ᴀʟʟ ɪ ᴡᴀɴᴛ ɪꜱ ɴᴏᴛʜɪɴɢ ᴍᴏʀᴇ 

ᴛᴏ ʜᴇᴀʀ ʏᴏᴜ ᴋɴᴏᴄᴋɪɴɢ ᴀᴛ ᴍʏ ᴅᴏᴏʀ

*

ɪꜱᴇᴜʟ

Ha lehunyom a szemeimet, látom a színpadot. A függönyök, amik felmozdultak, mikor elkezdődött az előadás, sötétkék színűek és vastag, bársonyos anyagból készültek. A páholyok két személyesek, a karzaton több, mint ötven ember fér el. A földszinti nézőtér első sorához egy könnyed ugrással lejutnék. 

De nem kellett ugranom ahhoz, hogy ott legyek. Elég volt megbotlanom. Elég volt egy ügyetlen mozdulat, egy félresikerült lépés... Elég volt. Túl sok volt. 

Keserűnek érzem a teámat, holott olyan utóízt kellene maga után hagynia, amit az édesgyökér szokott. A kinti hóesés sem tűnik olyan szépnek, de ez pár pillanat múlva megváltozik és visszatérek a jelenbe. Képes vagyok csodálni a hópelyheket. Képes vagyok megállapítani, hogy sokkal szebbek, mint előző télen. Akkor még egy nagy kupac csekk meredezett rám az asztalról, mint egy éhező farkasfalka. 

Egy hónappal a Jiminnel megkötött egyezségünk után már egyetlen befizetetlen számlám sem maradt hátra. Eltűntek, lenullázódtak. 

A kapcsolatunk első hónapja szinte eseménytelenül telt. Nem akartak rögtön a hír bejelentése után nyilvánosságnak kitenni. Jimin menedzsere, Sejin azt mondta, hogy a kezdeti őrültség ugyan nem fog soha alább hagyni, mégis jobb, ha még egy kicsit a névtelenségben maradok. A közös programok mindössze pár közös vacsorában és egy szombat esti filmnézésben merültek ki. Azon a bizonyos szombaton elmaradt egy fellépésünk, így igent tudtam mondani Seokjin kérésére. A többi sráccal együtt összeültünk az irodaházuk egyik mozitermében - mert ott még ilyen is van -, és megnéztünk egy klasszikusnak számító Marvel filmet. Én nem értettem minden poént, mivel az összefüggéseket sem láttam, de Jeongguk és Seokjin mindig készségesen felvilágosítottak. 

A mostani hétre Jeongguk kért tőlem egy szabad pénteket, mert úgy döntött, látnom kell a Vasember filmeket. Yoongi és Namjoon kivételével a többiek is csatlakozni szándékoztak hozzánk. Ugyan nem avatnak be a magánéletük minden részletébe, de azt tudom, hogy Namjoon egy kiállítás megnyitóra hivatalos, Yoongi programja viszont rejtély számomra. 

Munka után hazamegyek, otthon várom meg, míg Jimin ide ér. Megegyeztünk, hogy mindig a buszmegállónál rak ki és ott is vesz fel, ha szükség van rá. Jimin... Ő semmit nem változott, mióta aláírtam azt a szerződést. Szűkszavú, leginkább hallgat és figyel, issza az információkat és olykor az ajkaimat bámulja. De nem vagyok bolond, láttam, ahogy a sminkese száján legelteti a szemeit és bizalmas, könnyed érintésekkel üdvözli azokat a női személyzeti tagokat, akik minden fellépése vagy interjúja előtt körülötte lebzselnek. 

Na meg, az öntelt és nemtörődöm férfiak sosem voltak az eseteim. 

Azt se tudom, van-e egyáltalán esetem. 

- Még nem ért oda érted? - Seokjin hangja visszhangzik a nappaliban. Kihangosítottam, hogy közben át tudjak öltözni. - Pedig már negyven perce elindult. 

- Ilyenkor borzalmas a forgalom, Jin. Ráadásul tíz centi hó nehezíti a dolgát. 

- Azért ajánlom a srácnak, hogy óvatosan vezessen. Mindkettőtök érdekében. 

Hamarosan jön az SMS, miszerint jó öt perc és Jimin megérkezik. A nyakam köré tekerem a sálamat és egy bojtos, barna téli sapkámat húzom a fejemre. Vetek egy gyors pillantást a nappali sarkában álló, feldíszített karácsonyfára. Mikor volt utoljára karácsonyfám? Talán tíz éves koromban. Ráadásul elég korán állítottam fel, még alig értünk a November végéhez.

