biztos voltál benne, hogy bőven lesz még időd megtudni minden apró részletet, mielőtt te is a családja részé válsz.