ɪ'ᴍ ʟᴏꜱɪɴɢ ᴍʏ ᴍɪɴᴅ 

ʏᴏᴜ ʙᴇᴛᴛᴇʀ ꜱᴛᴏᴘ ᴛʜᴇꜱᴇ ᴛʜɪɴɢꜱ

*

ɪꜱᴇᴜʟ

Az egyik babzsák fotelben ébredek, amit Seokjin hozott át a moziterembe, mielőtt elindítottuk volna a filmet. Egyikünket sem kötötték le a képkockák, az első tíz perc után beszélgetni kezdtünk, a film felénél pedig elaludtam. Fáj a vállam és a nyakam, de túl kellemes, ahogy átmelegedtem a plédek alatt. Nincs kedvem felkelni.

- Szólj, ha menni akarsz. Hazaviszlek majd - Seokjin hangja is álmos, talán ő is aludt egy keveset. Kint már sötét van. Holnap reggel korán kell kelnem, hogy dolgozni menjek. 

Dolgozni...

- Ma Jimin mondott valamit - kezdem, mikor eszembe jutnak az utolsó hozzám intézett szavai. - Szerinte jobb lenne, ha felmondanék. A rajongók és a média miatt - elfordítom a fejem, hogy Seokjinre nézhessek. - Te mit gondolsz? 

Bárcsak azt mondaná, amit hallani szeretnék! 

- Azt, hogy bár Jimin egy pöcs mostanában, de ebben igaza van - felül, maga mellé hajtogatja a plédet, amibe eddig nyakig belecsavarta magát. - Megleszel munka nélkül is, nem igaz? - bátorító mosollyal kérdezi ezt, de a szemében inkább reménykedést látok. - Több időd jutna a hobbijaidra. Tudom, hogy szeretsz sakkozni. 

- Igen, nos... Talán tényleg jó lenne kicsit több időt ráfordítani - ezzel magamat is igyekszem meggyőzni. - Itt az ideje Nagymesterré válni. 

- Gondolod, vagy te olyan jó? - kihívásnak hangzik a kérdése. 

- Mindketten tudjuk, hogy nem mersz kiállni ellenem, mert mindig elvertelek. 

- Touché, Iseul. Azért bízom a szerencsémben, szóval vevő vagyok egy sakkpartira valamikor. 

Úgy érzem, ideje menni. Szükségem van egy meleg fürdőre és arra, hogy egy kicsit egyedül legyek a mai nap után. Ami azt illeti, mostantól elég sok időm lesz egyedül lenni. Mondjuk, eddig sem volt ez másképp. 

- Mikor lesz fellépésed? - kérdezi Jin, miközben elhagyjuk a mozitermet. 

- Szilveszter estéjén, Gálaestet rendeznek a művelődési központban - majd hozzáteszem: - Örülnék, ha ott lennél.

Majdnem a liftnél járunk, mikor Seokjin megáll és elkezdi a zsebeit tapogatni.

- Hát, kocsikulcs nélkül nem jutnánk messzire. Egy perc és itt vagyok - elindul vissza a szobájába. A folyosó falának dőlök. 

Csönd van az épületben. Az egyik szobából kihallatszik a zene, de csak alig. Ha nem figyelnék ennyire a körülöttem lévő dolgokra, talán meg sem hallanám. Egyszer megvillannak a fények. Automatikusan a plafont kezdem bámulni, hátha elkapok még egy villanást. Eközben a lift egy halk hang kíséretében megérkezik, kinyílnak az ajtajai. 

Jimin nem mozdul meg. A háta mögötti korlátra támaszkodik, a testtartása lezser, viszont mikor észrevesz, megmerevedik. Egyből észreveszem rajta az árulkodó jeleket: a haja zilált, az ajkai vörösek és duzzadtak az elszenvedett csókoktól, még a pólójának nyaka is kissé meg van nyúlva. Egy nőnél járt. Annál a nőnél, akivel mostanában elkezdett találkozgatni. 

Tetőtől talpig végig mér, mielőtt megszólalna.

- Még mindig itt vagy. 

Epés válasz érlelődik a nyelvem hegyén. Ahogy leengedi a vállait, mintha több mázsányi súly nehezedne rá és húzná lefelé. 

- Szólj, ha zavarlak és útban vagyok.

