ꜰᴇᴇʟɪɴɢꜱ ᴀʀᴇ ʜᴀʀᴅ 

ʙᴜᴛ ɪ ꜰᴇᴇʟ 'ᴇᴍ ɪɴ ᴍʏ ᴄʜᴇꜱᴛ

*

ᴊɪᴍɪɴ

Ahogy telnek a napok, egyre közelebb kerülünk Iseul születésnapjához, míg végül mindössze pár óra választ el tőle. Nabi folyamatosan küldi a helyzetjelentést, hol tart a szervezésben és tagadhatatlan, mennyire ki tesz magáért. Megszerette Iseult, de ezzel nincs egyedül. Yoongi ma reggel héliumos lufikat hozott be az irodába, amiket Nabi vitt tovább az ünneplés helyszínére. 

Yoongi. Héliumos lufikat. Némelyikben még csillámpor is volt. Boldogan dicsekedett azzal, hogy mindezt ő intézte. Abszurd látványt nyújtott. Nabi szerint minden készen áll és remélhetőleg Iseul is elégedett lesz. Én tudom, hogy igen. Társaságot akart és ezt megkapja, olyan emberekkel fog ünnepelni, akik kedvelik őt. A barátai körében lesz, aztán az éjjel velem. Ennek a ténynek hatalmas súlya van, nyomja a mellkasom, akárhányszor eszembe jut. 

Éjfél előtt pár perccel lerakom a laptopot az ölemből és kimegyek a konyhába. A rám törő éhséget egy bögre kakaóval igyekszem csillapítani, a síri csend a lakásban úgy vesz körül, mint egy barikád. Mintha semmi és senki nem érhetne el ide hozzám, holott a város szélén lakom, annak is egy lakottabb területén. Bár tény, ebben a negyedben nem divat a zajongás. Pont ezért is választottam ezt. Mégis eljátszom a gondolattal, hogy valami vagy valaki hangokat csempész a csendbe. Lábak neszezése a padlón, kiszűrődő nevetés a hálószobából, a mindennapi élet zajai. Minden ilyen gondolathoz akaratlanul is egy arcot, hangot társítok. Rendesen benne vagyok nyakig. 

Mielőtt vissza mennék a szobába, érkezik egy üzenetem. A telefonszám láttán megkönnyebbült sóhaj hagyja el a szám és mosolyogva válaszolok. Iseul még csak nem is sejti, hogy nem egy, hanem két meglepetésvendége is lesz holnap. 

Mikor éjfélt üt az óra, írok neki. Nem érkezik válasz, bizonyára alszik, de szeretném, ha reggel azzal a tudattal ébredne, hogy valakinek az első percben eszébe jutott. 

***

December tizenhetedike még sosem volt ennyire fontos nap. Délelőtt tíz körül ébredek, Nabi már jó pár üzenettel bombázott hajnalban, mindegyik tele instrukciókkal. Pontos kezdést szeretne, legyen minden és mindenki a helyén és lehetőleg korábban induljak el a havazás miatt, nehogy késve érkezzek meg az ünnepelttel. Ki merne ennek a nőnek nemet mondani? Hiába szeretnék én lenni az, aki oda viheti Iseult, más feladatom van. Ezt megírom Nabinak, két perccel később jön a válasz tőle, hogy ezesetben Seokjin fog elmenni Iseulért. 

Izgatott vagyok. Ugyanakkor sokszor, mint egy lidérc, nyomaszt az, amit majd kérnem kell Iseultól. Az esténket beárnyékolhatja a feladat, amivel Heejin megbízott és nem tudom, Iseul hogyan fog reagálni rá. Minden tönkre mehet, mindent elronthatok és ettől félek igazán. Aztán a félelmen felülkerekedik a kötelesség: megígértem, hogy megvédem. Sosem kényszeríteném azokra a fotókra, de mindent megteszek annak érdekében, hogy megértessem majd vele, miért is szükséges ez. 

Válaszolt az üzenetemre, dél körül fel is hív. 

- Miért kérte Nabi, hogy csinosan öltözzek fel és álljak készen az indulásra fél négykor? - kérdezi Iseul óvatosan, hangja tele aggodalommal. 

- Nem szereted a meglepetéseket? 

- De, szeretem őket, csak hát Nabiról van szó. Nem tudom, mi lehet. Nehéz kitalálni, mi van a fejében.

- Nincs okod aggodalomra, pont azért, mert Nabiról beszélünk. És szerintem tudod, miért kérte azt, amit kért. 

- Jó, én csak...

- Engedd el magad, Iseul! Ez a nap a tiéd. 

