FIGYELMEZTETÉS!

A 20. FEJEZET MÁSODIK FELE ERŐSEN MEGZAVARHATJA EGYESEK NYUGALMÁT! SAJÁT FELELŐSSÉGRE OLVASD!

*

ᴊɪᴍɪɴ

Látom, amint Iseul szemében elhalványul az eddigi fény és tompává, üressé válik. A félelmet, rettegést keresem benne, vagy egy halvány reményt arra, hogy nem okoztam számára a rázúdított igazsággal egy újabb traumát. Rájövök, hogy ugyan rám néz, de mintha nem engem látna. 

- Iseul? - igyekszem a lehető legpuhábban kiejteni a nevét. A tekintete megrebben, bárhol is járt fejben egy rövid ideig, onnan visszatért. Tudom, hová sodortam őt mindezzel. A fejemet merném tenni rá, hogy a gyermekkora jutott eszébe. - Nem akartunk rosszat neked...

- Átléptél egy határt - a hangja megviselt, az emlékek néhány pillanat alatt kiszívták belőle az energiát. - Semmi közöd a múltamhoz, se az anyámhoz, se ahhoz, hogy mi... - elcsuklik a hangja, kezei az ajtó zárja után kezdenek matatni. - Túl messzire mentél. 

- Azt szeretnénk elérni, hogy ne tudjon megtalálni téged. Az a nő...

- Nyisd ki az ajtót, Jimin! Most kérem utoljára és ne akard, hogy ezzel az egésszel a céghez forduljak. 

Fenyeget. Iseul fenyeget engem. 

- Mit mondanál a cégnek? Mit mondanál el Sejinnek? - kérdezem, a hangom túl rideg ahhoz, hogy bizalmat ébresszek benne. Iseul az ajtónak feszül, s akaratlanul is arra gondolok, ahogy nemrég még a teste az enyémhez akart mindenáron közelebb kerülni. Azok az idők elmúltak, nem is tartottak sokáig. - Nem beszélnél senkinek erről. Nem mernéd megemlíteni nekik, hogy mit műveltek veled a szüleid. 

- Ki beszélt most a szüleimről? 

Ekkor megértem. Felfogom, mennyire szabadulni akar tőlem, mennyire menekülne, ha hagynám neki. Ellazítom a testem, minden higgadtságot igyekszem magamra erőltetni, mielőtt újból megszólalok.

- Nem akarom elhinni, hogy komolyan szexuális zaklatás vádjával fenyegetsz.

Iseul arca megvonaglik a szavaimtól, de csak alig pár pillanatra tér vissza belé érzelem. Megint elréved, a tekintete a távolba mered és a légzése is felgyorsul. Megint megtámadták az emlékei. Én pedig nem tehetek mást, minthogy szó szerint ölbe tett kézzel várom, mikor tér vissza megint. 

- Ki fogom nyitni neked az ajtót - mondom, mikor kettőt pislog és fájdalmas, gyötrődő sóhaj szakad ki belőle. - Felhívom Nabit, hogy jöjjön le érted és szólok Jinnek is. El fog jönni hozzád és legalább őt ne akard kizárni, mert szükséged lesz a támogatásra.

Iseul reszketve szorongatja az ajtó kilincsét, tagadóan a fejét rázza. 

- Nabit hiába gyűlölnéd, ő semmiről nem tud - teszem hozzá és már hívom is a nőt, aki hamarosan megjelenik a lépcsőház bejáratánál, nem kisebb kísérettel, mint Namjoonnal. Nekem tulajdonképpen befellegzett és egyáltalán nem tud érdekelni. - Őszintén sajnálom, amiért figyelmetlen voltam és előhoztam az emlékeidet. Nem tudtam, hogy ilyen mélyre temetted őket magadban. 

- Ne merészelj még egyszer hozzám érni! - és újra itt tartunk. Nem két lépés távolság ékelődött közénk, hanem egy egész hasadék. - Kérelmezni fogom a szerződésünk felbontását.

Egy gyomorszájon rúgás, amire számíthattam volna.

- Melyik indokkal? Azzal, hogy a semmitérő anyád keres téged és tönkre akar tenni még jobban, én meg ezt próbálom megakadályozni, vagy esetleg tényleg szexuális zaklatással fogsz érvelni? Esetleg mindkettő? 

- Egy utolsó rohadék vagy! - most már semmi mást nem látok a szemében, csak színtiszta gyűlöletet. - Soha többet nem akarlak látni.