Ettől egy pillanatra ellazulnak az arcizmai. Kilép a liftből, megáll előttem.

- Miért? Érdekelne téged egyáltalán? - zsebre dugott kézzel néz a szemembe, a hangjában nincs semmi játékosság. - Érdekel téged, ha engem valami zavar, Iseul? 

- Esetleg hozzak papírt és tollat, diktálod a listát? Legyen mit elégetnem a hideg éjszakákon.

Ettől kis híján elneveti magát, szorosan összeszorítja az ajkait. 

- Holnap séta a Han folyó partján - közli, ezzel újabb kamurandi lehetőségét dobva be. - Megnézzük a naplementét, miközben összebújunk és felmelegítjük egymást. 

- Iseul, indulhatunk? - Seokjin hangja még távolról érkezik, de a lépései túl nagyok és hamar mellénk ér. - Jimin? Jól telt a délutánod? 

A két srác villámokat szór egymás felé, egyikük a kérdéseivel, a másik a hallgatásával és a szúrós tekintetével. 

- Elviselhető volt - feleli Jimin nagy mosollyal. - Ha megbocsájtotok... 

Azzal ott hagy minket, a szobája előtt a kulcsa után kezd kutatni. Seokjin a lift felé terel, megnyomja a hívógombot. 

- Rendben - mondom ki hangosan, még egyszer visszafordulok Jiminhez. - Délután háromra értem jöhetsz. 

Felnéz rám, halvány mosoly játszik a szája sarkában.

- Megyek is. 

~*~

Az éjszaka közepén riadok fel, úgy kapok levegő után, mintha fulladoznék. Tágra nyílt szemmel bámulom az ágyammal szemközti falat és próbálok nem pislogni. Mikor mégis megteszem, magam előtt látom az álmot, amiből nem akartam eléggé menekülni. A mellkasomhoz szorítom a takarót, de muszáj kimásznom az ágyból, hogy a talpam a hideg padlót érhesse. Ez segít valamelyest megnyugodnom, a fejem azonban ugyan olyan zavaros és akárhányszor lehunyom a szemem, látom az arcát.

 Az ablakhoz megyek, homlokomat a hűvös üvegnek döntöm. Ez nem normális. Ez egészen biztosan nem normális és valami baj van velem. 

Percekig figyelem, ahogy a leheletem fehér párát képez az ablakon. A fáradtság teljesen kiszállt belőlem. Rápillantok az órára, még csak hajnali negyed négy. Dühösen kifújom a levegőt és felkapcsolom a kislámpát az étkezőasztal mellett. Igen, ez az, dühös vagyok. Nagyon is az vagyok, méghozzá magamra. Ez elfogadhatatlan. Felháborító. Visszataszító. 

Este felállítottam a sakktáblát és elkezdtem játszani. Ellenfél nélkül csak félig olyan izgalmas, de sikerült meglehetősen nehéz helyzetbe hoznom magam. Micsoda véletlen egybeesés, hogy a sakktáblán is egy káosz a felállás. Pont, mint most a való életben. Ráadásul sötét Vezére nyerő pozícióban van, jobban átgondolva még két lépés és mattot adhatnék magamnak. Ez is vicces. Vagy inkább szánalomra méltó. 

A telefonom fel-felvillan, sűrű értesítéseket jelez. Elkap a rosszullét, ahogy kézbe fogom és feloldom a képernyőjét. Teszek egy szívességet a lelki világomnak és nem nyitom meg a keresőt. Nem hiszem, hogy készen állnék rá. Az Instagram értesítéseimre azonban rányomok és látom, mennyi ajánlott profilról kaptam értesítést. Nem követek senkit és egyelőre engem sem követ egyetlen ember sem. Mintha nem léteznék. Ezek szerint a pontos kilétemet még nem tudták kideríteni.

Az ajánlott fiókok között persze ott van Jimin profilja is. Egy hete, mikor utoljára megnéztem, még nem volt ennyi posztja. A legutóbbi alig néhány órás, egy hólepte utcát ábrázol, leírás nincs. Ráközelítek a képre, próbálok rájönni, vajon melyik utcában sétálgathatott. A szívritmusomat egy bejövő üzenet zavarja meg.

"Az éjszaka arra van, hogy pihenj. Mi tart ébren?" 

