- Iseul, gyere csak ide! - mély, öblös hang utasít, dohányzástól rekedt. 

Szót fogadok. Ha nem teszem, bejönnek értem. 

Kimegyek a konyhába. Velem együtt hatan vagyunk. Lusta, éhes, sötét szemek vizslatnak és én sírni akarok. Tudom, mi következik.

- Vedd le a nadrágodat! - ugyan az a hang. Ugyan az az utasítás, mint tegnapelőtt. 

Kicsinek érzem magam. Az is vagyok. 

Lépteket hallok mögülem és remegő szájjal, könnyes szemekkel könyörgök annak, aki egyszerűen elsétál az ajtó előtt:

- Anya! 

***

ʙᴀʙʏ, ɪ'ᴍ ᴘʀᴇʏɪɴɢ ᴏɴ ʏᴏᴜ ᴛᴏɴɪɢʜᴛ 

ʜᴜɴᴛ ʏᴏᴜ ᴅᴏᴡɴ, ᴇᴀᴛ ʏᴏᴜ ᴀʟɪᴠᴇ

*

ᴊɪᴍɪɴ

Iseul alszik, nem kellett hozzá tizenöt perc. Némi örömöt érzek, mert ha nem érezné magát biztonságban velem, nem mert volna elaludni út közben. Lejjebb halkítom a zenét, hol az utat figyelem, hol őt nézem. Az ablaknak döntötte a fejét, két karjával öleli saját magát, a mellkasa egyenletesen emelkedik és süllyed. Mikor pár perc elteltével újabb pillantást vetek rá, kicsit gyorsabban veszi a levegőt és motyog valamit. 

További húsz perc telik el, mire felébred. Kissé zavartan néz körbe, kell neki egy kis idő, amíg felfogja, hol is van. Zavaros álom lehetett, amit átélt, mert még mindig ott van az arcán a bizonytalanság. Már majdnem kimondom, hogy ez a való világ és csak remélni merem, hogy nem a múltja kergeti álmában is. 

- Egy kicsit tartsuk távol a várostól. Hátha az anyja gyorsabb, mint azt gondolom - ez volt Jin tanácsa, miután Heejin és én beszéltünk vele. Szűkszavúan javasolt megoldásokat, de láttam rajta, hogy az agya megállás nélkül dolgozott.

Az én szokásos kiruccanásom a családhoz pont jól jött. Igaz, mindössze alig negyvennyolc óráról van szó, a semminél viszont annyival több. Erről kivételesen Jint sem kellett sokáig győzködni. 

- Kicsit lehúzhatnám az ablakot? - kérdezi álmos hangon, a mellkasom ettől furcsa módon összeszorul. Iseul nem egy szép álomból ébredhetett. 

A műszerfalhoz nyúlok, megnyomom a gombot és az Iseul oldalán lévő ablakon friss levegő szökik be az utastérbe. Közelebb is hajol, hallom, amint mélyen beszívja a tiszta oxigént. 

- Szeretnél megállni és sétálni? - lassítok az autóval, hátha kap a felajánláson, de csak megrázza a fejét és hátra dől az ülésben. Most már nem annyira sápadt, mint amennyire az előbb volt. - Nemsokára reggelizünk, jó? 

- Mit fogunk enni? 

A kérdés jó, tulajdonképpen rengeteg választási lehetősége lesz azon a helyen, ahol tervezek megállni. 

- Amit csak a szemeid megkívánnak. 

Nyel egy nagyot erre, még némi pír is szökik az arcára. Néha figyelmetlenül több értelmű kijelentéseket teszek, ám úgy vettem észre, Iseul már nem is próbál ellenkezni, vagy rám szólni értük. Egyszerűen csak zavarba jön és én minden alkalommal elcsodálkozom azon a hirtelen jött izgalmon, ami árad a tekintetéből és a testbeszédéből. Ő vajon észreveszi, mikor szorosabban zárja össze a lábait és az alsó ajkába harap? Mert én nagyon is észreveszem ezeket az árulkodó jeleket. 

A pihenőnk alig tart háromnegyed óráig. Igaz, nem sietünk sehová. Iseul életében először kóstol macaront és nem ízlik neki. 

- Ez rettenetesen édes! 

Muszáj nevetnem a reakcióján, annyira vicces arcot vág, miután lenyeli a falatot. 

- Kéred? - nyújtja felém. Áfonyás ízűt választott, még az ajkait is halványan megfestette ez a szín. Elveszem tőle a macaront és gondolkodás nélkül bekapom az egészet. Elkerekedett szemekkel nézi, ahogy elégedetten bólogatok. - Nem innál rá egy kis vizet?

