ᴀ ᴛᴇꜱᴛ ᴏꜰ ᴍʏ ᴘᴀᴛɪᴇɴᴄᴇ 

ᴛʜᴇʀᴇ'ꜱ ᴛʜɪɴɢꜱ ᴛʜᴀᴛ ᴡᴇ'ʟʟ ɴᴇᴠᴇʀ ᴋɴᴏᴡ

*

ɪꜱᴇᴜʟ

Jól emlékszem erre a szempárra. Mindig így nézett rám, de régen nem tudtam olvasni a tengernyi érzelemben, ami belőle áradt. Ma már tudok és a felismerés jégcsapként fúródik a szívembe: az anyám egy cseppnyi szeretet nélkül néz vissza rám. 

Seok mellettem mozdulatlan, de feszült és tettre kész, legyen szó bármilyen védelemről. Az anyám ezzel szemben fesztelennek tűnik, halvány, de összetéveszthetetlen mosoly bujkál a szája sarkában. Ő remekül szórakozik, talán még annak is örül, hogy lát, de nem úgy, ahogy egy jó szülő szokott. Nem úgy, ahogy az átlagos szülők élvezik a gyermekük társaságát. Ettől lefagyok, harisnyámon keresztül a combjaimba mélyesztem a körmeimet. Leengedtem a falat, amit magam köré húztam az előző percekben és igyekszem újra felépíteni. Nem hagyhatom, hogy ez a nő lássa, mennyire képes bántani még most is. 

- Szépen felcseperedtél - hangja, mint az üvegszilánk. Érdes, érzelemmentes. Volt valaha olyan, hogy melegen, puhán szólt volna hozzám? - Iseul.

- Seung -  a nevének hallatán a mosolya megremeg. - Anya. Te is...megváltoztál.

- Nem tűnne fel ennyire, ha rendszeresen láttuk volna egymást. Ez mondjuk nehezen kivitelezhető akkor, ha a hálátlan lányod nem kíváncsi rád még akkor sem, mikor te igyekszel látni őt. 

- Ezt te sem hiheted el - rázom a fejem, a gondolataim összekuszálódnak és a szám kiszárad megint. A poharamért nyúlok, amit idő közben le tett elénk az egyik pultos. Nem tudom leplezni a kezeim remegését, ahogy tele töltöm a poharat és iszok két korty vizet. Megváltásnak érzem, de még a víz is marja a torkom utólag, akárcsak az anyám miatt érzett keserű csalódás. - Hiányoztam valaha? 

- Minden hiányzott, ami lehetett volna belőled. 

Egy rendes, igazi pofon sem fájhatna jobban a szavainál. 

- Mit akarsz hát tőlem? 

Anya vet egy kósza pillantást Seokra, aki továbbra is őt figyeli. Vajon mire számít, mikor anyám a táskájáért nyúl és eltűnik a keze? Talán a legrosszabbra. Talán egy pisztolyra és arra, hogy rám kell vetnie magát? Akárhogy is, árgus szemekkel nézi az előttünk ülő nő minden egyes mozzanatát. 

Papírok kerülnek az asztalra, átugorjuk a Hogyan teltek a tini éveid, drágám? és ehhez hasonló kérdéseket. Nem kíváncsi rám. Vagy azért, mert tényleg nem érdeklem, vagy mert már mindent tud, amit tudnia kell. A média nem fukarkodik a rólam előásott információkkal. Elolvasom az egyik papír tetejére írt szavakat: Örökséget visszautasító nyilatkozat. A nevem pedig rögtön ott szerepel az első sorban, mint örökös. 

Mi történik? Miért van a nevem egy lapon említve az örökség szóval? 

- Erre persze sosem gondoltál, ugye? - kérdezi anyám, és egy tollat is letesz elém. - Akármilyen emlékeid is vannak rólam, jó anya voltam. Mindent megtettem, amit megtehettem azért, hogy valamivé válj, Iseul. Kerestem benned a tehetséget, a lehetőségeket és azokhoz mérten hagytalak kibontakozni. 

Tudom, hogy Seok fülesén keresztül minden szó eljut Jiminhez és a többiekhez. Mélységes szégyent érzek amiatt, mert ezt hallaniuk kell, és mégsem vagyok képes félbeszakítani az anyámat. 

- Abból a mintából merítettem, amiben én nőttem fel. Az én gyerekkoromban még annyi jóság sem volt, mint a tiedben.

- Tényleg? - szakítom félbe, a mutatóujjam körbe felhasítja a harisnyám. - A te anyád is hagyta, hogy olyan férfiak, akik a nagyapáid lehettek volna, erőszakoskodjanak veled?