Jimin az. Pár másodpercig döbbenten bámulom a szavait, aztán az agyamat megint ellepik az álomképek és lehúzom a maradék vizet, amit a poharamban hagytam este. 

"Honnan tudod, hogy nem alszom? Talán megfigyeltetsz?" 

"Kedvelted a képemet. Nincs fél perce."

Riadtan nyitom meg az Instagram-ot újra is szitkozódva veszem tudomásul, hogy igaza van. 

"Véletlen volt. Nem ismerem a működését ennek az alkalmazásnak." 

"Pedig pofon egyszerű. Képeket posztolsz, az emberek pedig reagálnak rá, ha tetszik nekik, ha nem. Azt hittem, Seokjin és Sejin elmagyarázták neked."

"Nem érdekel, hogyan kell használni." 

"Azért majd csütörtökön átismételjük az alapokat, mielőtt kiposztolsz egy képet a Han folyó partjáról." 

Erre nem válaszolok neki. Újra a sakktáblára összpontosítok és próbálom kivédeni az elkerülhetetlen vereséget. Csakhogy Jimin öt percet nem ad, nekem viszont arra lenne szükségem, hogy ne zavarjon meg. 

"Mit csinálsz?"

"Sakkozom."

"Felkelsz hajnalok hajnalán csak azért, hogy sakkozz? Hihetetlen vagy." 

Nem írom vissza neki, miért keltem fel. Nem fogom soha, de soha megmondani neki, hogy egy olyan álomból riadtam fel, amiben az ajkai nem csak a homlokomat érintették és az ujjai sem csupán a kézfejemet cirógatták, ahogyan tegnap a kávézóban ülve tette. Előbb tépem ki szálanként a hajam, minthogy ezt valaha is tudassam vele.

"Miért, te mi okból nem alszol? Halaszthatatlanul imádnod és bámulnod kell magadat a tükörben?"

"Zenét hallgatok. Ki tanított meg sakkozni?" 

"Magamtól tanultam." - írom neki vissza egyből. Aztán a kíváncsiság hajt, írok még valamit: "Te tudsz játszani?"

"Nem. Eddig nem volt rá alkalmam, hogy megtanuljam. Mit gondolsz, belefér neked néhány sakklecke számomra?" 

Fintorgok az üzenet láttán. Még most is elviselhetetlenül idegesítő. 

"Talán. Nem ígérek semmit." 

":)"

"Szép álmokat, Jéghercegnő! Délután találkozunk."

Válasz nélkül hagyom. Leteszem a telefonomat az asztalra, percekig nézem az egyre sötétebb kijelzőt. 

A mellkasomat dörzsölöm, ki akarom szorítani magamból a bent rekedt szavakat és fojtogató érzéseket. Örülök, amiért az üzenetben leírtak alapján nem jött rá, hogy hazudtam. Annak még jobban örülök, hogy nem kellett a sakkról többet beszélnem. Fájt volna visszaemlékezni arra, miként kezdődött. Fájt volna leírni az apám szót válaszként a kérdésére. 

Azt mondják, az emberek éjszaka őszintébbek. De én még most is képes vagyok hazudni. 

~*~

Hajnali hat körül sikerült visszaaludnom és tizenegy körül ébredek. Vakító napfény süt be az ablakokon, emlékeztetnek arra, milyen késő van. 

Elintézem, amit muszáj. Felhívom az antikvárium öreg tulajdonosát és a műszakvezetőt a kisboltban. A nyugdíjas bácsi nem akar egyből elengedni, de a műszakvezető nem sokat problémázik. Amint megszakad az utolsó hívás, hirtelen nem találom a helyem a lakásban. Elkezdek takarítani, kimosom a függönyöket, ablakot pucolok és lehúzom az ágyneműt is. Teszek-veszek, nehogy a gondolataim utolérjenek. 

Három óra előtt pár perccel enyhe hányingerrel tekerem a sálamat a nyakam köré. Kis dobozos csokoládét süllyesztek a táskámba. Nem esik a hó, de az évszak nem hazudtolja meg magát. Gyönyörű a város, kiváltképp a karácsonyi fényekkel, amiket már elkezdtek feltenni. Pár ember várakozik a buszmegállónál, Jimin viszont előbb megérkezik, mint a menetrend szerinti busz. Sietősen beülök a kocsiba, egyből megcsap Jimin fás, mentolos illata.

