ɪ ᴀᴍ ʟᴏꜱᴛ ɪɴ ᴀ ʀᴀɪɴʙᴏᴡ 

ɴᴏᴡ ᴏᴜʀ ʀᴀɪɴʙᴏᴡ, ɪꜱ ɢᴏɴᴇ

*

ᴊɪᴍɪɴ

Iseul íze felülmúlja az elképzeléseimet. Minden mozzanata belém ég, minden lélegzetvételét magamban érzem és Isten a tanúm rá, tudom, hogy ugyan úgy élvezi, mint én. Ha nem így lenne, nem kapaszkodna a vállaimba, nem markolná a hajam, nem akarna még közelebb húzni magához. Lábai szorosan átkulcsolják a derekam, az öle az enyémnek nyomódik és olyan édesen nyög bele a csókba, mikor megérzi a merevedésem, hogy bármit megtennék, csak újra hallhassam ezt a hangot. 

Még engedélyért sem kell folyamodnom, az ajkai elnyílnak nekem és a nyelvem találkozik az övével. Ekkor támad fel bennem a vágy a legerősebben az iránt, hogy lássam, mikor elélvez. Lássam és halljam. Úgy, ahogy ő is látott és hallott engem. 

Fogaim közé veszem az alsó ajkát, mire kipattannak a szemei és az enyémbe fúrja a tekintetét. A pupillái tágabbak, a légzése egyenetlen, kezei pedig lassan, kissé tétovázva a pólóm alsó szegélyéhez tévednek. Addig megyek, amíg engedi és, ha le akarja venni a felsőmet, nem fogok ellenkezni. Azt akarom, hogy érintsen mindenhol, ahol ő is akarja. Úgy, ahogyan ő akarja. Ha fáj, hát fájjon, de érjen hozzám. Áthúzom a fejem fölött a pólót, ujjai innentől a bőrömre tapadnak, érintései nyomán minden pillanattal nő bennem a vágy. Hát lehet ezt még fokozni? 

Az ölembe veszem, nem tiltakozik. Megint megcsókol, én pedig igyekszem vakon betalálni a hálószobába. Nem fektetem le a kanapéra, Iseul ennél többet érdemel. Puha ágyneműn nyúlik végig, a derekam körüli szorítása nem enyhül és magával ránt, fölé magasodva csókolom tovább. Tudatosan vagy anélkül, de hozzám nyomja magát és mikor sikerül erősebben nekem dörgölőznie, mindketten felnyögünk. Megszakítom a csókot, csupán annyi időre, hogy újra a szemébe nézzek és két ujjamat a pizsamanadrágjának szélébe akasztom. 

- Te döntesz - tisztázom, Iseul erre magától kezdi el lerángatni a nadrágját, én pedig készségesen segítek neki megszabadulni tőle. 

Többször is megmondta, hogy nem fekszik le velem. Fejben már látom magam előtt, miként szeretném, ha elélvezne és remélem, nem fog leállítani. 

A mozdulatai mintha bizonytalanabbá válnának, ezért lassítok. Visszatérek ahhoz, hogy csak csókoljam, a térde alá nyúlva bal lábát visszateszem a helyére, körbe fonom vele a derekam. Így, hogy nincs már rajta a nadrág, sokkal nehezebb uralkodnom magamon. Megvárom, amíg ismét bátrabb, határozottabb lesz és ő dörzsöli magát a combomnak először. Némi nyomást gyakorolok rá, amitől Iseul feje hátra hanyatlik a takaróra és szabaddá válik számomra a nyaka. Feljebb tornázom magam az ágyon és a bugyiján keresztül tovább ingerlem őt, Iseul teste a ki nem mondott kérésemnek engedelmeskedik. Ajkaim a nyakán, ujjai a hajamban, aztán a lepedőt markolják, majd a hátamba kapaszkodik.

Elfúlva suttogja a nevem, egyre közelebb kerül az orgazmushoz. Nem hagyom veszni, gyorsabb tempót kezdek diktálni, s Iseul fejvesztve megadja magát, a bugyiján és a melegítőm anyagán keresztül is érzem, mennyire benedvesedett. 

- Rajta, Iseul, hadd halljam, ahogy elélvezel! - súgom a fülébe, az öle neki feszül a combomnak, egész testében remeg. Még mielőtt elérné, a nyelvem átcsúszik a szájába és ezzel lököm át a holtponton. Körmei a felkaromba vájnak, ajkait a legédesebb nyögés hagyja el, amit valaha hallottam. 

