ᴊɪᴍɪɴ

Két nap elteltével Iseul kap tőlem egy üzenetet, amiben az áll, hogy vissza kellene jönniük Szöulba. Nem kérdezősködik, nem tiltakozik, egyszerűen tudomásul veszi és röviden ír, mikor elindulnak. Attól számítva három és fél óra, mire megérkeznek. 

Seok az irodába hozza őket, ahol Namjoon, Seokjin és én várjuk őket. Nem akartunk Nabi lakására kivonulni, Iseul albérlete szintén nem opció. A tárgyaló zárva van, ezért a babzsák szobában leszünk. Az ablakból látom, mikor az autó befordul az irodához és szólok a többieknek. Namjoon sietősre veszi a tempót, minél hamarabb látni akarja Nabit. Seokjinnel előttem haladnak, én mögöttük lemaradva, némán kullogok. 

Ahogy a lift kinyílik, Nabi szinte rögtön Namjoon nyakába veti magát, szorosan ölelkeznek. Némi privát teret adunk nekik, távolabb lépünk tőlük. Iseul is kilép a liftből, a tekintete rögtön megtalálja az enyémet. Ő mit érezhet most? Ugyan azzal a félelemmel vegyes türelmetlen várakozással gondolt a találkozásunkra, vagy csak tudomásul veszi, hogy ez van és kész? Eddig olyan volt számomra, mint egy nyitott könyv. Most viszont...

- Szia - köszönök neki, válaszul egy bizonytalan mosolyban részesít.

Nem tudom leolvasni róla, mit gondol. 

- Minden rendben volt, Seok? - kérdezi Namjoon a testőrt. 

- Igen, ellenkező esetben természetesen már értesítettelek volna titeket. 

Iseulra pillant, Iseul pedig a testőrre. Aztán egy emberként megindulunk a babzsák szoba felé és próbálom eldönteni, vajon mitől kezd el felmenni bennem a pumpa. Ideges vagyok attól, amit Iseulnak fogok mondani, ez nyilvánvaló. Mindannyian idegesek vagyunk. Mégis van valami más is. 

- Nem égettük le a házat - Iseul hangja olyan közelről szól, hogy kis híján frászt kapok. 

- Találkoztál a szüleimmel?

Erre halványan elmosolyodik és ettől pedig kellemes melegség árad szét a mellkasomban.

- Igen, mindketten nagyon kedvesek és figyelmesek. 

Hiányoznak. Leginkább az, hogy gondtalanul, hazugságok nélkül tudjak beszélni velük. Ez az utóbbi időben nem jött össze és saját magamnak köszönhetem. 

Nem ülünk le mindannyian, nincs is elég babzsák. Seok és Namjoon állva maradnak, én is csak megtámaszkodom az egyik falnál. Nehezen jönnek a szavak, márpedig kénytelen vagyok belekezdeni abba, amiből két teljes napig kihagytam Iseult. Tudom, hogy pillanatokon belül fagyossá és feszültté fog válni a légkör. 

- Találkoztam az anyáddal - nézek Iseulra, igyekszem minél tapintatosabban beszélni. Ez szinte lehetetlen, mert akárhányszor eszembe jut az a nő, eddig ismeretlen indulatok kapnak el és legszívesebben szétvernék valamit. - Elmentem az unokahúgod lakásához és ő is megjelent ott. Nem volt a legjobb passzban, de én sem. Lényeg a lényeg, azt hiszem, nem kerülhetjük el, hogy... - basszus, nem bírom kimondani. Iseul arcáról persze már le lehet olvasni, mi jár a fejében, most éppenséggel le tudom vonni a következtetéseimet. Tudja, hogyan fogom befejezni a mondatot. - Találkoznod kell vele egyszer. Nem leszel ott egyedül, egy testőr veled tart és végig ott is marad. Az anyád elmondja, amit el akar mondani, aztán vége. Egy perccel sem fogsz többet a társaságában tölteni. Ha nem esel túl rajta, sosem fog leakadni rólad és a múltaddal fog üldözni. Nem tudnád lezárni azt a szakaszt az életedben.

- Jót akarunk neked - Seokjin az első, aki úgymond kihúz a pácból, de még mindig nyakig állok a szarban. Persze sejtettem, hogy Iseul nem kitörő örömmel fogadja majd a híreket. Szép lassan elönti a pánik. - Ha az anyád kérni akar tőled  valamit, felméred, mit tehetsz és mit nem. De nem tartozol neki semmivel.

- Mikor? Már időpontot is megbeszéltél vele? - néz rám újra Iseul.

Ettől a pillantástól sok minden eszembe jut. Többet között az, hogy mennyire szeretném, ha kettesben lennénk és  nem kellene elnyomnom magamban a vágyat az iránt, hogy megérinthessem. Elfeledtetném vele ezt a félelmet, enyhíteném a fájdalmát. Ezt akarom. Pokoli nehéz. 

- Nem, csak a telefonszámát nyomta a kezembe. Hívjuk, mikor készen állsz.

- Seok nélkül nem megyek.

Megint az a korábbi nyomás nehezedik rám. Csak bólintok, nem fűzök ehhez semmit. Ha Iseul megbízik Seokban, az a legkézenfekvőbb, ha tényleg ő megy vele. 

- Hívd fel most! - kéri Iseul. - Ha várunk vele, meggondolnám magam. Igazatok van - megköszörüli a torkát, az ölében heverő kezeit nézi. - Túl kell esnem rajta. Heejin sincs biztonságban így, igaz? - meglep, amiért az unokahúgát hozza fel. Korábban úgy tűnt, hallani sem akar róla. 

- Igaz - felelem. - Az anyád többször is megfenyegette. 

Ha úgy vesszük, engem is, de ezt a részletet megtartom magamnak. 

