ᴇ ʟ ꜱ Ő   ᴏ ᴛ ᴛ ᴀ ʟ ᴠ Á ꜱ

Hiába voltatok hosszú évekig barátok, a pizsiparti valahogy lemaradt a közös programok listájáról, így, amikor már egy párként szóba került, hogy esetleg egymásnál töltsétek az éjszakát, elképesztően zavarba jöttél és hirtelen nem is tudtad, mit kéne válaszolnod. Természetesen nem Shoto hozta fel az ötletet, egyszerűen csak úgy alakult, hogy, amikor a szüleid elutaztak egy küldetés miatt, sikeresen kizártad magad otthonról, így a péntekről szombatra vezető éjszaka nem tudtál bejutni a házba. Felhívtad a szüleid, de már túl messze jártak, hogy visszaforduljanak, így kénytelenek voltatok valami más megoldás után nézni. Így esett, hogy este fél tizenegykor, miután elindultál Hagakure csajos pletykapartijáról és hazaérve rájöttél, hogy nem tudsz bemenni a házba, némi habozás után felhívtad Shotót, hogy van e rá bármi esély, hogy náluk töltsd az éjszakát.

– Hogyne – felelte megilletődve. A hangja zavartságról és aggódásról árulkodott. Meglepett, hogy rögtön belement, mert egészen idáig ágállt minden helyzet ellen, amikor akár csak egy percre is az apja közelébe kerülhettél volna. – A lányok?

Hirtelen nem tudtál mit mondani, mert őszintén szólva eszedbe sem jutott visszamenni Hagakuréhoz. Ösztönösen jött, hogy Shotót hívd.

– Nem, ne válaszolj – monda egyszerre sietősen. – Mindegy, miért engem hívtál. De köszönöm.

Minden ellenkezésedet figyelembe sem véve Shoto néhány percen belül elindult feléd, te pedig felé.

– Ne tedd le – utasított, miközben halottad, hogy veszi a kabátját és a cipőjét. – Tudni szeretném, hogy nem esik bajod az utcán.

A hangját a háttérből kísérte az ajtósínben elcsúszó, tradicionális japán ajtó nyílásának hangja, majd csukódása.

– Elindultál? – kérdezte, mikor már ő is a foltokban kivilágított utcán sietett, hogy minél előbb összetalálkozzatok. Álmából felébresztve is tudta volna az utat hozzátok. – Rendben – mondta, mikor az előző kérdésére helyeseltél. Hosszú percekig hallgattátok egymás sietős szuszogását a telefonban, mire végül a sarkon lefordulva Shoto újra megszólalt.

– Látlak.

Kinyomtad a telefont és a kihalt, hótól fehérre fagyott úton átszaladva rögtön bebújtál a feléd nyújtott karok közé.

– Jéghideg vagy – suttogta aggódva, még jobban magához szorítva téged, miközben az arca bal oldalát a te arcodhoz simította. Érezted, hogy a bőre lassan felhevül, hogy téged is egy kicsit felmelegítsen. Egész úton egymás oldalához simulva sétáltatok, amennyire sietni tudtatok, mert a januári hideg az éjszaka közepén még dermesztőbbnek tűnt, mint nap közben. Az utak havasak és jegesek voltak, a leheletetek pedig kikörvonalazódva csapódott bele az éjszakába. Mire hazaértetek, mindketten vacogtatok – bár Shoto lényegesen kevésbé, de egy idő után számára is megterhelő volt sietség közben fenntartani egy számodra kellemesen meleg hőmérsékletet –, így alig vártad, hogy végre csukódjon mögöttetek az ajtó. Bent melegség és citromfű illata fogadott.

– Te jóságos ég – hallottad meg Fuyumi aggódó, rosszalló hangját. – Tudjátok ti, hány óra van?

Shoto bólintott, miközben levette magáról a kabátját, majd hozzád fordulva a tiédet is lesegítette. Körbepillantottál az előszobában. Már sokszor voltál ott, most mégis más volt valami. Nem akartál rákérdezni, ezért csak elmotyogtál egy köszönömöt.

– Csinálok nektek egy teát. Csupa havas a cipőtök – konstatálta Fuyumi, miközben eltűnt a konyhában.