Egy pillanatra attól tartok, elerednek a könnyeim. De aztán újra anyám szemébe nézek, ahol semmi mást nem látok, csak közönyt. A falaim újra megépülnek, gondosan a szívem és a lelkem köré alkotom őket. Nem sebezhet meg újra. 

- Elvből elutasítom az erőszakot, drágám - sóhajt fel anyám. A szavai tökéletesen szembe mennek a tényekkel. - Az törlesztés volt. Mindazért, amit érted feláldoztunk és amibe apád végül belerokkant.

- Éveken át ezzel nyugtattad magad? - a hangom rideg, és büszke vagyok magamra, amiért nem csuklik el. - Hogy bírtál tükörbe nézni? Mégis milyen anya vagy te?

Számtalanszor elképzeltem a viszontlátás pillanatát. Elnyomott emlékekkel, megjátszott érzelmekkel. Könnyes, boldog perceket képzeltem el. Ezek nem azok. Minden vele töltött másodperc egy rémálom és akkor válik igazán valóságossá, mikor újra a táskájába nyúl és előhúz két fényképet. Azok is az asztalra kerülnek, csakhogy az arcára kiülő érzelmek megváltoznak.

A képeket nézem és a torkomat, mintha egy erős kéz kezdené szorongatni. Gyerekeket látok. Két kis ikerfiút, alig lehetnek hat évesek. Boldogok, nagyon boldogok a virágos, szépen ápolt kert füvében fetrengve. 

- Jó anya vagyok - ismétli, nekem pedig úgy tűnik, valóban szükségem lenne egy pofonra, hogy felébredjek ebből a lidércnyomásból. 

Új családja van. A férje, aki széles vigyorral az arcán hátulról átöleli a másik képen, szintén boldognak tűnik. Elkap az émelygés. Rengeteg kérdés kavarog a fejemben, mind üti egymást, egyik a másik előtt akar kibukni belőlem és szívem szerint felállnék az asztaltól. 

- Azért kerestelek meg, hogy lemondj arról, ami nem téged illet. De látom, nem lesz ez könnyű menet, nem mintha veled bármi is könnyű lett volna, Iseul. 

Újra a papírokra nézek, ám a képek vonzzák a tekintetem és nehezen tudom nem az ártatlan, mit sem sejtő féltestvéreimet nézni. Az Örökséget visszautasító nyilatkozat több oldalas, a toll a kezem mellett azért kiált, hogy vegyem fel és írjam oda a nevem minden pontozott vonalra. Aztán elérek ahhoz a részhez, ami itt a lényeg: az ingatlan szóhoz. Saját tulajdonban lévő ingatlan. Az én tulajdonom, mert én örököltem meg. Az enyém és anyám azt akarja, hogy a javára mondjak le róla. Átfutom a címet, ahol a ház található és rögtön tudom, melyik az. Ott éltünk. Ott töltöttem a gyerekkorom, ott történt velem minden borzalom, aminek máig iszom a levét. Amik tönkretettek, kísértenek és eluralkodnak rajtam, ha hagyom. Minden ott kezdődött. Ebben a házban éltem a szüleimmel, ennek a háznak a padlóján gyaláztak meg. 

- Apádnak talán ez az egy meggondoltabb döntése volt az életben - szakít ki anyám a gondolataimból. A képeket már elvette előlem, újra a táskájába süllyeszti őket, akárcsak kincseket, amiket elrabolhatnék tőle. - Nem törlesztett megfelelően, a halála után az ismerősei még mindig engem kerestek és a tartozásait igyekezték bevasalni rajtam. Az összeg milliós szintekre rúg, ezt pedig nem áll módomban kiegyenlíteni abból a pénzből, amiből a családommal élünk. 

- Azt akarod, hogy átruházzam rád, majd te eladod és rendezed a tartozásokat. Aztán boldogan éltek? 

- Hogy aztán mi lesz, az már nem a te dolgod, Iseul. 

- És, ha nem írom alá? - nézek anyámra kihívóan. - Nem hamisíthatsz, az kiderülne. Nincsenek...

- Eszközeim? Tervem? Ó, drágám, ne becsülj alá! Szerintem odáig nem szükséges elmennünk, hogy bármit is fel kelljen használnom az aláírásod megszerzéséért. Már így is túl sok időt öltem ebbe bele. 

- Mit értesz eszközök és terv alatt?

