ɢɪʀʟ, ᴛᴇʟʟ ᴍᴇ ᴡʜᴀᴛ ʏᴏᴜ'ʀᴇ ᴅᴏɪɴɢ ᴏɴ ᴛʜᴇ ᴏᴛʜᴇʀ ꜱɪᴅᴇ ᴀɴᴅ ᴛᴇʟʟ, 

ᴊᴜꜱᴛ ᴛᴇʟʟ ᴍᴇ ᴡʜᴀᴛ ʏᴏᴜ'ʀᴇ ᴅᴏɪɴɢ ᴡɪᴛʜ ᴛʜᴀᴛ ᴏᴛʜᴇʀ ɢᴜʏ

ɪꜱᴇᴜʟ

A kávézó pultja mögött álló fiú felismeri Jimint. Ezen aligha kellene meglepődnöm. Én egy kamilla teát kérek, Jimin forrócsokoládét, a tetejére pedig pillecukrot. Nem tudom nem tudomásul venni, hogy jobb karja egész végig a derekamat öleli, közel tart magához és eközben olyan távolságtartás sugárzik belőle, amitől keserű lesz a szám íze. 

Egy ablak melletti asztalhoz ülünk, igyekszem nem tudomást venni a kíváncsi tekintetekről. Leveszem a kabátomat, a székemre terítem és rögtön megfogom a meleg bögrét. Jimin kiskanállal nyomkodja le a pillecukrokat, egyenként tunkolja őket a forrócsokiba. 

Nem tudom, mit mondjak. Valamit muszáj, különben a média azt hozza le, hogy szó nélkül ültünk végig egy nagyon is meghittnek tűnő randevút. Biztosan hozzátennék, mennyire boldogtalannak tűnünk ahhoz képest, milyen kevés időt tudunk együtt tölteni a barátom beosztása miatt. Jimin nem erőlködik, ő is hallgat. Egy pillanatra átfut az agyamon, hogy talán beletörődött a viselkedésembe és abba, amiként róla vélekedem. De ez nem vallana rá, ő ennél sokkal határozottabb, nem adja fel. Túl fontos neki a látszat és az, amit el akar érni ezzel az egésszel. 

- Hol vannak a testőrök? - kérdezem, mielőtt belekortyolnék a teámba. Jimin először rám néz, majd a vállam fölött a hátam mögé.

- Mögötted, csak egy asztal választ el minket tőlük. 

- Jól ismered őket? - a kérdés akár célzás is lehetne a korábbi vitánkra, de nem annak szánom. 

- Több, mint hét éve dolgoznak a cégnek és mindenhová elkísérnek minket. Ami azt illeti, jó barátaim. 

- Ez már magánéleti ügy. Szabad keverned a munkát a magánélettel? 

Erre nem felel azonnal. Bekap egy pillecukrot és az italát kavargatja.

- Amíg okosan csinálom, szabad. 

- Mit értesz az alatt, hogy...

- Szóval meg akarsz ismerni? Felkeltettem benned a bűntudatot és hirtelen...

- Ne rontsd el! - kérem, a hangom erélyesebb, de halk. - Nincs bűntudatom. A kötelességemet teljesítem. Ez minden.

- Hát persze - a szája sarka felfelé rándul, megkóstolja a forrócsokiját. - Ez minden. 

Nem fogom hangosan kimondani, hogy némileg igazat adok neki. Nem vagyok hajlandó beismerni, mert már így is nagy csorba esett a büszkeségemen. Egy olyasvalakit alakítok most, akinek a nevére milliók fognak emlékezni, de aligha kellemes szájízzel. Gyűlölni fognak, főleg a lányok, a kis naiv rajongók, akik azt hiszik, bármiféle lehetőségtől megfosztom őket. Igen, legfőképpen ők, mert abban a hiszemben élnek, hogy ha nem lehetnek Park Jimin partnerei, akkor senki más sem. Megvetnek majd. Amint kitudódik a kilétem. Ami akár bármelyik percben megtörténhet. De még én is tudom, hogy nem most fognak utálni a legjobban. Nem. Az igazi gyűlölet akkor fog utolérni, miután szakítunk. Teljesen mindegy lesz, miként tálalja ezt a cég a nyilvánosságnak, a média el fogja torzítani a dolgot, a rajongók vérszemet kapnak és akkor...

- Iseul? - Jimin bal keze vészesen közel van az enyémhez, mintha megpróbált volna megérinteni. - Minden rendben? - furcsán néz rám, a homlokát ráncolja és első pillantásra azt hinném, dühös. Csakhogy nem az. Jimin aggódik. 

