ɪ ʟᴏᴏᴋ ᴀᴛ ʏᴏᴜ ᴀɴᴅ ɪ ꜰᴀɴᴛᴀꜱɪᴢᴇ 

ʏᴏᴜ'ʀᴇ ᴍɪɴᴇ ᴛᴏɴɪɢʜᴛ

*

ᴊɪᴍɪɴ

Iseul az ágy szélén ül, az ablakpárkányon lévő növényeket vizsgálgatja. Nem igazán tudok leolvasni róla semmit, egy árva szót sem szólt, mióta felvette a pizsamáját. Jobban belegondolva én sem igyekeztem, hogy beszélgessünk és kezdem kényelmetlenül érezni magam miatta. Meg azért is, amit a kérdésére válaszoltam. Változatlan érzelmek? Pff. Mekkora hazugság! 

Felkelek az ágyból, kimegyek a konyhába azzal a céllal, hogy teát készítsek. Ez a bevett szokásom, ha ideges vagyok, mostanában egyre gyakrabban csinálom. Akkor is, ha a tea utána érintetlenül marad a pulton reggelig. A folyamat maga megnyugtat és még mindig egészségesebb, mintha neki állnék dohányozni. Ezt a rossz berögződést meghagyom Jeongguknak. 

A megszokástól eltérően két bögrét veszek ki a szekrényből, miután feltettem forrni a vizet. Van néhány filterem, de estére jobb lenne, ha egy koffeinmentes opciónál maradnánk. Hátha Iseul meginná a teát. 

Neki támaszkodom a pultnak, az arcomat dörzsölöm, remélve, hogy attól magamhoz térek. Mióta Iseul kimondta azokat a szavakat, olyan, mintha csak félig lennék jelen. A cigarettacsikkről tudtam, de a másik kettő... Hogy hagyhatta az apja, hogy ezt tegyék a lányával? És az a nő, aki az anyjának meri nevezni magát? Elkap a hányinger mindkettőtől, attól, hogy évekig egy fedél alatt éltek Iseullal és hagyták mindezt megtörténni. Iseul anyja azt mondta, azok a férfiak még mindig a nyakára járnak a tartozások miatt. Szóval élnek. Ha nem is az összes, de néhányan biztosan. 

Lekapcsolom a víz forralót, tele töltöm a bögréket. Emlékszem az első alkalomra, mikor Iseul az irodaház teakonyhájában volt velem. Ő ízesítetlenül issza. Hagyom ázni a filtereket, ez idő alatt az előbb levont következtetésemen agyalok: ha élnek, akkor még tönkre lehet tenni őket.

Előbb meghallom, aztán meglátom Iseult, ahogy a konyha bejáratánál ácsorog. Mindössze egy póló van rajta, meg a bugyija, de a lábán semmi és nem akarom, hogy megfázzon. 

- Menj vissza a szobába, hideg a padló! - kérem, nem mozdul a helyéről. - Iseul, az Istenért, legalább egy zoknit vegyél... - megindul felém, olyan elánnal, amire nem számítok. A karjait a nyakam köré fonja és nem tudom, mi lel, mikor határozottan a két combja alá nyúlva az ölembe kapom. Azért ez sem a teljes igazság, tudom, miért teszem. Mert ezt akarom tenni, jól esik hozzá érni, minél közelebb tudni őt magamhoz és ez a természetesség, ahogyan bánok vele, engem is meglep. Nem, megint nem a teljes igazság... Az van, hogy rohadtul megijeszt. 

Ahogy a legelső alkalommal, most is felültetem a pultra. Nem csókolom meg, előtte tudnom kell, mi jár a fejében. A lehelete a nyakamat melegíti, a tekintetében vágy és néma kérlelés. Nem szabad elveszítenem a fejem. 

Oldalra nyúlok, majd a kezébe nyomom az egyik bögrét. Kissé csalódottan néz, de egy halk sóhaj után belekortyol. 

- Tudom, mi volt a terved - nézek rá sokatmondóan. - Még mindig nem tartom jó ötletnek.

- Azt mondtad, megtesszük.