Hogy eddig miket képzeltem el anyámról, azok semmik ahhoz képest, amit most a tekintetében látok. Az előbb azt gondoltam, nem szeret. Ez igaz is, nincsenek anyai érzései felém. De a megvetés, az őszinte közönyössége és talán gyűlölete is, amit érez irántam, egy-egy karódöfés az amúgy is megtépázott szívembe. 

- Találkozzunk újra néhány nap múlva - veti fel, megkerülve a kérdést. - Talán nem ártana, ha átgondolnád, ér-e neked ennyit az a ház, ha már ilyen maradandó emlékeket szereztél ott - a papírokat természetesen az asztalon hagyja, tartsam meg őket és reményei szerint aláírva vissza is szolgáltatom neki mindent.  - Mivel nekem aligha van szavam a kedves barátoddal szemben, gondolom, akkor találkozunk, mikor megüzeni...

- Nem csak az emlékek maradtak meg - nézek fel rá, anyám elhallgat. - Nyomokat hagytak rajtam. Jól látható, örökre megmaradó nyomokat, anya. Te is tudod, miket tettek velem. Hiszen láttad. Sosem fogom megérteni, mégis hogyan mehettél el ezek mellett olyan egyszerűen.

- Te nagyon sok mindent nem értesz még, Iseul. Majd az élet megtanít arra, mivel érdemes foglalkozni és mi az, amit nem neked kell elintézned. 

- Tudnak rólam? - kérdezem, még mielőtt hátat fordítana és elmenne. - A féltestvéreim tudják, hogy...

- Nem - vágja rá hűvösen. - És ez így is fog maradni, ha rajtam múlik. Ez a család tökéletes, minden, amire vágytam. Nem fogod tönkre tenni nekem. 

- Én is a családod vagyok.

- Iseul - anyám vissza lép az asztalhoz, s még azelőtt ki tudom olvasni a szemeiből a következő szavakat, mielőtt kimondaná őket: - Sosem voltál. 

***

ᴊɪᴍɪɴ

Elborzadva üljük körbe a tárgyalóban lévő asztalt, mindenki néma és egy emberként bámuljuk a Sejin előtt heverő telefont. Mozdulnom kellene, hogy elmenjek érte, biztonságba vigyem Iseult és ne engedjek a közelébe semmit és senkit, aki és ami árthatna neki. Ehelyett letaglózva, az anyja szavait magamban ismételgetve tehetetlennek érzem magam. 

Ez túl mély. Ez el van baszva úgy, ahogy van. Sosem volt rendben. 

- Indulunk vissza - halljuk meg Seok hangját a vonalban. Pár perc alatt ide érnek. 

Felállok a székemből, nem állít meg egyik jelenlévő sem. Namjoon az orrnyergét masszírozza, a szemüvege előtte hever az asztalon. Hallottam, ahogy idegesen oda vágja, de látszólag nem sérültek a lencsék. Ez annál a pontnál volt, mikor Iseul anyja közölte, hogy vannak eszközei a lánya ellen, amennyiben nem működne együtt. Seokjin még előttem viharzik ki a tárgyalóból. Nem a parkolóház felé megy, hanem a konyhába. Megnyitja a csapot. Akkor csapja le a poharat a pultra, mikor becsukódik mögöttem a lift ajtaja. 

A következő lépésen kellene agyalnom, hogy minél jobb és biztosabb tervvel rendelkezzünk, akár a legrosszabb esetekre is. Ehelyett csak az jár a fejemben, vajon Iseul szeretne-e az irodaházban maradni, vagy egyből elvihetem magamhoz? Nem másért, a biztonságáért, azért, hogy tudjam, jó helyen van. Hogy vele lehessek. A fenébe is, semmi mást nem akarok most, mint vele lenni. 

Megtorpanok, amikor kilépek a liftből. Ez az érzés, ami szétfeszíti a mellkasom, ismerős, éreztem korábban is, de most sokkal erősebb. 

Nyitódik a parkolóház sorompója, az autó elhalad előttem és a sötétített ablakok mögött ott van Ő. Összetörve, megalázva. Seok leparkol, de nem száll ki azonnal a kocsiból. Mire oda érek, az ajtót kinyitja, de látom, hogy hátra fordul. Végül csak megáll előttem és egy sokatmondó pillantással elindul a lift felé. 

Összeszorult torokkal ülök be a hátsó ülésre, anélkül, hogy előtte felmérném, mire számítsak. Felesleges. Iseul összegömbölyödve dől az ajtónak, lábát maga alá húzva. Néma sírás rázza a testét. Gondolkodás nélkül közelebb helyezkedem hozzá és két kézzel utána nyúlok. Nem ellenkezik, arcát a nyakamba fúrja, belém kapaszkodik.