Namjoon megindul az autó felé, látom a szemem sarkából. Mivel Iseul már amúgy is gyűlöl, a tisztánlátás végett búcsúzóul még közelebb hajolok hozzá és kivívom a szemkontaktust vele.

- Elkezdtél emlékezni, de a képkockák nem fognak azonnal összeállni. Más is érintett már meg téged ruhán keresztül gyakorlás közben, ez a te sportodnál elkerülhetetlen. Most azt mondod, többet nem akarsz látni, viszont pont te fogsz keresni engem azért, hogy a múltad darabkái összeálljanak. Még ha nem is akarsz emlékezni rájuk, majd akarni fogod, hogy megérts mindent. Túl sok a veszíteni valód. Az én érintésemre jöttek elő az emlékeid - mondom a szemébe. - Te is tudod és én is tudom, miért van ez - hátra dőlök az ülésben, beviszem az utolsó, könyörtelen ütést. - A szerződést mindenhogyan fel kellene bontanunk a jövőben, még a lejárat előtt, mert elkezdtél belém szeretni - megnyomok egy gombot a műszerfalon, az ajtó kinyílik és Iseul már ott sincs. - Ahogy én is beléd - ezt már nem hallja és talán jobb is. Nem javítanék az amúgy is elbaszott helyzeten. 

Hosszú percekig ülök még a kocsiban anélkül, hogy elindítanám. Küldök egy üzenetet Jinnek, majd egy másikat Heejinnek. Bocsánatot kérek tőle. Nem tudtam megtartani a titkát és nem vagyok biztos benne, hogy ennek milyen következményei lesznek. 

*    *    * 

12 évvel korábban

ɪꜱᴇᴜʟ

A könnyeim rászáradtak az arcomra, sajognak a lábaim, ég a bőröm. A szemeim szorosan lehunyva, ujjaimat a hideg padlónak nyomom, enyhülést keresek a forróságból. Hangok. 

Nevetések hangjai. 

Tudom, hogy az asztal alatt fekszem. Azt is tudom, hogy nincs rajtam ruha. Attól félek, ha kinyitom a szemeimet, meglátnak. Mintha azzal beengedném őket és újból elkezdenék azt az ördögi körforgást, visszarántanának és... vissza? Ki sem szabadultam. 

A konyhában lévő falióra jelez, éjfél van. Elmúlott. Boldog születésnapot nekem. 

- Van még abból a dohányból, amit az a satnya argentin adott neked a múltkor? - rosszul vagyok. A gyomrom kavarog, a szavakat csak nagy nehezen tudom összetársítani hanggal. Valami hozzáér az oldalamhoz. Egy láb az, ritmikusan rugdosni kezd. Azt üzeni ezzel, hogy ideje felkelni, mert a kérdésre a várt válasz fog érkezni.

- Akad még.

Nem tudok sírni. Pedig próbálok, hátha azzal csillapíthatom a remegésem, de a könnyeim elapadtak. 

Mikor apa feláll az asztaltól, kinyitom a szemeimet. Egy kéz lenyúl értem, megragadja a bokám és kihúz az asztal alól. Sikítani szeretnék, nagyon. Mielőtt tehetnék egy próbát, konyharuhát tömnek a számba, egy érdes, bőrkeményedéses tenyér pedig a combom belső felére siklik. Nem tudom összezárni a lábaimat, mert kifeszítik és az emberi méltóság, mint olyan, megszűnik létezni. Kifogy belőlem, mintha soha nem is lett volna. 

Tizenhárom éves vagyok. 

A férfi, aki a bal bokámat fogja, negyvenhat éves. A másik, aki a jobb lábamat szorítja, ötvenkettő. Az, amelyik az ajtóban áll és néz, harminchárom. Apám negyven. Mikor apám visszatér a konyhába, egy pillantást is alig pazarol rám, nyomában pedig a legidősebb férfi a jelenlévők közül. Torkomat sav mardossa. Azt kívánom, hogy az ő szemét lúg marja ki. Akkor soha nem nézhetne rám úgy, ahogy most teszi. Akkor nem guggolna le elém, lassan meggyújtva a szájából kilógó cigarettáját. Nem ünnepelhetné a jövő hónapban esedékes hetvenkettedik születésnapját. 

Apám az ajtónál álló férfi mellett vár, lehajtott fejjel, kivörösödött arccal. 