Karba font kézzel várakozom a buszmegállóban, a csizmám talpa alatt ropog a friss hó. Leheletem apró felhőkként száll az ég felé és már az orrom is kezd fázni. Jimin óramű pontossággal áll meg előttem és én sietősen beülök mellé. 

Kirakja az indexet, de mögöttünk kisebb sor álldogál és nem haladnak valami gyorsan. A kocsiban kellemes meleg van, rögtön le is veszem a sapkámat, bekapcsolom a biztonsági övemet. Jimin vet rám egy gyors pillantást, kissé feszült mosoly játszik az ajkán. Végül veszek egy mély, megkönnyebbült levegőt, amiért újra fűtött helyen vagyok és ekkor érzem meg. Összetéveszthetetlen. A döbbenettől hirtelen megszólalni sem bírok, csak magam elé bámulok és szinte szétolvadok. 

- Aki kitalálta az ülésfűtést, örökké a kedvenc emberem lesz - felsóhajtok, Jimin halkan kuncog. 

- Jeongguk már nagyon izgatott - Jimin hangja az autó búgásának hangjára emlékeztet. Könyékig feltűrt, sötétszürke felsőt visel, a haja kissé kócos. - Még nem látta százszor a Vasembert. 

- A második részét sem? 

- De, úgy hiszem, azt igen. 

Beletelik jó két percbe, mire kijutunk a megállóból. Lassan araszolunk a forgalomban, Jimin láthatólag nem ideges, amiért kénytelenek vagyunk csiga tempóban haladni. 

- Jövő héten lenne az első - néz felém, mikor újból meg kell állnunk egy piros lámpa miatt. - Egy randi. 

- Úgy érted...

- Igen, nyilvánosan. Ideje, hogy lássanak téged.

A gyomromban görcs keletkezik, automatikusan a hasamra szorítom mindkét kezem. Nem láthatja rajtam, mennyire ideges vagyok emiatt. Mindketten tudjuk, mivel jár majd az a megjátszott randevú: az életem a feje tetejére fog állni. 

- Melyik napon és mi a terv? - a hangomból némi feszültség árad, nem tudom eléggé leplezni. Jimin élesen beszívja a levegőt, finoman felengedi a kuplungot és a kocsi újból megindul. 

- A kedd reggelre gondoltunk, viszonylag ráérős kávérandi címen. Iszunk valamit, miközben sétálunk az iroda környékén. Csinálnak rólunk pár pofátlanul nyilvánvaló képet, aztán mindenki mehet haza. 

- Mikorra menjek oda?

Erre nem felel azonnal, belekezd egy sávváltási manőverbe. Ez nem Jeongguk autója. Jimin egy ezüst színű Audi A5 Coupe-val jár, nem ez az első alkalom, hogy a saját autójával jött értem. 

- Ha valami program van, általában reggelente érkezünk az irodához, olyankor van a legtöbb lesifotós. Ez a biztonságodra nézve nem lenne a legjobb opció. Sejin bedobta a lehetőséget, hogy esetleg ott aludhatnál.

- Ott? Hol? Nem alszom nálad. 

Égnek emeli a szemeit.

- Nem nálam, hanem az irodaházban. A felső két emeleten vannak szobák. 

- Mi nincs abban az épületben? - motyogom az orrom alatt. - Erre még térjünk vissza. 

Jimin csak bólint, figyelmesen az utat nézi. Mikor végre megérkezünk, Jeongguk épp a parkolóház bejáratánál ácsorog és...cigizik. Elnyomja a csikket, mikor felismeri, hogy mi kanyarodunk be. Jimin az ő autója mellé parkol le és rosszallóan ingatja a fejét. 

- Nagykorú - mondom neki, mielőtt megszólalna. - Nem fog hallgatni rád.

- Azt hiszed, nem tudom? - vonja fel a szemöldökét. - Namjoon sem bír rá hatni. Ha neki nem megy, nem fog menni senkinek. 

Semmi közöm hozzá. Bármennyire is gondolom károsnak a dohányzást, én vagyok az utolsó, akinek ebbe beleszólása van. Különben is, a társaival kialakult barátságom ugyan akkor ér véget, amikor a szerződésünk lejár. Felesleges olyan dolgokba belebonyolódni, mint az aggodalom. Jeongguk felnőtt. Aggódjon saját magáért. 

Hárman szállunk be a liftbe, de végül csak Jimin és én megyünk fel vele a hatodik emeletre. Jeongguk a másodikon kiszáll, azt mondja, valamit ott hagyott az edzőteremben. 