- Mi a kedvenc színed? - teszem fel gyorsan a kérdést, mielőtt újból megszólalna. Megnyalja az ajkát, majd az asztalunkon lévő szalvétákra bök.

- A barna - megint közel áll ahhoz, hogy mosolyogjon. - Kitalálom. Az Interneten nem ezt olvastad. Még mindig a kéket írják?

Felsóhajtok, leteszem a bögrémet az asztalra. 

- Igen.

- Nos, akkor te tudhatod meg az elsők között, hogy már nem az. A tiéd melyik? 

- A szürke. Szerinted tényleg tudnálak kedvelni, ha jobban megismernélek? 

Nyílik a kávézó ajtaja, egy középkorú férfi jön be és megy egyenesen a pulthoz. Eközben rám néz. Elég, hogy egy másodpercre találkozzon a tekintetünk, már tudom is, hogy nem egy szimpla kávéért jött. Anyagszerzés céljából ül le a pult előtti székek egyikre. Hallgatózik. Egy újságíró, aki próbál beleolvadni a tömegbe. Jimin követ valakit a tekintetével, majd elégedett vigyorral nyugtázza, hogy az eddig kellemes hangerővel szóló zene hangosabb lesz. Az egyik barátja intézkedhetett. 

- Biztosan akadnak tulajdonságaim, amiket nem kedvelsz és ezeken aligha tudnék, vagy akarnék változtatni. Talán úgy a legjobb, ha vannak dolgok, amiket utálhatsz bennem - feleli a kérdésemre, majd az ujjai elérik a kézfejem és lassú köröket kezdenek leírni a bőrömön. Pislogás nélkül nézünk egymás szemébe. - Nem vagyok olyan rossz ember, mint amilyennek gondolsz. De jó sem, ezt nem fogom tagadni - szabad kezével megigazgatja a garbóját, láttatni engedi a nyakán virító szívásfoltot. A testem megfeszül, a bőre hirtelen égetni kezdi az enyémet. - Attól még, hogy nem vagyok a szíved csücske, lehetünk barátok. Tudod, kölcsönös előnyökön nyugvó barátság. Vagy utálhatsz is, amennyire akarsz. Sok mindenben állítok szabályokat neked, de az érzéseidet befolyásolni nincs jogom. 

- Mintha bármi máshoz lenne jogod - nehezen formálom meg a szavakat. 

Rossz lenne kedvelni őt, mint barátot? Talán nem. De mikor fog törődni azzal, hogy megaláz? Valószínűleg soha. Ez azon dolgok közé tartozik, amikkel neki felesleges törődnie, hisz nem az ő problémája. 

- Éget a kíváncsiság, hogy megtudjam, ki miatt váltál ilyen ridegen távolságtartóvá mindenkivel szemben. Az ember nem születik csak így, ilyen bájjal. 

- Születhet - vágom rá, Jimin szeméből eltűnik a pillanatnyi határozottság. - Ez olyan, mint egy örökletes betegség. 

Elhalkul a zene, Jimin ráfog a kezemre.

- Tele vagy rejtélyekkel, szerelmem, és én alig várom, hogy minden titkodat megfejtsem - tudom, miért csinálja ezt. Az újságíró lázasan jegyzetel, a kezemet fogó fiú pedig elégedetten, ugyanakkor kissé idegesen próbálja elmetszeni a fickó torkát a puszta tekintetével. - Árulj el valamit! 

- Mit akarsz tudni? 

Közelebb hajol, alkarján támaszkodva átszeli közöttünk a távolság nagy részét. Rezzenéstelen akarok maradni, ám a testem cserbenhagy és önkéntelenül is mozdulok felé. Egy boldog pár vagyunk, akik minden intim percet kihasználnak és édes semmiségeket súgnak egymás fülébe. Egy fiatal, szerencsés lány vagyok, aki szerelmes, nagy szemekkel issza magába a barátja egész lényét, amíg már szinte megrészegül a látványtól. És a fiú élvezi ezt, a mosolya bensőségesebbé válik, a szeme hol a lány szemébe néz, hol az ajkára. Pontosan így kell ennek történnie. Ez a fotó kerül majd a címlapokra. Csupán annyit nem fognak lehozni a lapok, hogy a fiú örömét leli mindebben és úgy táncoltatja a lányt, ahogy kedve tartja, miközben havonta százezreket fizet neki az alakításáért. 

- Mikor rám kerestél az Interneten, csak az információk érdekeltek? 

- Tessék? 