Pihegve tér vissza a földre és azért imádkozom, hogy egy orgazmus ne legyen elég neki se. Most úgy kapaszkodik belém, mintha attól félne, menten megsemmisül. Mielőtt teljesen elmúlna nála az orgazmus okozta kábulat, a bal kezem lejjebb vándorol és a hüvelykujjamat hozzányomom ahhoz a nagyon érzékeny ponthoz, amitől a háta megemelkedik az ágyról és a csípője előre mozdul. 

- Mit csinálsz? - gyenge a hangja, de ott van benne a kíváncsiság. 

- Most épp megérintelek - felelem, majd lassan elkezdem mozgatni az ujjam. Nyöszörgése zene füleimnek. - Ha ez tetszik, csinálhatom az ujjaimmal, de...

- De? - a nagyszájú Iseul sehol. Már szinte romokban fekszik alattam. 

- De nyalhatlak addig, amíg már a saját nevedre sem emlékszel.

Nem itt szúrom el a dolgot. A kijelentésemre adott reakciója, ami egy csodálkozással és vágyakozással teli sóhaj, minden kétséget kizárólag zöld utat jelentene. Azonban megfeledkezem egy kicsit sem apró részletről. Az agyamat elködösíti a sóvárgás, még többet szeretnék belőle. Hogy egy kis ízelítőt adhassak neki, a tenyerem meggondolatlan területre téved, a combja belső felére simítok és még a számmal is végig követem azt az útvonalat. És megérzem.

Iseul olyan gyorsan tépi ki magát a kezeim közül, hogy időm is alig van felfogni, mi történik, ő már az ágy másik végében van. Ott voltak. Éreztem a hegeit az ujjaimmal és a fene,  még a számmal is. Olyan erős düh önt el, amire nem számítok és kényszerítem magam, hogy Iseulra nézzek, ne pedig máshová. Először is őt kellene megnyugtatnom, aztán annyit tombolhatnék magamban, amennyit akarok, azonban Iseul már a takarót igyekszik kihúzni alólam, hogy maga köré tekerhesse. 

- Menj ki! - kéri halkan, a hangjából ítélve a sírás határán áll. Miért? Miért kellett elrontanom mindent? Miért kellett a rohadék szüleinek elrontaniuk mindent?  Az egész kurvára az ő hibájuk, még csak azt sem lehet mondani, hogy nem teljes mértékben ők tehetnek erről. 

Nem várom meg, amíg újból megkér rá. Épp elég traumát hozhatott a felszínre nála az, hogy ott megérintettem. Felveszem a pizsamanadrágját a padlóról, az ágyra teszem és a sötétben kihátrálok a szobából. Egy részem azt súgja, nem szabadna most egyedül hagynom, de megkért rá és már így is eleget tettem. Ha megmondanám neki, hogy ez nem volt szándékos és sajnálom, azzal csak elárulnám magam és azt, mennyit tudok. 

Kimegyek a nappaliba, lerogyok a kanapéra. Hát ennyi volt. Ideig-óráig még Iseullal is sikerült elfeledtetnem, hogy a hegei léteznek, mert nem állított volna meg abban, amit mondtam neki. Hagyta volna, most épp a második orgazmusával ajándékozhatnám meg, ha a másodperc tört része alatt nem repült volna vissza az átkozott gyerekkorába azért, mert képtelen voltam gondolkodni. 

- Nem csak a combjainak belső felén vannak hegek - mondta Heejin, emlékszem, mennyire próbálta elfojtani a rá törő hányingert, amik az emlékek okoztak. - A mellei alatt, a hajlatokban, meg... - az utolsóra nem bírok gondolni se, felkavarodik tőle a gyomrom. 

És én mindez ellenére azt mondtam neki, hogy a nyelvemmel is kielégíteném. Iseul pedig még mindig nem emlékezett vissza, annyira a hatásom alatt volt, nem fogta fel teljesen, mivel járna, ha a fejem a lábai között lehetne. Basszus, hisz korábban is tettem már erre ajánlatot neki. Hogy lehet, hogy akkor nem akadt ki?

Órákig ülök a sötétben, az alvás nem opció, bár ölni tudnék akár öt percért is. Fejben nem sokáig jutok, csak egy sejtésem van, egy halvány találgatásom, mert nem vagyok jártas a gyerekkori traumák előhozásának témájában. Csupán egy elmélettel lettem előrébb, de még ebben sem vagyok teljesen biztos. 