Előveszem a telefonom. Mielőtt hívásba bonyolódnék, a beállításokban elintézem, hogy a telefonszámomat ne jelezze ki Iseul anyjának. Jobb biztosra menni. Beütöm a számot és Iseulra nézek, mielőtt megnyomnám a zöld gombot. A szemeiben semmi mást nem látok, csak tiszta rettegést. Vajon mely emlékeket idézi fel ezekben a másodpercekben? 

- Jo Seong - szól bele a nő a telefonba. A babzsák szobára telepedett csendben tisztán hallani lehet őt és nem kerüli el a figyelmem, ahogy Iseul egész testében megmerevedik. 

- Itt Park Jimin.

Iseul felpattan a helyéről, oda lép hozzám. Érzem az illatát, annyira közel van hozzám. Hol a fülemhez tartott telefont, hol az arcomat figyeli és nem tudom eldönteni, mi a szándéka: kikapja a készüléket a kezemből és beleszól, vagy falhoz fogja vágni? 

- Remélem, jó hírek miatt hívsz. 

Nem eresztem Iseul pillantását, végig a szemébe nézek, miközben az anyjával beszélek. Tudom, ha egyszer csak valóban elvenné tőlem a telefont, hagynám neki. Az ablakon is kihajíthatja, az sem érdekelne. Iseul viszont meg sem mozdul. 

- Holnap délben találkozhat a lányával.

- Délben? Nagyszerű. Akkor egy ebédre várom a...

- Nem - vágom rá határozottan, Iseul ekkor megfogja a karom, ujjai a könyökömet szorongatják. Egy kávézót szúrok ki a találkozás helyszínéül. Nyilvános hely, az a nő nem rendezhet nagy jelenetet. - Vagy így, vagy sehogy. 

- Legyen így - nincs elragadtatva, de hallom a hangján, hogy mosolyog. - Most is ott van a drágám, ugye? Nem akar köszönni. 

Iseul elengedi a kezem, tétován a telefon utál nyúl. Félúton meggondolja magát, ökölbe szorított keze a mellkasomnak nyomódik. Még mindig a szemébe nézek, próbálom egyben tartani őt, megadni neki a támaszt, amire szüksége van most, hogy évek óta először hallja az anyját. Azt akarom, hogy tudja, nem hagynám sérülni őt. Azt akarom, hogy újra bízzon bennem. 

Nem köszönök el, csak egyszerűen kinyomom a hívást. Iseul megenged magának egy sóhajt, mielőtt nekem dőlne. Arcát a nyakamba temeti, a karjaim úgy fonódnak köré, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Mintha pontosan itt lenne a helye, ebben az ölelésben. Akármi is játszódik le benne most, nem képes szavakba foglalni. 

Látom, ahogy Nabi a könnyeit törölgeti. Ő még mindig nem tud mindent. Látja, ahogy Iseul ideig-óráig jól van, majd összeomlik, hogy aztán ismét jobban legyen. Más sem történt, mióta megismerték egymást. Nabi kaparta össze a padlóról Iseult, miután nem tudtam megvédeni és a rajongók rátörtek. Ő ment vele Puszanba, hogy az anyja ne találja meg. Végig mellette volt és félinformációkat kapott. Most pedig neki is fáj, mert Iseul is szenved. 

Seok telefonja megszólal, sietősen távozik a szobából. Seokjin a karjaimban tartott lányt nézi, de nem tud mit kezdeni a helyzettel. Namjoon kikíséri Nabit, hogy a szobán kívül nyugtassa meg. 

- Nem tudom eldönteni, mit érzek - mondja Iseul, lehelete csiklandozza a nyakam. - Semmit se értek.

- Apró lépésekkel haladunk - ami nem egészen igaz, mert az anyjával való találkozása minden, csak nem apró lépés. - Biztonságban leszel. 

- Nem írtam alá a szerződést - elhúzódik tőlem, a következő pillanatban már csak nyomokban érzem a testének melegét. Egy lépés választ el tőle, Iseul ismét távolságot tart. - Ideje lesz elmennünk egy újabb kamurandira. 

- Ez ráér. 

- Tartozom neked. 

- Most van fontosabb dolgunk is. Ha túl leszel a holnapon, majd megbeszéljük a többit. 

- Nálad? - súgja a kérdést, csakis nekem szánja. Ettől az egy szótól valamiféle remény ébred bennem, aztán elveszek a bizonytalanságban. - Jimin?

- Nálam, ha szeretnéd - mondom, a határozatlanságomtól ideges leszek. - Ne játszadozz a tűzzel, Iseul! - figyelmeztetem ugyan azzal a hangsúllyal. A tekintete megkeményedik, feljebb emeli az állát. - Néhány napja még azt sem tudtad elviselni, hogy láss. Mi folyik itt? 

- Válaszokat szeretnék - egy pillanatra újból sebezhetővé válik. - Egy teljes összképet. Te tudod, mi lehet ennek az egyik módja és én nem találtam rá másik megoldást. 

Az érintésre gondol. Vágy és pánik egyszerre ébred bennem. Iseul azt akarja, hogy hozzá érjek. Az elnyomott emlékeit keresi. 

- Ezt addig még gondold át! - javaslom, közben a nadrágom zsebébe dugom a kezeimet, mielőtt még kinyújtanám felé őket és a kötött pulóverének nyakánál fogva vissza rántanám magamhoz. Addig csókolnám, amíg már nem érezné az ajkait. 

Iseul diktál, én pedig alkalmazkodom. Nincs más lehetőségem, máskülönben végleg kicsúszna a kezeim közül. De azt sem akarom, hogy megbánja a döntését. Időt kínálok neki, mert abból kijut nekünk. Ugyan már csak pár hónap, a semminél viszont több.