- Ezt egy szóval sem mondtam ki így - hívom fel rá a figyelmét, ám tény, hogy nem is ellenkeztem eléggé. - Képes vagy az orgazmusra, ezt nem vették el tőled - mondom halkan, mélyen a szemébe nézve. - Te is érezted és én is éreztem - de még hogy! Azonnal újra akarom élni. 

- A hegek nem zavartak? 

Lehetett érezni azokat. Az ujjaim és a nyelvem alatt is. 

- Nem zavartak - dühítettek, az igaz, viszont pont emiatt igyekeztem elfeledtetni vele őket, ha éppen eszébe jutottak. - És nem okoztam fájdalmat sem, igaz?

- Nem okoztál - zavartan lehajtja a fejét, nem mer a szemembe nézni. - De neked ez kevés lehetett. 

- Már megint miattam aggódsz - ingatom a fejem idegesen. - Ez most nem rólam szól. Az egész szerződés, a kamurandik, az ára annak, amiket ezért fizetsz, azok igen. Ez itt viszont, ami éppen zajlik, az nem. Ne akard az én szükségleteimet a tieid elé helyezni! 

- Igaz, el is felejtettem... - mintha hideg vízzel öntenének nyakon, mikor lemászik a konyhapultról és bemegy a szobába. Mire kettőt pisloghatnék, már vissza is jön, kezében a telefonjával. - Változatlanul tartanunk kell a látszatot. 

Lefotózza a pulton lévő bögréket, a képben még a kezem is benne van, ráadásul a csuklómnál lévő tetoválás jól látszik rajta. Mindenféle hezitálás nélkül kiposztolja a képet, az én telefonom pedig értesítést jelez. Iseul bizonyára megjelölt a képen. 

Néha nem bírom követni ezt a nőt. 

- Nehéz veled lépést tartani - mondom ki hangosan is, Iseul kérdőn rám pillant. - Korábban még hallani sem akartál erről.

- Nem írtam alá, hogy felbontom a szerződést. Minden úgy megy tovább, ahogy eddig, nem? 

- De, minden ugyan úgy - motyogom magam elé. Iseul megint a teájáért nyúl, lassan vissza sétál vele a szobába. 

Utána megyek, leülök mellé az ágyra. Jelentéktelen, semleges témákról kezdünk beszélgetni, még az időjárás is felmerül. Aztán valahogy eszembe jut, amiről egyszer beszéltünk egy kocsiút alkalmával. 

- Mikor indultok a csoportoddal arra a kirándulásra Januárban? 

- A második héten.

- Hm - belenézek a telefonban lévő naptárba. - Nem kizárt, hogy lesznek ütköző napok. Akkor kezdjük a fellépés sorozatot. 

Iseul arcára kiül a pánik, nyilván azt hiszi, visszavonom a szavam és mégsem mehet a csoportjával. Ez aljas húzás lenne tőlem. 

- Majd egyeztetünk. Utánunk is jöhetsz - megkönnyebbült sóhajt enged ki, rám néz. Mondana valamit, látom rajta a szándékot, ott van a nyelve hegyén, akármi is legyen az. 

Csöndben marad. Ahogy egymást nézzük, érzem, amint az eddig kiharcolt önuralmam kezd omladozni. Nem vagyok biztos abban, hogy képes leszek megálljt parancsolni magamnak, ha Iseul még egyszer lepillant az ajkaimra. Előre látó vagyok, óvatos, ezért kiveszem a bögrét a kezéből és az enyémmel együtt az ággyal szemben lévő asztalra teszem mindkettőt. Hallani az éjjeli lámpa zúgását. Talán égőt kellene benne cseréljek...

Iseul csókol meg előbb, ő hidalja át a köztünk lévő távolságot. Felmordulok, két kezem közé veszem az arcát és lőttek az eddigi kitartásomnak. Megfordult a fejemben, hogy rá kéne vennem az alvásra, mert mégis okosabb lenne, ha a mai napot kipihenné, amennyire lehet. Tényleg azon a napon feküdjek le vele, mikor az anyja a földbe tiporta? Igen, Iseul egyértelműen ezt akarja. 

- Csókolj meg rendesen, Jimin! - elhúzódik, némi rosszallást hallok ki a hangjából. - Úgy, ahogy először csináltad, mikor Puszanban voltunk. 