Itt vagyok - mondom neki azzal, hogy szorosan ölelem. Testbeszéddel jelzek, mert a valódi szavak nem illenek ide. Még nem állok készen arra, hogy megszólaljak. 

- Mit tettem, amiért nem akart az anyám lenni? - kérdezi hangosan tőlem, de inkább magától. - Hol rontottam el? Mikor?

- Te semmiről nem tehetsz - a hangom keményebb, mint amilyennek szánom. Igyekszem úrrá lenni az indulatokon, amik elkapnak. - Hallod, amit mondok, Iseul? - két kezem közé fogom az arcát, könnyes szemekkel pislog rám. Az arca kipirult. - Nem rontottál el semmit. Nem a te hibád. Semmi sem a te hibád. 

- De...

Elhallgattatom. Nem csókkal, bármennyire is szeretném. Az ajkaim az orcájához érnek, könnyeinek sós ízét érzem a nyelvemen. 

- Nincs de. Nem a te hibád - mondom, ujjaival megszorítja a vállaimat. - Mondd, mit tehetnék, hogy jobban érezd magad? - bármit megteszek. Bármire hajlandó vagyok, amit kiejt a száján. 

- Azt akarom, amiről beszéltünk. Még mindig azt. Nekem... - harapja el a mondatot, vívódik magában. - Nekem szükségem van válaszokra. Szükségem van arra, hogy tudjam. 

- Rendben, akkor...

- Nem érted - rázza a fejét kétségbeesve, mintha tényleg nem érteném és rájövök, valóban nem értem. - Azt akarom tudni, mennyi kárt tettek bennem. Hogy mire vagyok képes és mire nem. 

Egy pillanat alatt megvilágosodom. Igen, szó volt róla, hogy hozzá érek, csupán az emlékei felelevenítése miatt. De arról nem volt szó, hogy le is fekszem vele.

- Nem jó ötlet. Túl sok - most én rázom a fejem tiltakozva. - Addig nem mehetünk el. 

- Én szeretném - távolodik tőlem, én viszont a háta mögé nyúlok és nem engedem, hogy lemásszon az ölemből, vagy akár egy kicsit is messzebb legyen tőlem. Tenyerem alatt érzem a gerincét, a heves lélegzetvételeit, ahogy próbálja elmagyarázni, mit és miért szeretne. - Megígérted.

- Nem ezt ígértem. Ez más, több annál, mint amire most képes vagy és nem megtörni akarlak, Iseul. 

- Ne legyél kétszínű, Jimin! - csattan fel, és azt hiszem, újra mozdulna, de marad úgy, ahogy van. - Puszanban megtetted volna - látom, ahogy összezavarodik, lehiggad, aztán megint összezavarodik. Minden az arcára van írva. - És akkor már tudtad, mi történt velem. Igazam van?

- Te pedig emlékezz arra, amit én mondtam neked. Ne játszadozz a tűzzel hirtelen felindulásból! 

- Nem játszadozom. De nem értelek. Egy lány könyörög neked, hogy dugd meg és te elutasítod? Ez azért, van mert... - mielőtt közbe szólhatnék, a legnagyobb marhaságok hagyják el a száját: - Sajnálsz? Már nem kívánsz? Félsz a kudarcélménytől? Vagy...

Megragadom a kezét és minden hezitálás nélkül az ágyékomhoz vezetem. A helyzetre való tekintettel abszurd a merevedésem, viszont tagadhatatlan és Iseul szemei elkerekednek. 

- Nem kívánlak? Úgy érzed, nem kívánlak, Iseul? - hajolok közelebb hozzá, megszeppenve letekint a kezére, amit az enyém fog és ott tartom, ahol jól esik. - Sok mindentől félek, de a kudarctól nem. Attól viszont igen, hogy fájdalmat fogok okozni neked, ami bizonyos tekintetben elkerülhetetlen, mert emlékezni fogsz és az nem lesz kellemes. 

- Akkor is... - fáradtan sóhajt, a mellkasomra dől. Keze nem mozdul onnan, ahová vezettem. - Én szeretném.

Le kell hunynom a szemeimet, hogy csillapodjak. Azt mondtam az előbb magamnak, amit. Hogy bármit megteszek, kérjen akármit. Iseul mégis túl sokat kér, nincs tisztában vele és én képtelen vagyok újra nemet mondani neki. 

***

Megérkeztünk hát, újabb hónap elteltével.

Ígérem, a következő fejezetre nem kell ennyit várni! :)