ᴀ ᴍ ɪ ᴋ ᴏ ʀ   ᴇ ʟ ꜱ ᴢ Ö ᴋ ɪ ᴋ   ᴏ ᴛ ᴛ ʜ ᴏ ɴ ʀ Ó ʟ

A későbbiekben, mikor már ismeritek egymást egy ideje, gyakoribbá válik az, hogy Shoto nálad köt ki a nap leglehetetlenebb időpontjaiban – főleg hajnalban –, de sosem fogod elfelejteni a legelső alkalmat, amikor szinte minden figyelmeztetés nélkül beállított hozzád. Sosem érkezett anélkül, hogy szólt volna, mert tolakodásnak érezte, így alaposan meglepett a láthatóan sietősen gépelt, elírásokkal teletűzdelt SMS, ami éjjel fél egykor érkezett a telefonodra. A kedvenc sorozatod egyik részének közepén jártál; mikor megrezzent a mobilod, csak szórakozottan rápillantottál, amikor azonban megláttad, hogy Shoto írt, ráadásul néhány szót alaposan elgépelt, már az előtt aggódni kezdtél, hogy elolvastad volna az üzenetet.

Ⓢⓗⓞⓣⓞ

Ebrn vagy?

Ⓜⓔ

Igen

Miert?

Ⓢⓗⓞⓣⓞ

És otthon vagy?

Ⓜⓔ

Igen de miert? Baj van?

Ⓢⓗⓞⓣⓞ

Átjöttm

Tudom hogy nagy krés

D

e

Tudnék ma itt aludni?

Ⓜⓔ

Persze

Mikor jossz?

Ⓢⓗⓞⓣⓞ

Már itt vagyok

Sajnálom

Rögtön lecsuktad a laptopodat és egy pulcsit hanyagul magadra rángatva rohantál a bejárati ajtóhoz, hogy szélesre tárd. Először azt hitted, hogy Shoto viccelt, mikor azt mondta, hogy már ott van, de tényleg ott állt a lábtörlőn, teljes valójában. Az első, amit megláttál nála, egy sporttáska volt, az, amiben általában az edzős cuccát vitte magával. A vállára akasztva lógott, pont úgy, mintha bármelyik pillanatban leeshetne onnan. Shoto maga összegyűrt és láthatóan megrángatott pizsamában, félig bekötött cipőben és kapkodva maga elé csavart sálban ácsorgott; ez utóbbi miatt csak a fiú arca felét láttad, az orrától lefelé semmit. A haja kócosan meredezett szét, eltakarva Todoroki tekintetét, de még így is láttad, hogy a szemei mennyire tompák és végig lesüti őket a szégyentől.

– Mi az ég történt? – kérdezted egészen elhűlve. Shoto halkan megrázta a fejét, hogy nem akar beszélni, és összébb húzta magát, mintha a táskája súlya alatt görnyedt volna meg a háta. Ennél már jobban ismerted őt, pontosan tudtad, hogy a táskának semmi köze a barátod testtartásához. Szélesre nyitottad az ajtót és beljebb invitáltad a továbbra is megnémult Shotót. Meg akartad ölelni és addig kérdezgetni, amíg mindenre választ nem ad, de volt egy olyan sejtésed, hogy az utolsó dolog, amire Shoto most vágyik, a faggatás.

Hiába csuktad be mögötte az ajtót, Todoroki továbbra is mozdulatlanul, lecövekelve meredt maga elé az előszoba padlóján. Megérintetted a vállát és próbáltál bármiféle reakciót kihúzni belőle, hogy legalább sejtésed legyen arról, hogy mégis mire van most szüksége. Hagyta, hogy megérintsd az arcát, hogy magadhoz szorítsd őt, vagy azt, hogy finoman megrázd a testét, de minden, amit válaszul remélhettél, néhány tompa, szégyentől izzó pillantás volt. Ekkor még nem voltatok egy pár, mégis minden gesztusod felé egészen magától értetődő volt. Egyikőtök sem gondolta, hogy az arca cirógatása, vagy a hosszú, szerető ölelés, amit adtál neki, túlzás volna.

– Rendben van – súgtad megadóan, amikor rájöttél, hogy Todoroki még mindig le van fagyva. Lassan leakasztottad a válláról a táskát és a lábad mellé tetted. Lecsavartad az arca elől a sálat és az egyik akasztóra dobtad, majd letérdelve kioldottad a fiú cipőit és kiléptetted őt mindkettőből. – Most felmegyünk – tájékoztattad és az ujjaidat az ő karcsú, hosszú ujjai közé akasztottad, hogy magad után húzd és kimozdítsd a fagyásból. – És aztán alszunk, jó? Kérsz valamit?

– Vizet.

– Vizet?