- Meleg van - hadarom, miközben becsatolom a biztonsági övemet. Jimin úgy néz rám, mintha még egy fejem nőtt volna. - Mi az?

- Először is, kint mínusz hét fok van, rajtad pedig a fűtött autóban nagykabát és, ahogy nézem, egy vastag, kötött pulóver. 

- És? 

- Ha bemelegszel, könnyebben megfázol séta közben. Vedd le a kabátodat! 

A visszapillantó tükörbe néz, én is látom, hogy jön a busz. 

- Jimin, indulj...

- Vedd le a kabátodat, Iseul! 

A busz vészesen közeledik, a megállóban ácsorgó emberek értetlenül mutogatnak a kocsira, ránk. 

- Majd leveszem, ha elindultunk, csak menj már!

De nem csinál semmit. Cifrán káromkodva, minden nőiességemet sutba vágva rángatom le a kabátot magamról és hajítom a hátsó ülésre. Jimin gyors pillantást vet rám, majd a gázra tapos és még időben kijutunk a a másik sávba. 

- Neked elment az eszed? - kérdezem, miután sikerült némileg lehiggadnom. 

- Nem vetted volna le, ha ezt nem csinálom.

Nem tudom eldönteni, milyen kedve van. Megint egy szürke hosszú ujjú felsőt visel, bal kezével a kormányt fogja, a jobbal valamit állít a műszerfalon. 

- Tehetnénk egy kis kitérőt? 

Jimin megáll a következő piros lámpánál, majd bólint és azt kérdezi, merre menjen.

- A következő kereszteződésnél majd balra. 

Nem kérdezi, hová szeretnék menni és én kihalászom a csokoládét a táskámból ahelyett, hogy magyarázatba fognék. A szűk utcában nem egyszerű parkolóhelyet találni, de Jimin ügyesen bemanőverez egy elsőre alkalmatlannak tűnő helyre. Megpillantom a bácsit, amint az antikvárium bejárata előtt próbálja ellapátolni a havat.

- Iseul, hová...

- Mindjárt jövök. 

Kipattanok az autóból, még a kabátomat sem vettem vissza. Mikor a bácsi észrevesz, nagy mosollyal üdvözöl. A hólapátot a falnak támasztja, megejtjük a formaságokat. Kedvesen megkérdezi, mik a terveim és többször is emlegeti, milyen jó munkaerő voltam, szerette, ha jöttem hozzá dolgozni. 

Azt mondtam Jiminnek, hogy sietni fogok, ám mikor a bácsi egyik kezében a dobozt tartja, a másikkal pedig nyúl a hólapát nyele után, gyorsabban cselekszem nála. A kissé jeges, letaposott hó nem adja könnyen magát. A bácsi ellenkezne, de látom rajta, mennyire elfáradt az eddigi munkában is és való igaz, az antikvárium bejárata jócskán életveszélyes ebben az állapotban. 

- Ha megengeded - összerezzenek a hangtól, ami mellőlem érkezik. Még ebben a minimális munkában is kimelegedtem, szúrósan tapad rám a pulóver anyaga.

Jimin kinyújtott kézzel várja, hogy oda adjam neki a hólapátot. 

- Nahát, a kedves úriember! - a bácsi ujjong, nagyon elégedett és a vigyora átragad Jiminre is. Megilletődve nézem az arcát, ami felragyog a széles, csupa fog mosolyától. Nem öltözött be rendesen, ő sem vette fel a kabátját. 

- Oda fagyott a kezedhez? - mutat Jimin a nyélre, aztán se szó, se beszéd, elveszi tőlem. A következő pillanatban már a havat lapátolja, könnyedén és gond nélkül megy neki. Itt-ott a jegesebb részekkel megküzd, de láthatóan nem okoz neki nagyobb gondot. 

A felsője alatt megfeszülnek a hátizmai, az alkarjába összpontosul minden energia, ahogy egy vastagabb jégréteget tör darabokra a lapát hegyével, majd egy egyszerű mozdulattal odébb dobja azokat. 

A végére apró izzadságcseppek gyöngyöznek a homlokán és azon kapom magam, hogy az egészségéért kezdek aggódni. 

- Meg fogsz fázni - mondom, Jimin egyik szemöldöke a magasba szalad.

