'ᴄᴀᴜꜱᴇ ᴀʟʟ ᴏꜰ ᴛʜᴇ ꜱᴛᴀʀꜱ ᴀʀᴇ ꜰᴀᴅɪɴɢ ᴀᴡᴀʏ, 

ᴊᴜꜱᴛ ᴛʀʏ ɴᴏᴛ ᴛᴏ ᴡᴏʀʀʏ, ʏᴏᴜ'ʟʟ ꜱᴇᴇ ᴛʜᴇᴍ ꜱᴏᴍᴇᴅᴀʏ.

*

ɪꜱᴇᴜʟ

Semmi sem tudja enyhíteni a nyugtalanságom, egyszerűen nem találom a helyem. Hallgatom, ahogy a többiek a holnapról beszélnek, de a szavak és a hangok tompán érnek csak el hozzám. Ők megszerveznek mindent, előre gondolkodnak, tervet készítenek minden eshetőségre. Én pedig állok a falnál, némán, magam elé bámulva, mint egy idióta és arra sem vagyok képes, hogy két összetett mondattal válaszoljak a felmerülő kérdéseikre.

- Veled maradjak éjszakára, kedves? - lép hozzám Nabi, két keze közé fogja az én jobb kezem. - Mindent meg fogunk oldani.

- Rendben leszek - felelem, a torkom száraz és nehezemre esik a nyelés. - Már így is túlságosan benne vagytok ebben és ennek nem is lenne szabad megtörténnie. 

- Iseul - Jimin lép hozzánk, arca komoly koncentrációról árulkodik. - Seok hazavisz téged. Éjszakára ott marad, ügyel arra, hogy biztonságban legyél és délelőtt vissza fog hozni ide. 

- Nem! - vágom rá, eszembe jut Seok gondterhelt arca, mikor Puszanban voltunk és este telefonálnia kellett. - Családja van. Velük kell lennie. 

- Seok-nak nincsen családja - közli Jimin halkan. - Különben is, azért fizetjük, hogy a munkáját végezze. 

- És a kötelező pihenőidő? 

- Túl sokat aggódsz - Jimin felsóhajt, a korábbi intim hangulatnak köztünk most nyoma sincs. - Seok mondhatott volna nemet. Így már jobban érzed magad? 

Bólintok, Jimin némileg elégedetten fordul az említett felé és közli, hogy elindulhatunk. 

- Ugye tudod, mennyire nevetséges ez? - csúszik ki a számon, mire Jimin kérdő tekintettel rám mered. - Nektek nem ez a dolgotok. Neked nem is kellene ezzel foglalkoznod. 

- Meddig rágjuk még ezt, Iseul? Szerződésünk van. Tudod, kettőnknek - mutat rám, majd magára. - Felelősséggel tartozom érted. A média felkapott téged, ezért figyelt fel rád az anyád. Ehhez igenis sok közöm van. Az én saram és a képességeimhez mérten garantáltam, hogy vigyázni fogok rád. Most pedig menj, pihend ki magad, amennyire ez lehetséges. 

Mielőtt bármit mondhatnék, Jimin visszamegy Jin-hez és Namjoon-hoz. Nabi lekísér engem és Seok-ot a parkolóházba, miután elköszöntem a többiektől is. Hamarosan otthon találom magam az üres, idegennek érződő lakásban egy mogorvának tűnő, szótlan testőrrel, akinek nincsen családja; meg jobb dolga sem annál, minthogy rám vigyázzon. Mindez miért? Mert az anyám, aki egykor oda dobott az apám beteges hajlamú haverjainak, valamit akar tőlem. 

A tény, hogy holnap újra látom őt, szürreális. Annyi éven át menekültem előle, erre tálcán kínáltam magam neki, hála a médiának. Lehet, hogy Jimin magára vállalja a felelősséget, de lehettem volna okosabb én is. 

- Fáj valamid? - Seok mély baritonja szakít ki a gondolataimból. 

- Tessék? Nem. 

- Csak úgy nézel, mint aki fizikai fájdalmat él át. 