Heejin keres délután, ő is aggódik, de csak mert nem biztos benne, hogy Iseul örülni fog neki. Utána Seokjin hív, majd Namjoon és végül Taehyung, aki nem tudja, milyen süteményt hozzon magával. 

- Nem tudtam, hogy te vagy a sütifelelős - mondom meghökkenve, a háttérben ismerős hangot hallok. - Yoongi is ott van veled? Hol vagytok?

- Egy cukrászdában. Nem tudunk dönteni. 

- Legyen a mangós, az sokkal jobban néz ki - ez egy harmadik ismerős hang, Hoseok. 

- Van veletek testőr, ugye? - hülye kérdés, de biztosra megyek. A rajongók megőrültek, mióta úgy tudják, hogy barátnőm van. Néha meglepően veszett dolgokra képesek. 

- Kettő is. Mondd, van valami íz, amit Iseul nem szeret?

- A csokoládé - vágom rá, velem együtt valaki más is párhuzamosan. Seok az, az egyik testőr, aki velük van. Nem teszek úgy, mintha nem tudnám, hogy kicsit közelebb kerültek egymáshoz Iseullal. A lány megbízik benne és látszólag Seok is engedett felé a karót nyelt viselkedéséből. De még azt is tudja, hogy Iseul mit nem szeret. Vajon mennyire ismerik már egymást? 

Mi a franc ez a keserű, tompa lüktetés a mellkasomban? Meg ez a lassan növekvő harag? Egy kezemen meg tudom számolni, hányszor voltam féltékeny és ez nem tetszik. Ezt az érzést utálom. 

Taehyung kinyomja a hívást, én pedig továbbra is a telefon képernyőjét bámulva próbálom leküzdeni a késztetést, hogy felhívjam Iseult és bizonyos kérdéseket tegyek fel neki. Nincs jogom hozzá. Erre muszáj emlékeztessem magam. Ha alakulna is közöttük bármi, ahhoz nekem semmi közöm. Akkor sem, ha azt mondtam, megvédem őt a képességeimhez mérten, elvégre Seok még nálam is jobban képes lenne erre. Márpedig egy dolgot mindennél jobban akarok: Iseult biztonságban tudni.

ɪꜱᴇᴜʟ

Nabi megőrjít a folyamatos hívásaival és egyre idegesebb vagyok amiatt, vajon mit talált ki. Jimin szerint kár aggódnom, de ilyenben még sosem volt részem és nem tudom, hogyan is kéne kezeljem a helyzetet. Meglepetés lesz, amit nekem szánnak. Az csak jó lehet, nem igaz? 

Fél négyre, ahogy azt Nabi kérte, már felöltözve toporgok az ajtóban. Két kopogás után Seokjin dugja be a fejét és vigyorog rám, mint a vadalma. 

- Isten éltessen, Iseul! - tárja ki felém a karját és én hálásan bele vetem magam az ölelésébe. - Indulhatunk?

- Megkérdezhetem, hogy hová, vagy hiába? 

Seokjin rám kacsint, ezzel is választ adva a kérdésemre. Kibújok a karja alatt, ő már a liftnél jár, mikor bezárom az ajtót és elindulunk a meglepetésemhez. Esik a hó, de közel sem olyan hevesen, mint az elmúlt napokban. Seokjin az utat figyeli, míg én az ablakra érkező és olvadozó hópelyheket nézem. Tegnap és ma is azzal voltam elfoglalva, hogy a lakás tiszta, rendezett legyen. Szinte képtelenség volt kivernem a fejemből azt, ami ma este vár rám. A meglepetés is izgalmas, de a gondolata, hogy Jimin nálam tölti az éjszakát, egyszerűen minden mást felülmúl. 

- Megérkeztünk - ránt ki Seokjin a gondolataimból, amint leparkol egy gyönyörű, fehér épület mellett. Mellettünk egy tábla mondja meg nekem, hol is vagyunk.

- Ez egy múzeum - állapítom meg. Sok van belőlük Szöulban, ez egy kisebb. Talán magángyűjteményt bemutató kiállításokkal van tele. - Várunk még valakit?

- Szerintem már mindenki itt van - Seokjin rápillant az órájára, majd szórakozottan elneveti magát. - A sáladdal be kéne kötnünk a szemed.

Ez már kevésbé lep meg és úrrá lesz rajtam az izgatottság. Kiszállunk a kocsiból, Seokjin beköti a szemem és a bal karjába kapaszkodva megyünk a bejárat felé. Csak miután jó pár lépéssel magunk mögött hagyjuk az ajtót, hallom meg a többiek hangját. Sokan vannak. Vagyis nem tudom, pontosan hány emberre számítsak. Belemarkolok Seokjin kabátjába, ahogy lassan felfogom, mi is történik. Jimin állta a szavát. Azt mondta, bármit kérhetek születésnapomra és én társaságot kértem. 