A telefonomon megnyitom a böngészőt, kulcsszavakat írok be. Válaszokat keresek a kérdésemre. Az agyam viszont nem képes tudományos szövegeket értelmezni és egyre többször ugrik be, mi lenne egy lehetséges megoldás. 

Már így is utál, nem? Hadd utáljon még egy kicsit jobban. Túl fogom élni. 

Kora hajnalban, öt óra huszonhét perckor hívom Jint. Pulóverben és kabátban ácsorgok az udvaron, távol a háztól annyira, amennyire lehet. 

- Mostantól ilyen lehetetlen órákban lesz egzisztenciális krízised? - szól bele a telefonba álmosan. - Baj van?

- Valaki el tudja magában nyomni a traumáit annyira, hogy azok érintés hatására jönnek elő és addig az illető még csak nem is emlékszik rájuk? 

Síri csend. Jin súlyos, gondterhelt sóhajt hallat és ennyiből is tudom a választ a kérdésemre. 

***

Iseul délelőtt tíz körül jön ki a szobából, egyenesen a fürdőbe megy és magára zárja az ajtót. A konyhában ülök, lefőztem ugyan egy adag kávét, de két kortynál többet nem tudtam meginni belőle. 

Azt remélem, kijön hozzám, ám arra még fél órát várnom kell. Felöltözve, szinte útra készen jelenik meg előttem és az éjszaka összes emlékképe megrohamoz. Hasonlóan lehet, mint én, mert a pult azon részére pillantunk, ahová felültettem őt, mielőtt megcsókoltam volna. 

- Mikor indulunk? - kérdezi, testsúlyát idegesen egyik lábáról a másikra helyezi. 

- Előtte talán nem ártana enned valamit - persze lehetetlent kérek tőle, legalábbis én ezt hiszem. Iseul oda lép a pulthoz, kést vesz a kezébe és elkezdi körbe vágni a süteményt, eltüntetve róla a csokis mázat. - Úgy értem, rendes ételt. 

- Nabi és én kiállításra megyünk délután. Remélem, nem gond, ha mégsem állnánk meg Teguban. 

Pislogok, rögtön felfogom, mire megy ki az egész. Iseul le akar lépni. Nem akar velem lenni. Hogy a kiállítás igaz-e vagy sem, az rohadtul nem érdekel. Van egy sejtésem, miszerint ha megkérdezném erről Nabit, nem tudná, miről beszélek. 

- Nem gond. Bár azt hittem, kíváncsi vagy a városra. 

- Majd megnézem máskor. 

Felállok az asztaltól, Iseul megáll a mozdulat közben. A süti félúton van a levegőben, a szája sarkában apró morzsát látok. Ökölbe szorítom a kezeimet, nehogy oda nyúljak.

- Egy órán belül indulhatunk - mondom, azzal kimegyek a konyhából, mert úgy érzem, most nem bírok a közelében lenni. 

Összepakolok a nappaliban, a fürdőszobában. A szennyes törölközőket kimosom, majd a szárítógép is ellátja a dolgát és majdnem mindennel elvégzek az ígért órán belül. Iseul a szobában tesz-vesz, pakolja össze a saját cuccát és közben egy szót sem szól hozzám. Annak örülök, amiért nem érzi úgy, hogy magyarázkodnia kellene. Attól valószínűleg felrobbannék. Az már sokkal inkább zavar, hogy tudomást sem vesz rólam. Gondolom azt is szeretné, ha elfelejtenénk az éjszakát. Na, az nem fog megtörténni. Igenis majdnem felfaltuk a másikat és egyszer eljuttattam a csúcsra. Ezt rohadtul nem vagyok hajlandó elfelejteni. 

Együtt megyünk ki az autóhoz, én elvégzem a szükséges biztonsági intézkedéseket a ház körül, aztán már úton is vagyunk Szöul felé. 

Ha nem kellene ennyit titkolóznom előtte, minden könnyebb lenne. Talán. Azt hiszem. Vagy sokkal nehezebb, mert már egyáltalán nem beszélnénk. Út közben mindössze annyi ideig szól hozzám, amíg megkér arra, hogy álljak félre a legközelebbi lehetőségnél. Egy benzinkútnál várok rá, Iseul beszalad a mosdóba. Még egy köszönöm kijár, aztán újra csendes lesz, az ablakon réved kifelé. Életem legnehezebb négy órás autóútja ez. 

Jin azt mondta, a héten el fog menni Iseulhoz és beszél vele. Hogy pontosan mit mond majd neki, azt nem tudom, nem kötötte az orromra. 