A kabátomat magamhoz szorítva dőlök neki a lift falának. Jimin előveszi a telefonját, fél kézzel megír egy rövid üzenetet. A lift ajtaja kinyílik, ő pedig maga elé enged. Ahogy felé fordulok, hogy egy biccentéssel megköszönjem az udvariasságát, akkor téved a tekintetem a nyakára. A másodperc tört része alatt figyelmeztetem magam és nem torpanok meg, hanem megyek tovább, mintha nem láttam volna semmit. Mintha a nyakának fehér bőrén lassan halványuló szívásnyom elkerülte volna a figyelmem. 

***

Nagyjából fél órája nézzük a filmet, de csak nehezen fogom fel, mit látok. Seokjin mellettem ül egy két személyes kanapén, Jeongguk egy babzsák fotelt hozott fel magának, azt viszont Taehyung is szerette volna, úgyhogy elég kényelmetlennek néz ki, ahogy neki dőlnek mindketten. Hoseok fáradt, ma sokat gyakorolt és hol alszik, hol résnyire nyitott szemmel nézi a képernyőt. Jimin csöndben van. Egy árva szót sem szólt, mióta beléptünk a moziterembe. 

- Megrágtad egyáltalán a popcornt? - Seokjin néz rám a félhomályban. 

- Szomjas vagyok. 

- Öt perc szünet, srácok! 

Kimegyünk a folyosó végén lévő konyhába. Többféle üdítő, víz és tea közül választhatok. Seokjin egy nagy pohárba hideg almalevet tölt nekem. A gondolataim ide-oda cikáznak a fejemben, szépen, fokozatosan kezd elhatalmasodni rajtam az újabb megalázottság érzése. Nem is tudom, mit vártam. Hisz bármelyik nőt megkaphatja, miért ne élne ezzel a kiváltságával? Nem cölibátust fogadott, mikor aláírtuk a szerződést. Ami azt illeti, egyetlen pontja sem említ a szerződésnek olyat, hogy ezt Jimin ne tehetné meg. 

- Jó messze jársz fejben - Seokjin leül mellém az asztalhoz, a kinti hóesésre csak futólag vet egy pillantást. - Valami baj van? 

- Jimin randizik valakivel?

A kérdésem meglepi. Még engem is meglep. 

- Még a szerződésünk szerint se...

- Nem mondta el neked - nem kérdezi, hanem kijelenti. Seokjin arca egy pillanat alatt megváltozik, idegessé válik. - Azt mondta, beszélni fog veled. Igen, találkozgat valakivel. Honnan sejtetted?

- Hát, a nyakán lévő szívásnyom elég nyilvánvalóvá teszi. 

- A micsoda? - kerekednek el Jin szemei, megint mindketten ledöbbenünk. - Mielőtt elindult volna érted, nem láttam a nyakán azt a... 

- Tudjuk, miért nem. 

Mielőtt Jimin értem jött volna, egy másik nővel volt. Ezzel még nem is lenne gond, hiszen ő nem tartozik nekem magyarázattal. Én viszont tartoznék neki, az egész cégnek. Ezt tudja is, bizonyára ezért nem gondolt arra, hogy ezt a kis afférját megemlítse nekem. Én éljek csendesen, óvatosan és húzzam meg magam, mert az életem hamarosan pokollá változik. De eközben Jimin nyakán akkora folt éktelenkedik, mint fél Dél-Korea.

Nem szerepel terveim között a randevúzás. Legalábbis ténylegesen, valódi randevúk nem. Nekem csak ez az álkapcsolat jutott ideig-óráig, cserébe az életemet valamelyest egyenesbe hozhatom. Ideje lenne megszoknom, hogy a megaláztatás ennek a folyamatnak a szerves része lesz. Valamit valamiért. 

- Menjünk vissza, mielőtt Jeongguk kiakad ránk - állok fel az asztaltól, Seokjin komoran bólint és követ. 

A hangulat nem változott semmit a moziteremben. Néhány szem popcorn hever a földön, finom, sós illattal van tele a levegő. Taehyung a plafont bámulja, Jeongguk azonnal elindítja a filmet, ahogy leülünk. Hoseok álmából ébred fel, Jimin pedig a telefonja képernyőjét bámulja és valamit nagyon sebesen ír. 

Észreveszi, hogy nézem. A tekintetünk összeakad és én nem vagyok hajlandó elfordítani a fejem. Nem. Nem én leszek az első. A film háttérzajjá alakul, igyekszem minden negatív érzelmet beleadni a szemkontaktusunkba. Nem történik semmi. Jimin állja a tekintetem, kezét az ölébe engedi, arca rezzenéstelen. Ő vajon mit lát rajtam, tud-e olvasni belőlem? Nagyon remélem, hogy igen. 

- Hoseok, kérsz egy kávét? - Jeongguk hangja hatol be abba a kis villám sújtotta, haragtól vibráló buborékba, amibe kerültem. Nem figyelek a filmre, se arra, mit válaszol Hoseok. Egy valamire tudok gondolni és az pedig az, hogy én nyertem.