A nevetések, duruzsolások elhalkulnak. A szívem felugrik a torkomba, ahogy a sál kioldódik és meglátom őket. A hosszú asztal körül ott áll öt fiú a bandából, Nabi, két testőr kissé távolabb a falaknál. Maga az asztal roskadásig rakva süteményekkel, egy nagyon is finomnak tűnő tortával a közepén. A díszítés visszafogott, ezüst és arany színekre korlátozódik és tudom, hogy a látványért Nabi a felelős. Nem jutok szóhoz, túlcsordulnak az érzelmeim. Mindenki mosolyog, egytől egyig az összes jelenlévő. Aztán felfogom, ki hiányzik. Jimin nincs itt. 

- Boldog születésnapot, Iseul! - mint egy varázsütésre, amint a gondolataim körülötte kezdenek forogni, meghallom a hangját a hátam mögül. Seokjin oda megy az asztalhoz, megpróbál elvenni egy szelet sütit, de Nabi rácsap a kezére. 

Megfordulok, szembe találom magam egy fekete garbóba öltözött Jiminnel, aki ebben a megvilágításban még szebb, mint egyébként. A mosolya széles, ragyogó és nekem szól. 

- Igazán nagyon boldog születésnapot a kis hölgynek! - a mély, rekedtes hang irányába kapom a fejem és a könnyek szinte azonnal elhomályosítják a látásom. - Remekül áll Önnek a boldogság, csillagom!

Sokszor hívott így. Leginkább akkor, mikor nehéz dobozokat cipeltem fel és le a keskeny lépcsőlejárón nap, mint nap. Dobozokat, amikben hol jobb, hol rosszabb állapotban lévő antikvár könyvek lapultak. Lopva Jiminre pillantok és tudom, ez az ő műve, az ő újabb ajándéka nekem. Ye Joon bácsi a botjára támaszkodva kinyújtja felém a kezét és én hezitálás nélkül fogom a sajátjaim közé. Mióta el kellett köszönjek tőle, nem mentem vissza hozzá, még a megígért teára sem. 

- Annyira sajnálom, amiért én nem... - kezdem a bocsánatkérést, Ye Joon bácsi viszont megrázza a fejét és dobbant egyet a botjával.

- Eszébe ne jusson a születésnapján bármi miatt is szabadkozni! Nincs elkésve semmivel. Reméltem, hogy jól megy a sora és a fiatalember, akivel ellapátolták a havat az üzlet elől, azután is a gondját viselte. Nos, úgy tűnik, így történt - mosolyog rám elégedetten. Átkarolom a vállait, oda vezetem az asztalhoz, hogy le tudjon ülni. 

- Iseul, egy percre... - Jimin ujjai súrolják a csuklómat. - Velem jönnél? - jelentőségteljesen a többiekre néz és az a sanda gyanúm támad, hogy rajtam kívül mindenki tudja, miért kéne vele tartanom. Nabi az alsó ajkába harap, Namjoon arcára valami megmagyarázhatatlan érzelem ül ki, nem tudok rájönni, mi az. Seokjin karba font kézzel áll a bácsi mellett, de még ő is sokkal komolyabb a megszokottnál. 

- Valami baj van? - kérdezem, egyből arra gondolva, hogy ez a születésnap talán tényleg túl szépen indult ahhoz, hogy igaz legyen. 

- Bízol bennem, ha azt mondom, nincs baj? - néz Jimin a szemembe, várja a válaszom. 

- Igen - felelem szinte rögtön, gondolkodás nélkül. 

Nem látom, miként reagálnak a többiek, mikor az ujjait összefonja az enyémekkel és kivezet a teremből. Az eddig érzett melegség helyére hűvös aggodalom költözik. Abból, ahogy felveszi az irányt, arra következtetek, hogy át kell vágnunk a hosszú előtéren. Ám mielőtt akárcsak a feléig is eljutnánk, Jimin halkan elkáromkodja magát, majd behúz az egyik díszes oszlop mögé. Reszketeg levegővételei és tágra nyílt szemei, amikkel a reakciómat figyeli, azt sejtetik, hogy ez a kis kitérő eredetileg nem volt része a meglepetésnek. Leereszti a szemhéját, pillái épp csak nem súrolják az arcát, de meglehetősen szép ebben a megvilágításban; ezt pedig az ujjaim nem állhatják, hozzá érek a nyakához. Ott, azon a részen, ahol kitapinthatom a lüktetést, a vérének szapora áramlását, érzem a szívdobbanásait. 