Ahogy beérünk a városba, valami szokatlan feszültség lesz úrrá rajtam. Mikor fogom látni legközelebb, miután kiszáll a kocsiból? Jövő hétre tervben volt egy újabb kamurandi. Ezzel az egyik piros lámpánál várakozva elő is hozakodom.

- Jó lehet - feleli a kérdésemre, miszerint ráér-e szerdán. 

Ahhoz képest, hogy az elején még én mondtam meg az időpontot és ő igazodott hozzám, most én vagyok az, aki kérdez és végül ő dönt. Más irányba megyünk, ez pedig nem tetszik. Vagyis inkább az nem, ahogy érzelmileg erre reagálok. 

Normál esetben nem szabadna kétségbeesnem ezen, hanem gyors megoldást kéne találjak. Egy egyértelműen mindkettőnknek alkalmas időpontot. Felé pillantok, ő is akkor néz engem és összeakad a tekintetünk. Nem fordítja el a fejét azonnal, így még elkapom a sok benne kavargó érzelmek egyikét: a gyűlöletet. Azzal nyugtatom magam, hogy még ő maga sem tudja, mit érezzen. De ez nem segít. A szavak tolulnak felfelé a torkomon, megérem lenyelni őket, megsavanyodik tőlük a szám íze. Muszáj innom egy korty vizet, különben kiadom a gyomrom tartalmát. 

Megállok Nabi lakása előtt, Iseul kérdőn néz rám.

- Mikor mehetek végre haza?

- Még nem hívtak a cégtől, hogy...

- Nem engem kellene hívniuk ezzel? - fordul felém az ülésben, némi számonkérést hallok ki a hangjából. Rossz érzésem van. Ennek nem lesz jó vége. Ő is dühös és én is kezdek az lenni. Jó lenne, ha tudnám uralni a az indulataimat, mert nem ez a legjobb időzítés arra, hogy kiadjam a feszültségemet. Arra remek lehetőség lett volna az éjszaka, akár lefekszik velem, akár nem. De nem jutottunk sokáig, helyette tetőztem a szart és most lassan belefulladok. 

- Ismerem őket. Ne aggódj, hamarosan szólni fognak. 

- Szeretném, ha megadnád nekem az elérhetőségüket, hogy megkérdezhessem, mi tart ennyi ideig...

- Nem - vágom rá, Iseul szája tátva marad a válaszomtól. - Nincs értelme hívogatnod őket, el vannak havazva... - hazudok. Hazudok és ezt talán már sejti, mert különben nem lenne okom megtagadni tőle egy telefonszámot. - Menj Nabihoz, ne késsetek el a kiállításról! - ha egyáltalán tényleg kiállításról van szó. - Iseul - kezdem, hátha sikerül meggyőznöm és végre elengedi a témát. - Egyelőre nem biztonságos hazamenned, ezt értsd meg. Úgy akarsz járni, mint a múltkor? 

- A testőrnek adtam a lakáskulcsomat. Az hol van? 

Lehunyom a szemeimet, elszámolok magamban ötig. 

-  Nálam.

- Add vissza!

- Iseul...

- Add vissza a lakáskulcsomat, Jimin! - szinte már kiabál. Az ölében lévő kabátját markolja és szerintem még nem láttam ilyen idegesnek.

Ahogy kiveszem a kulcsát a kabátom zsebéből, úgy gyűlik bennem a felindultság és hiába nyújtja felém a kezét, nem adom oda neki. Nem érti? Tényleg nem fogja fel, hogy a biztonsága a legfontosabb jelenleg és nagyobb a veszély, mint azt sejti? Valószínűleg azért nem akar erről tudomást venni, mert fogalma sincs róla. Egyedül ő nem tud arról, hogy az anyja keresi. Az a nő tönkretette őt és újra arra készül, bármi is legyen a módszere erre. 

- Nem fogom visszaadni - nézek a szemébe, a hangom határozott és kemény. 

- Cseszd meg! - sziszegi a fogai között, majd az ajtóhoz nyúl és ki akar szállni, de megelőzöm. Megnyomom a központi zár gombját, mire nem marad esélye a távozásra. - Azonnal nyisd ki az ajtót! 

- Most meg fogsz hallgatni, Iseul. Addig nem mész sehová.