- Szó sincs róla - felelem a fejemet rázva, zavartan a konyhapulton kezdek matatni. - Egy teát? Vagy esetleg fahéjas tejet, egy kávét, vagy...

- Nem kérek semmit, Iseul, köszönöm. 

A kanapé nevetségesen kicsinek tűnik a termetéhez képest, mégis úgy látom, kényelmesen elhelyezkedett rajta. A kis asztalon lévő sakk táblát tanulmányozza. Meglep, mikor előre nyúl és cseppnyi habozás nélkül lép egyet a sötét bástyával. Azzal igyekszem lekötni magam, hogy a következő lépését és a taktikáját próbálom kitalálni, miközben lenyűgöz, milyen könnyedén játszik maga ellen. Én is szoktam ezt csinálni, sőt szinte csak így játszom, de az ő lépései megfontoltabbak és mégis gyorsak. Mintha már jóval előrébb látná a kimenetelt. 

- Lett volna esélye világosnak? - kérdezem, miután elfekteti világos királyt a táblán. 

- Nem sok lehetőséget hagytál. Azért még így is izgalmas volt. 

Rájövök, hogy eddig ez a legtöbb, amit Seok magától mondott és nem a munkájával kapcsolatos. Egy pillanat múlva már vissza is tér a merev, készenlétben álló testtartásához, nem néz a sakk táblára ezután. 

- Seok - szólok neki, mielőtt bemennék a szobámba. - Érezd otthon magad, rendben? Nem tartom fair-nek, hogy munkaidőn kívül is dolgozol, ráadásul az a kanapé egyáltalán nem kényelmes és... - hadarom, várakozva néz rám, hátha még folytatom. Igyekszem befejezni a mondatot, hogy ne tűnjek komplett idiótának. - Törölközőt a fürdőszoba szekrény felső polcán találsz. Van kávé a konyhaszekrényben, koffeinmentes is, ha esetleg azt innál. Hozok neked tiszta ágyneműt.

- Nem a lakásodon fogok aludni.

- Tessék? - talán túlságosan is megdöbbent ez a kijelentés tőle. - Hát akkor?

- Az autóban. 

- Ez elfogadhatatlan! - csattanok fel, gondolva a kinti mínuszokra, hiába van fűtés a kocsiban. - Ezt kaptad utasításba?

Seok némi habozás után bólint. Nem kerüli el a figyelmem, miszerint tényleg habozott. 

- Jó. Ha bármire szükséged lenne, vidd magaddal nyugodtan. 

Bemegyek a fürdőszobába. Csak ott realizálom, hogy a hangomból valódi sértődöttség sugárzott, amit inkább felháborodásnak fogok fel. Mégis miért lenne jobb egy autóban, mint egy - bár kissé kényelmetlen - kanapén? Akárhogy is, nem az én dolgom, ez Seok döntése. Kizárt, hogy Jimin vagy valaki más ezt a parancsot adta volna neki. 

Mire kimegyek a fürdőből, Seok már nincs a lakásban.

***

Hogy milyen állapotok uralkodnak a fejemben és körülöttem másnap reggel? Katasztrofálisak. 

Az autóban éjszakázó Seok pontban nyolc órakor kopog az ajtómon, majd miután beengedem őt, türelmesen megvárja, amíg össze szedem magam. Nincs könnyű dolga. Minden kiesik a kezemből, nincs két épkézláb gondolatom és kis híján leforrázom magam a kávémmal. Kész csoda, hogy egyáltalán le tudok nyelni belőle pár kortyot öklendezés nélkül. Az aztán biztos üdítő látvány lenne, ha kiadnám a gyomrom amúgy is siralmas tartalmát a konyhapadlóra. 

Miután elindulunk, küldök egy üzenetet Jiminnek, aki már jóval korábban is írt. Megkérdezte, mikor érkezünk és, hogy igényt tartok-e egy gyors reggelire. 

"Én nem. De szeretném, ha Seok kapna pár szabad percet, amit nem munkával kell töltenie."

"Rendben, elintézem."