- A leggyönyörűbb káprázat - valami ilyesmit mormol, mielőtt még egy mélyebb pillantásával engedélyt kérne, majd lehajol hozzám és megcsókol. - Nincs mitől félned - szinte dorombolja, mint egy macska, majd apró csókot hint az államra, hogy aztán visszatérhessen az ajkaimra. A szavai vibrálnak bennem, mindkét kezem utat talál a nyaka köré, mindent és mindenkit elfelejtek rajtunk kívül. Lassan csókol, kínzóan tartja fogai között az alsó ajkam. Ettől kész vagyok elveszíteni a fejem, de muszáj emlékeztetnem magam arra, hol is vagyunk. Meleg ujjai bekúsznak a blúzom alá, futólag megérint és én már is többre vágyom. 

Mikor belekezd egy újabb mély, hosszabb csókba, elkap a megérzés, hogy ez lesz az utolsó és ezután Jimin nem fog megcsókolni, nem bújtat majd tovább az oszlop mögött. Igazam is lesz, homlokát az enyémnek döntve a nevemet ismételgeti, ami most varázsszónak hangzik a szájából. Úgy fogja két keze között a derekam és suttog hozzám a sötétben, ahogy a filmekben azok a férfiak szoktak, akik imádják a nőt. Jimin úgy csinál, mintha imádna engem és a szemeiből sugárzó vágytól ezt el is hiszem. 

Szabad így néznie rám egyáltalán? Szabad nekem ennyire elhinnem, hogy mindez igaz lehet?

Ad nekünk pár másodpercet, az én lélegzetvételeim is kapkodóak. Amint úgy ítéli meg, kivezet a világosságra és már nem rejtőzünk mások elől. A titkunk ott marad a sötétben és én is vissza vágyom oda vele együtt. Ma este. A ma este lesz az, amikor...

- Szerencsém van a két legbátrabb nőt ismerni - szólal meg nemsokára, mikor megállunk a múzeum bejárata előtt. Az üvegajtón át közeledő sziluettet látok, Jimin az ajkához emeli a kezem és csókot nyom az ujjaimra. - Minden, amit tettem és teszek, egy ideje már érted van, Iseul. Nem fogok hazudni, az elején nem értékeltelek eléggé, nem tudtam... Sok mindent nem tudtam, de most nem mentséget keresek a viselkedésemre. Idő kellett, amíg megértettelek és így sem értek mindent, egy talány vagy nekem, egy rejtély. Egy gyönyörű feladvány és örömmel fejtegetlek. Óvatosan, lassan, ahogy neked jó. Viszont lehet, ezzel talán túllőttem a célon és megharagszol rám, de én vállalom a haragod és felkészültem rá. Ha árulásnak érzed majd, kivárom, míg segítségként fogod fel és távolról vigyázok majd rád, ha nem akarsz a közeledben tudni. 

- Most már tényleg megijesztesz - mondom, miközben az alak a távolban egyre közelebb ér hozzánk és int egyet felénk, Jimin pedig viszonozza ezt. - Jimin, mit... - be sem tudom fejezni a mondatot, mert a nő besétál a hozzánk legközelebbi utcai lámpa fénye alá és meglátom az arcát. 

- Melletted tanultam és tanulom a türelmet, Iseul, életem legnagyobb leckéje vagy - Jimin ad egy puszit a fejemre, lágyan megszorítja a kezem. Nem tudom nem a nőt bámulni, aki még mindig ott áll a fényben és minket néz. Pontosabban engem. Alig pár méter választ el tőle és a lábamban érzem a késztetést, a noszogatást arra, hogy mozduljak. Felé, nem messzebb tőle. - Minden rendben van. Biztonságban vagy, nem bánthat senki és...

- Heejin - lehelem a nő nevét, aki mintha ezt le tudná olvasni a számról, meghökkenve kap levegő után. 

- Heejin is a legjobbat akarja neked. Hozzád jött, én hívtam. Látni szeretett volna téged. 

Annyi érzelem kavarog bennem, hogy alig bírok lépést tartani velük. Emlékképek tolulnak az agyamba, egyik rosszabb, mint a másik. Aztán ezeket a képeket felváltják a szentjánosbogarak pislákolása befőttes üvegekben, a réti virágok illata. Az ablakpárkány fölött rettegő, elborzadó Heejin látványa, majd megint a szivárványszínű jégkrémek íze és égett bőr szaga. Saját sikoltásom visszhangja, Heejin nevetésének emléke. Abban a sötétségben az egyetlen fénysugár. 

Elengedem Jimin kezét, hallom a nevem a szájából, miközben kilépek a téli hidegbe és engedem, hogy a lábam vigyen Heejin felé. Másodpercek, míg előtte állok majd és azok törtrésze alatt próbálok rájönni, vajon mi lesz, ha egyszer oda érek hozzá.