Kockáztatok. Nem csak azt, hogy ezután soha többé nem fog szóba állni velem és felbontja a szerződésünket, hanem a barátságát is Jinnel. Lesz, ami lesz. Minden mindegy. A lakásán, amit otthonnak nevez, nincs biztonságban és miközben az első szavakat kimondom, tudatosul bennem, mennyire féltem őt. Ez már túlmutat egy határon, ez több, mint amennyinek szabadna lennie. Ez nem lehet puszta sajnálat, ahogy Jin mondta. Nem. Ezt ahhoz már elbasztam annyira, hogy tudjam, kedvelem Iseult. Aggódom érte és bár kötelességemnek tartom védelmezni őt, amíg a szerződésünk életben van, a megszüntetése után ugyan úgy nem engednék ebből. 

- Az anyád keres téged - mondom ki hangosan, az utastérben azonnal megfagy a levegő. Iseul szemei elkerekednek és én semmit nem tudok kiolvasni a tekintetéből. - Azt mondta, tartozol neki és tudja, hogy még mindig Szöulban vagy. Elmondása szerint megvan a módszere arra, hogyan vegye fel veled a kapcsolatot. Azt találtuk ki, ami elsőre a legkézenfekvőbb volt. Bekamuztam, hogy nem működik a lakásod biztonsági rendszere és egy ideig muszáj lenne Nabinál laknod. Őt nem kell utálnod, nem tudja az igazat, neki is hazudtam. Egyelőre eddig jutottunk, a következő lépésünk az lett volna, hogy kiderítsük, mi lehet az a módszer, amivel sarokba akar szorítani téged az anyád. Nem tudtuk biztosra, vajon volt-e bármi köze a lakáshoz. Ha volt, nyilván ott keresne először.

Egy árva szót sem szól, úgyhogy folytatom:

- Gyűlölhetsz, amennyire akarsz, de olyan miatt tennéd, amiről én nem tehetek. Ami az éjszaka történt, nekem őrületesen jó volt és tudom, hogy neked is. Sajnálom, amiért úgy lett vége, ahogy vége lett. Nem azért szerettem volna, hogy el gyere velem Puszanba, mert meg akartalak fektetni, hanem mert így is távolabb kerültél Szöultól, a lakásodtól és attól, hogy az anyád esetleg betoppanjon hozzád. De aztán ott voltak a hegeid és én...

- Elég! Fogd be!

- Mennyi mindenre emlékeztél vissza? - kérdezem, holott már konkrétan lángokban áll a kapcsolatunk. Minden egyes apró információ fontos lehet, Jin azt mondta, kész csoda lenne, ha Iseul egyáltalán szóba hozná a dolgot. Ám ehelyett én faggatom őt, ami a lehető legrosszabb opció. - Mikor hozzá értem a hegeidhez, beugrott valami, igaz? Emlékeztél az apádra, meg  a haverjaira és az anyádra, aki nem segített rajtad. 

Iseul olyan erővel markolja a kabátját, amitől kifehérednek az ujjpercei és a tekintete vibrál a haragtól, meg a rettegéstől. 

- Nem tudom, miről beszélsz - nyögi ki nehezen, de ha nem tudnám az igazságot, az arca akkor is elárulná, hogy hazudik. 

- Tudom, hogy ez nem igaz. 

- Honnan tudhatnád? - vágja hozzám, feszegetni kezdi az ajtót. A központi zár gombját keresi a műszerfalon, menekülni akar. Nem csodálom. 

- Heejin - mondom, Iseul elborzadva néz rám. - Az unokatestvéred, Heejin mondta el nekem.

Vége, ebből már nem fogok kimászni. Megígértem Heejinnek, hogy nem fogom elárulni őt és mégis megtettem. A szavak egymás után hagyják el a számat és nem bírok többet hazudni, elfáradtam, nem megy. 

Iseult a rosszullét kerülgeti és látom rajta, hogy emlékszik. Talán nem minden emlék jut eszébe, de egyik borzalmasabb lehet, mint a másik. Ahogy az anyja, úgy én is mindent tönkreteszek. A különbség kettőnk között, hogy én azért csinálom, mert biztonságban szeretném tudni a lányát. 

- Ismered őt? Te nyomoztál utánam? - a hangja erőtlen, pillanatok választják el az összeomlástól. Rémálommá változtattam számára a kellemesnek induló kirándulásunkat. 

Nem akarja tudni a választ. Ott csillog a szemében a félelem, miután előhozakodtam a szüleivel és a múltjával. 

- Igen, ismerem - kár lenne tagadni. A következő igazsággal pedig elveszítem minden bizalmát, a tekintetében látom, amint a szavaim mentén megtörik benne valami: - Ő volt a szeretőm. 

***

Bizonyos sz*rlavinát említettem korábban. Íme, itt van, megérkezett, tarolt és még nem végzett.