Eltűri egy hajtincsemet, az ujjai futólag érintik a halántékom és csak egyet pislogok, az ajkai már a homlokomon, mosolya a bőrömbe ég. 

- Képeket is néztél rólam, ugye? 

Meg akarom ütni. 

- Te öntelt barom - sziszegem a fogaim között, miközben ragyogó mosolyommal ajándékozom meg. - Igazán remélem, hogy került méreg a forrócsokidba. 

- Édesem - mondja hangosan, a szemfülesek figyelmét ez az egy szó nehezen kerülné el. - Ha tényleg a barátnőm lennél, meg is innám. 

~*~

Nincs jobb elfoglaltságunk és hoznunk kell a kötelező szintet. Véletlenszerű kérdéseket vágunk egymás fejéhez, Jimin arra kíváncsi, allergiás vagyok-e valamire, én pedig azt kérdezem, melyik hajszínét gyűlölte a leginkább. 

- Hogy lehetsz allergiás a dióra? Manapság minden legalább nyomokban tartalmaz diót. 

- Mintha ezt én dönteném el. Szóval? 

A szájába vesz egy pillecukrot. 

- A narancssárgát utáltam. 

Nem mondom ki, hogy a rajongók viszont azt a hajszínét imádták a leginkább. Van egy olyan érzésem, miszerint Jimint ez most egyáltalán nem érdekli és amúgy ő is tisztában van vele. 

- Mi lesz az első dolgod, ha ennek vége? - mutat felváltva kettőnkre, kiissza az utolsó korty forrócsokit a bögréjéből. 

- Elmegyek innen - vágom rá gondolkodás nélkül. Látom, ahogy megremeg az ádámcsutkája nyelés után. 

- Hová mész? 

- Oda, ahol nem ismer senki. 

Az arca elkomorodik, úgy néz rám, mint aki tényleg próbál megfejteni. 

- És az miért lesz jó neked, Iseul? Magányos leszel. 

Még mielőtt meggondolhatnám magam, kicsúsznak a szavak:

- Már megszoktam.

~*~

Az irodaház felé ballagunk, a lépteink most lassabbak. Az időjárás is igazodik hozzánk, nem szakad a hó, csak szállingózik. 

Jimin fogja a kezem, nem ereszti, míg az épület hátsó bejáratához nem érünk. A testőrök hűen követnek minket, nagyjából öt lépés távolságból. Nem megyünk be azonnal az ajtón, Jimin úgy helyezi a testsúlyát egyik lábáról a másikra, mintha készülne mondani valamit. 

- Ha külsőssel akarsz járni, arról a cégnek mihamarabb tudnia kell - kezdi, a döbbenet egyértelműen kiül az arcomra, még én is érzem. - Amennyiben itteni a választottad, úgy vele nem kell szerződést aláírnod és nem tartozik rám a dolog. Bár nyilván nem lenne könnyű így, hogy papíron velem jársz, de biztos találnánk valamiféle megoldást. Azt hiszem, megoldható. 

- Tessék? Miről beszélsz? 

- A szerződésünk elég sarkalatos ponttal rendelkezik, az egyikből engedek. Meg fogom beszélni Sejinnel, hogy egy kialakuló kapcsolatot hogyan tudnánk megóvni. 

- Kialakuló kapcsolatot? Jimin...

- A magány utálatos dolog, Iseul. Nem kívánom senkinek. 

Fázni kezdek. Eddig is fáztam, de most a csontjaimig hatol a hideg és hiába húzom össze magam, reszketek. 

- Tudom, hogy ellenzed, mikor megmondják, mit csinálj, viszont szeretném, ha megfogadnál tőlem egy tanácsot - fényképezőgép kattanását hallom, a testőrök lépnek felénk, hogy valamelyest takarásban legyünk. Jimin zsebre dugott kezekkel, a homlokába lógó tincseivel mered a havas földre, majd néz fel rám, szemei tele vannak néma győzködéssel. 

- Mi lenne az? 

- Mondj fel a munkahelyeiden, mielőtt a média vagy a rajongók kiderítik, hol dolgozol! 

Azzal kinyitja az ajtót és illedelmesen maga elé enged. Néhány hosszú másodpercig az arcát tanulmányozom, rajtam a sor, hogy megpróbáljam megfejteni. Végül lemondok erről a tervemről, mert minden bizonnyal a kötelező óvintézkedések betartásának kényszere beszél belőle. Bólintok, aztán átlépem a küszöböt és újra biztonságos fedezékbe kerülök a lesifotósok elől. 