Ó, a francba is! Emlékszem, hogyan simult hozzám akkor, mennyire próbált minél közelebb kerülni hozzám és most is ezen igyekszik. 

Elmélyítem a csókot, a jobb térde alá nyúlok és egyenesen az ölembe húzom. A bugyiján keresztül megérzem, milyen nedves, ő pedig egy könnyed, jól irányzott mozdulattal hozzá dörgöli magát az ágyékomhoz. A csípőjébe markolok, fél karral átölelem, nem hagyom, hogy az ajkai akár egy pillanatra is elváljanak az enyémektől. Az íze megrészegít. Mindenhol, ahol már megízleltem, ugyan azt az elvakító vágyat hozza ki belőlem. Több kell, még több. Minden, ami lehet, kell. Iseul a pólóm aljáért nyúl, áthúzza azt a fejem fölött és ujjaival a vállamat, a felkaromat szorítja. Amennyire tagadni, titkolni próbálta, annyira nyilvánvaló most: ugyan annyira kíván engem, mint én őt. Egyszer már imádtam őt térden állva, készen állok ezt akár újra és újra megtenni. 

Meglep, ahogy határozottan levezeti a kezét az alsónadrágomhoz és rám markol. Azt hittem, félénkebb lesz, de Iseul megint meglep. Mindig tartogat valamit, amire az ember nem számít. Hagyom, hadd szokja, érintsen úgy, ahogy akar.

- Szabad? - kérdezi az ajkaimba suttogva. Lemászik az ölemből és letérdel elém. Bassza meg, ez a látvány őrjítő! - Megnézhetlek? 

- Azt csinálsz, amit akarsz, Iseul - tudom, hogy szeret irányítani. Régen elvették tőle ennek a lehetőségét, semmibe sem volt beleszólása, bábuként mozgatták. Átadom neki a kontrollt és látom rajta, hogy hálás érte. - Úgy használsz, ahogy kedved tartja - megadom magam neki, teljesen. - Szerezd meg a válaszokat, amikre kíváncsi vagy! 

Használj ki, cincálj szét, falj fel! 

Lekerül rólam az alsónadrág és Iseul úgy vesz szemügyre, mintha egy kirakati tárgy lennék. Látszik, mikor jön zavarba, de az is, amint leküzdi ezt és ismét rám fog. Élesen beszívom a levegőt, hagyom, hadd tanulmányozzon kedvére. Bármennyire is azt kívánom, hogy megtegye, nem vesz a szájába. A kezét mozgatja, a reakciómat figyeli, megnyalja az alsó ajkát. 

- Ugye van nálad óvszer? - kérdezi, mire bólintok.

- Az éjjeliszekrény fiókjában - fojtott hangon beszélek, aligha vagyok képes ennél többre. Sőt biztos nem vagyok, mert csavar egyet a kezén és csak egy újabb mordulásra futja.

Megtörténik. Iseul feláll, ő maga veszi le a pizsama felsőjét, dobja a földre; majd egy emberként kezdünk az ágytámla felé mászni. A fiókhoz nyúlok, kiveszek egy óvszert. Iseul a hátára fekszik és a karomnál fogva magára húz. Megint csókolózni kezdünk, sokkal kapkodóbb, mint korábban. Ő irányít és tisztában is van vele. Megfogja a jobb kezem, megmutatja, hol érintsem. Simogatni kezdem, érzékeny idegvégződéseket ingerlek és remegni kezdenek a lábai, amitől csak még nehezebb fékeznem magam. Megszakítom a csókot, amíg a szemébe nézek, minden apró rezdülésére figyelve és óvatosan belé vezetem az ujjam. Megmerevedik. Nem tudom, hogy egy betámadó emléktől, vagy esetleg a kényelmetlenségtől, fájdalomtól. 

- Mi történik? - formálja a szavakat, úgy olvasom le őket az ajkairól. 

- Felkészítelek. Fáj?

Szűk. Túl szűk. Iseul arca megvonaglik, mikor egy második ujjal is próbálkozom és egy furcsa gondolat kezdi befészkelni magát az agyamba. Visszatérek az egyhez, ettől kicsit lazulnak a vonásai. 