Szélesebbre tárják a lábaimat és elöntenek a rettegés hullámai. A férfi hozzám nyúl, mire tehetetlen nyüszítés hagyja el a számat, de moccani sem bírok. Az eddig az ajtónál álló pasas most mögém sétál, terpeszbe guggol a fejemnél és két erős karjával a vállaimnál fogva lenyom a földre. 

Látómezőmbe égő cigaretta kerül, ujjak érintenek ott, ahol még soha senki és semmi más. Nem helyes. Ez egészségtelen, aberrált, tilos. Ennek nem szabadna megtörténnie, apa is tudja, hogy nem. 

- Holnap iskolába megy - a reménysugár feltűnik, mikor meghallom anya hangját. Igen, ez már neki is túl sok. Le fogja állítani őket, el fog küldeni a szobámba és holnap tényleg elmehetek iskolába. - Dolgoznom kell, ne zavarjatok! 

Elmegy. Anya elmegy és nem történik semmi, nem engednek el. A szívem fájni kezd, mintha szét akarna szakadni. 

- Be fogsz tudni menni az iskolába - a mögöttem magasodó férfi nyála az arcomra csöppen. A számban lévő konyharuhától már alig kapok levegőt. - Anyád nem örülne, ha bajt hoznál a fejére. Áldott egy jó nő, csak te nem értékeled eléggé. 

- A legnagyobb baj, amit ez a kis csitri ebbe a házba hozhatna, az egy gyerek. Ezt igazán nem akarhatod, Si-Won - az apámhoz beszélnek, aki csak sűrűn bólogatva egyetért velük. - De ebben a korban természetes, ha sokat jár az esze azon, hogyan is kell gyereket csinálni.

Nem! Azt akarom mondani, hogy nem, nem jár ezen az eszem. Én csak táncolni szeretnék, meg kirándulni a barátaimmal, meg átmenni Heejinhez a nyáron és esténként szentjánosbogarakra vadászni a házuk mögötti mezőn. Ezt akarom, ez minden! 

- Nem rossz ez a dohány - a legidősebb férfi hangja olyan, mint egy ostorcsapás. Aztán jön a következő fájdalom, amire hirtelen fel sem készültem. A cigarettájának égő végét a combhajlatomhoz érinti. 

A konyharuha tompít a sikolyomon. A fájdalmon viszont semmi sem tud. 

- Ne legyél pimasz kislány, Iseul - addig szorítja a combom, amíg már csillagokat látok. Ha nem érintené hozzám még egyszer a cigarettáját, elveszíteném az eszméletem, de ez magamnál tart. - Si-Won, a lányod bizonyára már kiszemelt magának egy fiatalembert. Szerintem tegyünk egy szívességet a nejednek.

- Nem szabad teherbe esnie - apa hangja késként hatol a lelkemig. Fáj. Minden egyes kimondott szava fáj. - Igazatok van, azt hiszem. 

A félelem beszél belőle, ismerem ezt a hanghordozását. Tudom, hogyan jutottunk idáig, láttam a sok nullát a jegyzeteiben, ahová a tartozásait vezette fel. De miért gondolja, hogy én ki tudom egyenlíteni ezeket a nullákat? Miért kell mindent elvennie tőlem, amiért ő nem volt képes megadni ezeknek a férfiaknak semmit? 

A hirtelen bennem támadt dühtől némi energiára teszek szert, mozgolódni kezdek, küzdök ellenük. Minden hiába. Nevetnek rajtam, szórakoznak és még csak nem is részegek. Egyedül apám ivott közülük. 

Ami ekkor következik, arra nem lehet felkészülni. Azt a fájdalmat nem lehet elképzelni, leírni és szeretném mindörökre kitörölni az emlékezetemből. A testem belefeszül, a levegő kiáramlik a tüdőmből és nem vagyok képes oxigénhez jutni. Az agyam pislákolva kezdi megadni magát, a szeméremajkaim közé nyomott égő cigaretta pedig mindent kiöl belőlem. 

Felejteni. Meghalni.

Már nem a nyarat várom, meg a kirándulásokat. Már nem szeretném látni a barátaimat. Már nem akarok táncolni. 

Felejteni akarok és semmivé válni. Egyszerűen csak meghalni. De ha nem halhatok meg, hát hadd felejtsek el mindent! 

Ezekre gondolok, mielőtt elveszítem az eszméletem.