ᴊɪᴍɪɴ

Egyenesen a szobámba megyek, nem érdekel, hogy Taehyung történetesen rám vár az aulában. Egyedül szállok be a liftbe, rögtön kihalászom a telefonomat a zsebemből és rövid üzenetet küldök Heejinnek. 

Becsukom az ajtót magam után, de nem mozdulok onnan. Hallom, amint Iseul és Seokjin felérnek az emeletre. Ha az irodában kell aludnunk, ez az egyetlen emelet, ahol vannak szobák. Talán szerveztek maguknak valami programot, esetleg újabb filmnézős délutánt. Akárhogy is, én nem fogok részt venni rajta. Nem mintha hívtak volna. 

A dzsekimet az ágyra hajítom, két kézzel a hajamba túrok. A szekrényből kiveszek egy tiszta pólót, a rajtam lévőt a fürdőszobában lévő szennyes kosárba dobom. A telefonom üzenetet jelez, Heejin válaszolt. Megkönnyebbülten zárom le a képernyőt, visszaveszem a dzsekim és újból kilépek a szobából. A szemem sarkából látom, hogy valaki ácsorog a folyosó másik végén, de nem nézek oda. Akkor sem, mikor Jeongguk megütögeti a vállam köszönés gyanánt, majd Iseul nevét kiáltja és elfut mellettem. 

Mi a francért vagyok ilyen frusztrált? 

Kitapogatom a kocsikulcsomat a zsebemben, a lift helyett most a lépcsőket választom. Kapar a torkom, csak a kocsimban rám váró üveg vízre és Heejin meztelen testének emlékére összpontosítok. Úgy fog várni, ahogy múltkor meghagytam neki: tárt karokkal és lábakkal. De most nem engedem a fogait a nyakam közelébe. 

- Hova mész? Beszélnünk kell - Sejinbe botlok a földszinten. 

- Halaszthatatlan dolgom van, majd később beszélünk.

- Jimin! 

Nem hallom, mit mond ezután. Kénytelen vagyok a liftbe ugrani, hogy ne érjen utol. A mélygarázsig meg sem állok, még akkor sem, mikor tudatosul bennem, hogy ezért még kapni fogok. Nem csak Sejin tart majd nekem fejmosást, hanem Namjoon is. 

Rekordidő alatt érek Heejin lakásához. Ismerem a járást, negyedik alkalommal járok nála, mióta ide költözött. Rövidnadrágban nyit ajtót nekem, annak ellenére, hogy kint mínusz fokok repkednek. Egy vigyorra futja tőle, a nyögés a torkán akad. Egyik kezemmel becsapom az ajtót, a másikkal magamhoz vonom és úgy csókolom, hogy tudja, nem vagyok jó kedvemben. 

Heejin csinos, kissé telt, az idomai szépek. Az arca egzotikus, azt hiszem, az apja félig thai felmenőkkel is rendelkezik. Hogy mit tudok még róla? Régóta barátok vagyunk, de semmi nem jut eszembe. Az igen, hogy előszeretettel kulcsolja a lábait a derekam köré és szeret verbális lenni szex közben. Az utóbbi miatt elszakadok tőle, közben lerántom róla a pólóját és a tenyereimbe fogom a melleit.

- Egy szabály - zihálom a szájába, mire halkan elneveti magát. 

- Éspedig? 

- Nem adhatsz ki hangot. Nem - nem akarom hallani, hogy te vagy az. - Nem teheted, megértetted? 

- Miért, talán valaki mást akarsz a helyembe képzelni? Úgy könnyebb? 

Felmordulok, a falnak nyomom és kénytelen vagyok megcsókolni, így be tudom fogni a száját. Csupa feszültség vagyok, remeg a kezem, mikor lehúzom a bugyiját és kicsatolom a nadrágom övét. Szót fogad, nem ad ki semmiféle hangot, csak nyöszörög, ahogy belé hatolok és veszett ritmusban kezdek mozogni benne. 

A gondolataim lassan elködösülnek. Minden alkalommal, mikor valami emlék ugrana be a ma délelőttről, erősebbet lökök a csípőmmel és alaposan feladom a leckét Heejinnek. Ő viszont szót fogad és ez a szerencséje. Vagy az enyém. 

Addig maradok nála, amíg az agyam el nem kezd zsibbadni és a mentális fáradtság helyét átmenetileg, de átveszi a fizikai. Elalszom az ágyában. Nyugodt álmokra számítok, pihentető alvásra. Kielégült vagyok, higgadt.

És úgy tűnik, szeretek hazudni saját magamnak.