Egy teával és egy forró zuhannyal később Shoto ruháiban visszaosontál a szobájába. Nem tudtad volna megmondani, miért tetszett számodra az a szoba. Egyszerű volt, letisztult, kevés személyes holmival, de az egyik polc tele volt pakolva apró növényekkel, az ablakpárkányban pedig egy bonsai fácska növekedett. Megnyugtató volt számodra az egész, ahogy ott álltál egy sötétkék, térdig érő pólóban és egy rövidnadrágban, miközben a fiútól kapott bolyhos zoknit szorongattad és igyekeztél minél több részletet megjegyezni magad körül. A korábbi citromfű illatot itt felváltotta a lanolin természetes és a levendula alig érezhető egyvelege.

– Nem túl különleges – mondta csendesen Shoto, mikor behúzta maga mögött az ajtót. Szinte már szabadkozott. – És rendes ágy sincs. Gondoltam, szívesen aludnál a vendégszobában.

– Miért? – kérdezted kicsit csalódottan, valahol viszont megkönnyebbültél, mert ez a lehetőség sok kérdőjelet kizárna. Még nem voltál egészen biztos abban, hogy jó ötlet volna bármilyen komolyabb testi dologba belebonyolódnotok, amíg egyelőre az érzelmi rész is hadilábon állt.

– Mert ott rendes ágy van. Nem futon – magyarázta. Nem szólaltál meg. Nagyon szerettél volna Shotóval aludni, hozzábújni a takaró alatt és reggel vele összegabalyodva ébredni. – Ha viszont maradnál... – kezdte tétován, mintha nem lenne biztos abban, hogy ezt tényleg ki kéne mondani. – Akkor ne aggódj, nincsenek... Kötelezettségeid.

– Kötelezettségeim? – húztad össze a szemed.

­– Nem tudom, hogy kell ezt mondani – vágta rá összeszorított szájjal. – Nem kell csinálnunk semmit. Mármint, tényleg csak aludni szeretnék. Ha te is.

Bólintottál, hogy megértetted, végül pedig kis tétovázás után, a zoknikat felhúzva másztál be a takarója alá. Egy pillanatig figyelt téged, és, bár nem voltál benne biztos a sötét miatt, de mintha elmosolyodott volna, mielőtt melléd csúszott a takaró alatt. Azt hitted, majd zavarban lesz – de még mennyire zavarban volt, de neked erről nem kellett tudnod –, de mikor végül lefeküdt és oldalra húzódott, hogy te is elférj, a kezed után nyúlt és összefűzte az ujjaitokat, hogy aztán puszit adjon a kézfejedre, mielőtt téged is fekvésbe húzott volna.

– Elférsz? – kérdezte suttogva. Bólintottál. – Nem vagy éhes? ­– megráztad a fejed. – Holnap haza tudsz menni? – bólintottál. – Rendben. De ha mégsem... Szóval, maradhatsz, ha akarsz.

Néztétek egymást a kintről beszűrődő, hideg fényben, ami éppen csak azt engedte láttatni, hogy a másiknak hol van az arca és hol van a haja. Az ágyneműből az eddigieknél is erősebben csapott fel a lanolinos illat.

– Örülök, hogy felhívtál.

– Én is – motyogtad csendesen, miközben hagytad, hogy Shoto, a sötét adta bátorsága miatt egy ujjával átrajzolja az arcodat. Puhán végighúzta az ujjbegyét a vonásaidon, mintha a bőrével akarna emlékezni rád.

– Jöhetsz máskor is – suttogta percek múlva félálomban, a hangja mégis élénk volt, csak a beszéde vált lassabbá. – Ha nem vagy itt, hiányzol.

Belesimultál az arcoddal a kezébe és a tenyerébe csókoltál, mielőtt közelebb csúszva keresni kezdted volna azt a pózt, amiben végül kényelmesen tudsz aludni. Egészen rövid helyezkedés és a futon kényelmének felfedezése után megtaláltad a keresett testhelyzetet. Az orrodat Todorki nyakába nyomva szuszogtál, a kezét pedig magadra rakva bújtál még közelebb.

Nem köszöntetek el egymástól, csak átfolytatok a valóságból az álomba. Egész este mozdulatlanul feküdtetek, csak Shoto ujja rándult meg néha, mintha álmában is simogatni akarna téged, reggel pedig amit először megláttál, miután kinyitottad a szemed, Todoroki hajnali, narancssárgás fényben fürdő arca és a kisimult vonásai voltak, meg az a néhány kósza, fehér szempilla, amik a vörösek közé keveredtek. Aztán visszaaludtál és legközelebb már csak akkor ébredtél fel, mikor már egyedül feküdtél a futonon.