– Hideg vizet. Ég a torkom – tette hozzá érces hangon, alig hallhatóan. Bólintottál, hogy érted, majd a konyhába lépve egy poharat megtöltöttél a csapból és visszasiettél a továbbra is ugyanott ácsorgó fiúhoz. Nem mozdult egy centit sem, sőt, még arra is neked kellett rávenned, hogy megfogja a felé nyújtott poharat. Hosszasan bámulta a víz fodrozódását, mintha nem lenne egészen biztos a dolgában, és csak akkor eszmélt fel valamelyest, amikor a pohár és a benne lévő átlátszó víz kezdett megfagyni ott, ahol Todoroki tartotta az üveget. Ijedten adta vissza a kezedbe és úgy rántotta el az ujjait, mintha megégette volna valamennyit. Az ajkai egy pillanatra elnyíltak, mielőtt dühösen összeszorította volna őket.

– Kicsit... Feldúlt vagyok – mondta lassan, mentegetőzve, hogy megmagyarázza neked az iménti jelenetet. Bólintottál, hogy érted, aztán anélkül, hogy végiggondoltad volna, amit csinálsz, a poharat Shoto szájához tartva megbillentetted, Todoroki pedig néhány másodperc után engedelmesen kiitta az összes vizet. Egy pillanatra sem ért újra az üveghez, így amikor az kiürült, az előszobaszekrényre tetted, miközben a tekintetedet egy percre sem akartad elszakítani az összekeveredett vörös és fehér hajszálak látványától. Attól féltél, hogyha nem nézel Shotóra, a fiú egyszer csak eltűnik a szemed elől. – Sajnálom.

Megráztad a fejed, hogy nincs mit, aztán tétován újra a keze után nyúltál, és amikor ezúttal sem húzódott el az érintésed elől, a válladra akasztottad a táskáját, és felvezetted Shotót a szobádba, ahol becsuktad magatok mögött az ajtót.

– Nem tudtam, hová menjek – mondta Shoto halkan, amikor negyedóra múlva a szobád kihúzott kanapéján feküdt egy bolyhos, unikornis szemekkel kihímezett takaró alatt. Nem volt hajlandó az ágyadban aludni, bárhogy próbálkoztál; ragaszkodott ahhoz, hogy a kanapén aludjon, te pedig megtarthasd magadnak az ágyat.

– Deku és Bakugou-

– Igen, biztosan – szakított félbe Shoto fakó hangon. Mellette ültél a kanapén, miközben a tekintete néhányszor végigszántotta az arcodat. – De kérdezősködtek volna. És aggódtak volna.

– Én nem aggódom? – kérdezted megrökönyödve. A hangod szinte kétségbeesetten csengett.

– Te nem kérdezel semmit... Te túl jó vagy – suttogta Todoroki megalázottan.

– Pedig annyi kérdésem volna – ráztad meg a fejed és ültödben közelebb csúsztál Shoto mozdulatlan testéhez a kanapén. Nem számítottál válaszra, így egészen meglepett, amikor mégis beszélni kezdett; folyékonyan és teljesen magától.

– Natsu és apám összekaptak vacsora közben. Általában legfeljebb egy óra után már nem feszülnek egymásnak, de ma valahogy nem így történt. Még éjfél előtt is üvöltöttek. Át akartam menni Fuyumihoz, hogy... Szóval, kimentem a szobámból, de valahogy én is belekeveredtem a bátyámék vitájába. Apám elkapott és azt mondta Natsunak, hogy... Mindegy. Mondott dolgokat, Natsu pedig annyira dühös lett, hogy megütött. Röviden ennyi. Összepakoltam és elszöktem. Ne nézz így. Ez nem olyan rossz, mint ahogy hangzik – pillantott fel rád fásultan, mintha maga sem hinné, amit mond, csak próbálna nyugodtnak tűnni.

– Natsu megütött? – visszhangoztad kiábrándultan és a szemed máris sérülések után kutatott Todoroki arcán.

– Meg. De nem akarta.

– De megütött – ismételted meg, ezúttal élesebben.

– De nem akart bántani – motyogta Shoto és lassan hagyta lecsukódni a szemeit. Az arca egyszerre simult ki, mégis minden vér kiszalad belőle, így egészen elfehéredett. Láttad már őt aludni korábban; tudtad, hogy a sápadtsága a kimerültsége jele.

– Akkor is! Fájt?

– Mhm.

– Megsérültél?

– M-mh.

– Akarod, hogy-

– Kérlek...

A tekintetetek újra találkozott és csak ekkor vetted észre, hogy Shoto szemében feltorlódtak a könnyei. A hangja az elfojtott sírástól elvékonyodott, ő maga pedig néha nehezen nyelt egyet. Ahogy újra becsukta a szemeit, a könnyei kibuktak az arcára, de rögtön elfordította a fejét, hogy ne lásd őt így. Azt várta, hogy a könnyei elapadjanak, de amikor egyre csak jöttek és jöttek, a behajlított alkarját az arcára fektette, ekkor pedig már visszafordíthatatlanul feltört belőle a sírás; olyan halkan, hogy valószínűleg nem is hallottad volna meg, ha nem tudod, hogy ténylegesen sír. Pontosan tudta, hogyan sírjon hangtalanul, mintha az eddigi évek során kénytelen lett volna megtanulni. Valamiért biztos voltál benne, hogy ez így is van.