- Bagoly mondja verébnek. 

A bácsi sűrű köszönetet mond nekünk, még egy teára is meginvitálna minket. Addig nem nyugszik, míg meg nem ígérjük neki, hogy erre is sort fogunk keríteni máskor. Mielőtt elindulnék vissza a kocsihoz, kedvesen megfogja a kezeimet. Minden jót kíván, én pedig azt, bár ne kellene ezt tennem. 

- A kis hölgy rengeteget segített nekem, tudja? Közel három éven át - a szavait Jiminhez intézi, aki szótlanul, rezzenéstelen arccal hallgatja. - Volt, hogy több, mint húsz nagy, könyvekkel teli dobozt hordott le és fel a lépcsőkön. Iszonyatosan megerőltető lehetett, de soha nem volt egyetlen rossz szava sem. Aztán, mikor beázott az üzlet... - könnyek kezdik elhomályosítani a látásom. Az ég felé pislogok és megszorítom a bácsi kezét. - Mindig jól éreztük magunkat munka közben, igaz-e, Iseul? 

- Igen, mindig - mosolygok rá hálásan és attól tartok, tíz további másodpercnél már nem bírom tovább sírás nélkül. 

Utánunk integet, addig követ minket a tekintetével, amíg le nem kanyarodunk az utca végén. Az ablakon bámulok kifelé, nem vagyok hajlandó megszólalni. 

Jimin tesz nekem egy szívességet és tartja magát a hallgatásomhoz. A lemenő Nap fényei aranysárgára festik az égboltot, a távolban gyülekező hófelhőket látni az égen. Elhaladunk a karácsonyi vásár mellett és tudom, ha most lehúznám az ablakot, édes aromák vegyülnének a csípős hideg illatával.

- Mikor isszuk meg a teát a bácsival?  -Jimin ezt a kérdést csak akkor teszi fel, mikor leparkolunk a folyó melletti kijelölt helyen. 

- Nem fogunk teázni vele - nyomom meg a többesszámot. Jimin arca elkomorul, legnagyobb döbbenetemre úgy néz, mint akit tényleg megbántottam. - Tényleg úgy gondoltad, hogy...

- Hiszen ezt ígérted neki, vagy rosszul emlékszem? 

Az ölemben tartott kezeimre nézek, tehetetlen vagyok. 

- Ezt ígértem.

- Szerintem nem akarnál csalódást okozni neki. 

Igaza van. Zavar, de nem tudnék semmit felhozni kifogásnak. 

- Tehát azt mondod, eljönnél velem teázni egy öreg úrral csak azért, hogy jó kedve legyen? Összepiszkolnád a kezed, ha megkérne rá...

- Te jó ég, Iseul! - a kormányra csap, hitetlenkedve megrázza a fejét. - Értem én, hogy egy utolsó rohadéknak gondolsz, de annak a bácsinak a csillagokat is lehoznám, ha arra kérne meg. Nem túlzok. 

- De, túlzol, mert a csillagokat nem lehet...

- Jézusom! - hátra nyúl a kabátjáért, az enyémet is előre veszi és az ölembe dobja.- Erre inkább nem mondok semmit. Gyere, sétáljunk egyet! 

- Hol vannak a testőrök? 

Jimin még egyszer rám néz, mielőtt becsapja az ajtót.

- Egy lélek sincs itt. Nem esik bántódásod. 

***

Néha olyan kettősség van bennem is, mint Jiminben, csak én az írással vagyok így. Mikor nagyon szeretnék írni, nem megy. Aztán bejelentem, hogy új rész csak év elején lesz legközelebb, utána meg vérszemet kapok és írok, írok, írok megállás nélkül, mert egyik ötlet jön a másik után. 

Ráadásul az a fajta író vagyok, aki nem képes várni, ha kész van egy fejezettel és ki kell tennem nektek is. Főleg abban az esetben, ha imádom, amit írok és most ez a helyzet áll fent. Imádom formálni Jimin és Iseul kapcsolatát és remélem, át tudom adni nektek is, milyen nehéz ügy a két karakter külön-külön, hát még együtt.  

Nem tudom, tényleg ez lesz-e az utolsó fejezet januárig. Nem ígérem, hogy igen. ;)

Köszönöm a támogatásotokat ennél a történetemnél is!