Ahogy beérünk az irodaház parkolójába, Jimin már ott áll a lifteknél és ránk vár. Hallom, mit mond Seok-nak. Mielőtt elindulnánk az anyámmal megbeszélt helyre, Seok pihenőidőt kap, amit úgy és ott tölt el, ahogy szeretne; csak időben érjen vissza. A testőr köszönetet mond, még egyszer rám néz és elindul vissza a parkoló autókhoz. 

- Úgy érzem magam, mintha egy thrillerbe csöppentem volna - motyogom az orrom alatt, miközben beszállunk a liftbe. 

- Ezzel nem vagy egyedül, Iseul - olyan puhán ejti ki a nevem, hogy beleborzongok. - Ezzel sem.

Jimin egy fekete magas nyakú garbót visel, kezeit zsebre dugva dől a lift ajtajának. Felsőjének egyik ujját könyékig feltűrte, így látom a csuklóján lévő tetoválását és tudom, hogy a ruhaanyag alatt rejtőzik még több is. Láttam őket, érintettem is valamennyit, ha nem az összeset. 

Nabi és Namjoon az emeleten várnak, még Taehyung is itt van, ő papírokat nyálaz át a teakonyha kisasztalánál ülve. Friss kávé illata lengi be a helységet, én mégis inkább egy szelet banánkenyeret veszek el az asztalon lévő tányérról. Jimin elégedetten veszi tudomásul, hogy a felét egész könnyen meg tudom enni, de nem szól rám a maradék miatt. Ő is feszült, látom a tekintetén, a testtartásán. Mintha folyamatos készenlétben lenne. 

- Hol fogtok vele találkozni? - töri meg a csendet Nabi. 

Jimin egy viszonylag nagy népszerűségnek örvendő étterem címét mondja el, meg azt, hogy ezt anyámmal is tudatták már. Elmegy az étvágyam, megfordul velem a teakonyha.

- Iseul, jól vagy? - Namjoon veszi észre először a minden bizonnyal sápadt arcom. Úgy érzem, a pár falat banánkenyér vissza akar jönni. - Le kellene pihenned, mielőtt oda mentek. 

A szemem sarkából látom, hogy Nabi mozdul, de Jimin gyorsabb nála. Bár azt mondtam neki a múltkor, nem érhet hozzám többé, hűvös ujjai most a csuklóm köré fonódnak és maga után húz a folyosóra. Némán követem őt, meg sem próbálom kirántani magam a fogásából. Hirtelen úgy érzem, rám zúdul a valóság és elgyengülnek a lábaim. 

Véreztem. A konyhapadlón ülve reszketve, félig öntudatlanul néztem, ahogy a legidősebb férfi, aki a nagyapám is lehetne, végig húzta a mutatóujját a padlón; majd lenyalta azt. A vérem ott virított a szája sarkában. Úgy nézett rám, mint akinek tetszett a kóstoló és még többet akart.

- Semmi baj, semmi baj! - suttogja Jimin a fülembe, miközben két karjával erősen szorít magához. Nem emlékszem, pontosan mi történt az előbb, talán pár pillanatra elájultam. Az agyam úgy gondolhatta, ideje megpihenni kicsit. - Itt vagyok.

Ismerős illat vesz körül, ugyan ezt érzem Jimin nyakánál is, ahogy az orrom a garbója anyagába fúródik. A szobájában vagyunk, lefektet az ágyra és betakar. 

- Nem vagyok képes rá - lehunyt szemmel fekszem, erőtlen szavak hagyják el a szám. Jimin eközben az ablakhoz megy, leengedi a redőnyöket. Sötétség borul a szobára, ő pedig vissza jön hozzám, leguggol az ágy mellé. 

- Sokkal erősebb vagy, mint azt gondolod, Iseul - hangjában meggyőződés. Úgy markolom a takaró sarkát, mintha az életem függene tőle. - Nem árthatnak neked. 

- Nem fog menni - megerednek a könnyeim, a fejembe fájdalom nyilall. - Félek az anyámtól. Ő a... - a leggonoszabb ember, akit ismerek. Nem a férfiak azok, hanem ő. 

- Aludj egy kicsit! Ha ébredés után is így gondolod, lefújjuk a mai napot. 