– Abbahagyom – suttogta magának parancsolóan, de a teste újra összerándult, ahogy a zokogás fel akart törni. Hosszú percekig küzdött magával, mire végre valamennyire megzabolázta a könnyeit és a szaggatott, ziháló légzését. Egészen eddig nem nézett rád, sőt, még utána sem; a karja mögé bújva néha hosszan, lassan beszívta a levegőt, aztán néhány másodperc múlva kiengedte. Összerezzent, mikor az ujjaid elérték a pólója alól világító, sápadt bőrét. Mondani akartál valamit, de hirtelen nem találtál szavakat, ezért csak lassan simogatni kezdted őt, hogy érezze, hogy nincs egyedül és nem hagyod magára. A kezed lassú simogatása a kezéről a vállára tért át, végül az ujjaid a hajába túrtak, hogy a tincseivel játsszva tovább nyugtasd őt. Amikor a teste görcsössége valamennyire kiengedett, elhúztad az arca elől a karját, így pedig rálátást nyertél a vörös, könnyes bőrére, az összeszorított, majd lassan kinyíló szemére és a sötétben szinte feketének tűnő sebhelyre. Nem tudtad, hogy mit mondj, vagy, hogy egyáltalán kéne e mondanod bármit is, ezért csak ülésből az oldaladra dőlve elfeküdtél mellette és folytattad a simogatást. Shoto egy pillanatig értetlenül, szinte ijedten nézett rád, de amikor rájött, hogy sem bántani, sem otthagyni nem fogod, ő is az oldalára fordult, így pedig alig tíz centire feküdtetek egymástól. Némán néztétek egymás arcát, hallgattátok a másik légzését, ami néha megnyugodott, néha pedig, ha valamelyikőtök egy kicsit megmozdult, izgatottan felgyorsult. Érezted, ahogy a szíved rakoncátlanul kalimpál a mellkasodban. Talán ekkor volt ez első pillanat, amikor tudatosult benned, hogy szerelmes vagy Shotóba.

– Jó, hogy a barátom vagy – súgta gyengén, egészen hálásan. Hiába hallottad a szavait, számodra valami egészen mást jelentettek, így csak kicsit elmosolyodtál.

– Szerintem is – suttogtad vissza, miközben újra és újra az ujjaid köré csavartad a haját, aztán hagytad, hogy a puha szálak lecsússzanak a bőrödről. Csak akkor dermedtél meg a mozdulataid közben, mikor érezted, hogy a veled szemben fekvő megmozdul, kicsit közelebb csúszik hozzád, egészen annyira, hogy az ajkait puhán a tiédhez érintse. Alig tartott néhány másodpercig, még csak időd sem volt realizálni, hogy mi történik, mert Shoto a sírástól nehezen nyelt egyet, visszafeküdt az eredeti helyére és kiengedte az addig benntartott levegőt. Csukott szemmel, félálomban feküdt tovább, pont úgy, mintha számára az iménti dolog tökéletesen természetes lett volna. Úgy tűnt, hogy amíg téged az a rövid csók teljesen felkavart, őt nyugalommal töltötte el, mert egy kis idő múlva már egyenletesen szedte a levegőt és mélyen aludt. Valameddig bámultál rá. Nem tudtad, meddig. Az ajkaid égtek, a tested reszketett, a fejed zsongott, a szíved pedig veszélyesen dübörgött a bordáid között. Csak hosszú, üres idő után tudtad rávenni magad arra, hogy folytasd a fehér és vörös tincsek tekergetését és simogatását, egy idő után pedig az ujjaid a puha arcra csúsztak. Félve végigsimogattad minden egyes pontját; a szeme alatt, a homlokát, halántékát, arcát, az állát, az orrát, az ajkai körül és megérintetted a jobb szemét is, de amikor az érintésed a sebhely széléig vándorolt, megálltál. Nem érezted magad jogosultnak, hogy ott és akkor a bőréhez érj, ezért néhány pillanattal és egy nehéz nyeléssel később visszahúztad magadhoz a kezed. Csak ekkor vetted észre, hogy az eddig nem használt jobbod ujjai között a fiú egy ujja is ott van és isten tudja mióta fogtátok egymás kezét.

Nem tudtad, mi lesz reggel, amikor már világosban, a sötét védelme nélkül lesztek kénytelenek egymás szemébe nézni, de abban biztos voltál, hogy a szíved és az érzelmeid már sosem lesznek olyanok, mint ezelőtt az este előtt.