- Iseul, válaszolnod kell egy kérdésemre. 

- Igen?

Kihúzom belőle az ujjam, megtámaszkodom a feje mellett és megvárom, amíg képes a szemembe nézni. 

- Megerőszakoltak? - ahogy elhagyja a szám ez a kérdés, a légkör megváltozik. Bennem is átalakul valami, mert Iseul tekintete távolságtartóvá, üressé válik. - Mesélted, miket használtak azok a beteg állatok, de tudnom kell, hogy... - számít? Persze, hogy számít! - Szűz vagy? Vagy azt is elvették tőled? 

- Ők... - elréved, messze jár tőlem. Ha azt akarta tudni, vajon bármiféle behatolásos próbálkozással előidézhetünk belőle emlékeket, hát megkapta a választ. Még csak az óvszert sem kellett felhúzzam. - Ők jól szórakoztak. Addig kínoztak, amíg már nem tudtam könyörögni nekik. Addig... Véreztem, nyomokat hagytak rajtam. Az apám... nézett minket, de sírt is. A cigarettacsikk... A karomat lefogták, égett szag volt. 

Össze-vissza beszél. Rajtam a sor, hogy pánikba essek, de muszáj megőriznem a hidegvérem. A takaróért nyúlok és ráterítem, miközben próbálom összerakni a szavait értelmes mondatokká. 

- Azt kellett hazudnom, hogy élvezem... belém haraptak... konyharuha... - mély levegőt vesz, lehunyja a szemeit. - Betömték a szám, piszkavassal ég... - a piszkavas nyomait éreztem a combja hátsó részén. - Könyörögtem apának. Nem segített. Azt mondták neki... - megint levegő után kap, az én szívem meghasad. - ...azt mondták, csatlakozzon ő is. De ő nem... - te jó ég! - Ő tanított meg sakkozni. És aztán nem...

Elkap az émelygés, Iseul remegni kezd és én sem vagyok különb, reszketek a hallottaktól. 

- Jimin! - magához tér a semmiből, félelemmel vegyes szomorúságot látok a szemeiben. - Nem. 

- Mi nem, Iseul? - megsimítom az arcát, minden lélegzetvételt egyre nehezebbnek érzek. - Nem...

- Nem vették el tőlem. Ők csak szórakoztak velem.

- És ebben eddig nem voltál biztos? 

A fejét rázza, megindulnak a könnyei. Szóval már emlékszik. Legalább egy kérdésére választ kapott. Vajon mi minden lehet még eltemetve benne?

- De te vedd el! - fog rá a csuklómra, könyörögve néz. - Azt akarom, hogy te vedd el, Jimin.

Miért én? Egy átmeneti szereplő vagyok az életében. Egy szerződés, egy tollvonás.

- Nem tehetem - tiltakozom, és minden elképzelését romba döntöm ezzel, mert nem tud megingatni ebben. - Itt és most ez nem történhet meg. Szeretném, de... Nézz rám! - szólok rá, könnyes daccal fordul el tőlem. - Nézz rám, Iseul! Már így is sok minden történt, ezeket fel kell dolgoznod. 

- Mindig találsz kifogást. 

- Próbálok ésszerű maradni, de hidd el, nekem sem könnyű. 

- Mi nem az?

- Nemet mondani neked - és beismerni magamnak, hogy beléd szerettem. Ez mindennél nehezebb. 

- Szóval az az egyik problémád, hogy szűz vagyok? Ha megerőszakoltak volna, egyszerűbb dolgod lenne? 

- A kurva életbe, dehogyis! - csattanok fel, Iseul összerezzen. - Akkor most úton lennék megkeresni az anyád és bármi áron kiszedném belőle azoknak a rohadékoknak a neveit, hogy a tőlem telhető legkegyetlenebb módon tegyem tönkre őket egytől egyig. 

Iseul a homlokát ráncolja, megint úgy néz rám, ahogy az előbb. Üres, tompa tekintetétől kétségbeesek.

- Emlékszem rájuk - mondja. Belemarkol a takaróba és nyakig magára húzza. - Én tudom a nevüket.