Jimin elfordítja a fejét és többet nem néz rám. 

***

Éjfél után Seokjin hazavisz. Az oldalprofilja mindig szebbnek tűnik, ha élesebb fény esik be a kocsi ablakain. Azzal szórakoztatom magam, hogy a káromkodásait számolom. Nem tetszik neki a jegesre fagyott út és az idő ellenére is nagy forgalom. 

Ahogy elhaladunk a városban, elmegyünk a régi középiskolánk épülete előtt. Mindig is szerettem a kapu belső oldalán lévő kis szökőkutat. Így, vastag hóréteg alatt is gyönyörű. Az iskola ablakai sötétek, minden élettelen és fakó. Sűrűn hulló hópelyhek igyekeznek maguk alá temetni mindazt, amit még nem fedtek el az iskola udvarából. Látszik, hol játszottak gyerekek a nap folyamán, még egy kisebb hóembert is látok, közvetlenül az épület bejárata mellett. 

- Sietsz? - kérdezem Seokjin-t, aki épp idegesen dobol a kormányon. 

- Igen. Mármint nem. Annak örülnék, ha nem araszolnánk, de amúgy...

- Van kedved sétálni? - mutatok az iskola felé és Seokjin tekintete egy pillanat alatt meglágyul. Talán őt is elkapták az emlékek. 

- Csak ha van nálad kesztyű is. 

Kimondatlan hógolyó csata vár ránk, de előtte még bemászunk a kapuk közötti résen. Talpunk alatt besüpped, ropog a friss hó. Abba az irányba megyek, amerre a hó érintetlennek tűnik. Lehajolok, felmarkolok egy jó adagot és nagy gombócot formázok belőle. 

Nem voltunk mindig barátok. A középiskola utolsó előtti évében lettünk csak azok és ez a barátság elkísért minket az egyetemre is. A sötét ég felé emelem az arcom, hideg pelyhek olvadnak szét a bőrömön. Halk dallamra leszek figyelmes, először azt hiszem, valamelyik autóból hallatszik el idáig. Aztán Seokjin lép oda hozzám és megfogja azt a kezemet, amelyikben nincs hógolyó. 

- Erre biztosan emlékszel - mondja. Rájövök, hogy az ő telefonjából szól a zene. Az O Holy Night volt az a dal, amire az egyetem első évében megtartott karácsonyi bálon táncoltunk. Hogyan is felejthetném el? - Szabad?

Bólintok, ám mielőtt elfogadnám a kezét, óvatosan leteszem a hógolyót. Még szükségem lesz rá. 

- Nem szabadott volna annyi gyömbéres kekszet ennem aznap este - morfondírozik hangosan, miközben egyik keze a derekamon van, a másikkal megigazítja a fejemen a sapkámat. - Ne lépj a lábamra!

- Azt hittem, el fogod hányni magad. 

- Közel voltam hozzá. Mennyi is volt az annyi? Tizenöt darab?

- Tizenhét, de a tizediknél már zöldült az arcod. 

Elneveti magát, ahogy visszaemlékszik erre. Nekem könnyek mardossák a szemeimet és muszáj felfelé pislognom, nehogy kibuggyanjanak. Nem akarom hazavágni a hangulatot. 

- Azért a keringő szépre sikerült - mondom sietve, a hangom szerencsére nem bicsaklik meg. 

- Csak azért, mert a partnerem nem hagyta, hogy elrontsam - kacsint rám, aztán hirtelen felkap és megpörget a hóesésben. Elfelejtem a problémáimat, a keserűséget. A nehéz időszakaim bizonyos részében nem volt mellettem senki. Most egy magas hullámvasút tetejéről indulok meg és zúgok majd lefelé hónapokon keresztül. 

- Megint el fogsz kapni? - kérdezem, hirtelen sokkal hűvösebbnek érzem a levegőt. Talán a szívemet szorongató félelem teszi. 

Nem a táncra gondolok. Bár a bál kezdete előtt megbotlottam a lépcsőn és Seokjin kapott el, még pont időben, de akkor sem arra a napra értem a kérdést. Nem teljesen. 

Ő pedig megérti, mire szeretnék kilyukadni. Szorosan magához von, arcomat a pulóverébe rejtem. A fene, ő csak egy pulóvert és egy sebtében felkapott sálat visel. Meg fog fázni. Megnyugtatóan simogatja a hátam. Most már a Carol Of The Bells szól a telefonjából és emlékeztetnem kell magam, hogy elkérjem a lejátszási listáját, mielőtt hazavinne. 

- Nem engedem el a kezed, amíg ennek az egésznek nincs vége.