- Már túl sokat tettetek értem. 

Érzem, ahogy kezd elnyomni az álom. Nem tudom, mi vár rám, ha elalszom, mennyire fognak megkímélni az álmaim. Csak azt tudom, hogy e négy fal között biztonságban vagyok és nem tudok megállj parancsolni a kimerültségnek. 

- Fogalmad sincs, mi mindent hajlandó lennék még megtenni érted - súgja Jimin a sötétben, ezek az utolsó szavak, amiket hallok. 

***

Az ujjaimat tördelve ülök a kocsiban, mellettem a vezetőülésnél Seok. Az étteremnél vagyunk, két perc múlva pedig bemegyünk.

- Azt az utasítást kaptam, hogy a legkisebb fenyegetés esetében is lépjek közbe - Seok ismerteti velem a megállapodás részleteit. 

- Az anyám maga egy fenyegetés. Talán kezdhetnéd vele - sóhajtok fel. 

Letelik az idő, megindulunk befelé. Az étteremnek két bejárata van, az anyám akár a másikat is használhatta és talán bent vár minket. Ennyi év után is tudom, felismerném őt azonnal. Ahogy körbe nézek az asztaloknál, nem látom. Az egyik ablak melletti bokszba ülünk, a látszat kedvéért két üveg ásványvizet és egy adag szezámmagos ostyát rendelünk előétel gyanánt. Seok a füleséhez nyúl, megigazítja. Letagadhatná, hogy épp dolgozik, a hétköznapibb öltözete sokat segít a beolvadáson. A fekete zakó és fehér ing helyett sötétbarna pulóvert, farmert és edzőcipőt visel. 

- Mit gondolsz, megvárat minket? - kérdezem idegesen, a hangom is elcsuklik a mondat végén. 

- Nem ismerem őt, de lehet, hogy...

- Ó, Istenem! - artikulálatlan szavak, tele minden rettegéssel, amit érzek. Az asztal alatt ökölbe szorítom a kezeimet és mereven, pislogás nélkül nézem az étterem hátsó bejáratánál álló szőke nőt. 

Vajszínű ballonkabátot, fekete sálat és kesztyűt visel. A megjelenése előkelő, magabiztos, ordít róla, hogy céltudatos nő. Észrevesz minket, pontosabban engem. Szinte azonnal kiszúr. Állom a tekintetét, még akkor is, mikor a gerincemen végig szalad a hideg és ezerszer is azt kívánom, bárcsak Jimin szobájában maradtam volna a takaró alá bújva, vele összezárva. 

- Itt van - adja le a drótot Seok a többieknek. 

Még annyi időm van, hogy az előbbi gondolataimat rendezzem. Gyáva lennék, ha nem jöttem volna el. Megfutamodni az utolsó pillanatban nem vall rám, a sportba fektetett energiám és az, hogy több lábon állok az életben, is ezt bizonyítja. De ő még mindig félelmetes, betölti az egész teret és a mosolyával, mintha egy kést vágna belém. Seok leheletnyit megmoccan mellettem, ezzel emlékeztet rá, hogy meg fog védeni, történjen bármi. Ám elsődlegesen mégis saját magamat kell megvédenem. Már nem vagyok az a védtelen, magára hagyott kislány, akit eltapostak.

Megemelem a fejem, előre szegezem az állam és tartom vele a szemkontaktust. Jo Seung, az anyám még három teljes másodpercig nem mozdul, aztán megindul felénk és nem tudom nem azt látni rajta, hogy készen áll újra a lehető összes létező módon tönkre tenni az életem. 

***

Sziasztok!

Hónapokkal ezelőtt, Május elején volt utoljára frissítés ennél a történetnél. Sokszor neki futottam, próbáltam befejezni a mostanit, de sosem jutottam a végére. Jól esik most lassan visszarázódni. Úgy tűnik, az ősz és a tél az én alkotói időszakom, ha lehet így mondani. :) 

Sok minden történt, bele se mennék inkább, mi minden. 

Ti hogy vagytok? Rég "találkoztunk". 

R.