Mindketten a poharunkért nyúlunk, a reggeli további részét csöndben töltjük. Elvitelre kérek Iseulnak egy málnás muffint, amire már azért sokkal biztatóbban néz a macaron után. 

Még további két óra az út és én egy percét sem unom. Nem sokat beszélgetünk, Iseul az ablakon tekint kifelé és a mellettünk elsuhanó, még havas tájat nézi. Le sem tagadhatná, hogy most először van Szöulon kívül. Útba esik Tegu városa, ahol szintén rengeteg látnivaló lenne a számára.

- Mit gondolsz, visszafelé megálljunk majd itt is? 

- Azt mondtad, veszélyes lenne nyilvános helyekre mennünk testőrök nélkül - emlékeztet a saját szavaimra és igaza is van. 

- Azért akad egy-két olyan része a városnak, ahol nem igazán lennénk szem előtt. Elhoztad a sakk tábládat? - kérdezem, Iseul bólint. - Helyes. Jól tudom, hogy a gyalog a legjelentéktelenebb bábu a játékban? 

Cukkolom, tisztában vagyok a válasszal, de szórakoztató látni Iseul felháborodott arckifejezését.

- A gyalog egyáltalán nem jelentéktelen! Nagyon fontos szerepe van és nélkülözhetetlen ahhoz, hogy győzni tudj.

Így terelem Iseult afelé, hogy elfelejtse azt az álmot, bármi is volt az.

Amikor még kerestem a megfelelő álbarátnőt, rengeteg unalmas, idegőrlő randin kellett túl lennem és az egyik nagyobb szenvedést jelentett, mint a másik. Biztos vagyok benne, ha valamelyik üresfejű lány kezdett volna nekem a sakkról beszélni, én magam álltam volna fel az asztaltól. Mondjuk, ki se nézném belőlük, hogy egyáltalán a leghalványabb fogalmuk is van erről a játékról. Ám most úgy tűnik, emberemre akadtam, ugyanis Iseul egy pillanatig sem untat. Élvezem hallgatni őt, mert olyan szenvedéllyel beszél a hobbijáról, amit irigylek tőle. Nekem nincs ilyen. Engem, ha jól emlékszem, legalább három éve nem szórakoztat semmi a fellépéseken kívül. 

Kora délután érkezünk, Puszan olyan amilyennek legutóbb láttam. Nyüzsgő, hangos, de az otthonom. Innen indultam és nem álltam meg máshol, csak Szöulban. 

Eltart egy darabig, amíg átverekedjük magunkat a város forgalmán. Ebédidő van egyes munkahelyeken, ezért viszonylag többen vannak az utakon. Közel fél óra, míg a lakásomhoz érünk. Persze, a lakás szó itt kicsit új értelmet nyer és ezt Iseul döbbent arca is elárulja, miszerint egyetértene ezzel a kijelentéssel. 

Ez a lakás tulajdonképpen egy ház. Magas, fehér kerítésen kívül ugyan nem határolja el a kíváncsi szemek elől semmi más, de talán a kamerák, amik jól láthatóak, kellően elriasztják a nem kívánatos látogatókat. A környéken sehol senki. Szomszédaim ugyan vannak, viszont érthető okokból nem sűrűn látjuk egymást. 

Kiszállok a kocsiból, kiveszem a táskáinkat a csomagtartóból és megvárom, amíg Iseul is összeszedi magát. Aztán megtörténik, amire nem számítottam, hogy valaha is meg fog történni: bevezetem őt a kapun, át az udvaron, be a lakás ajtaján át az előszobába. Beengedem őt az életembe. 

ɪꜱᴇᴜʟ

Minden fehér. A különbség az én lakásom fehérségén és Jimin házának színei között az, hogy az utóbbi ízlésesen van berendezve. Gazdagon. Tágas tér, magas falak, kényelmesnek látszó bútorok. A konyha hatalmas, hosszan elhelyezkedő pulttal, szekrényekkel van ellátva és a létező összes konyhai felszereléssel, amire szüksége lehet az embernek.

- Ezt nem szoktam kihasználni - jegyzi meg Jimin, körbe mutat a konyhán. 

- Nem főzöl magadra?

- De, azt szoktam. Csak nem kell igénybe vennem hozzá mindent. Négy éve lakom itt, viszont fogalmam sincs, mik vannak azokban a szekrényekben - von vállat, aztán kinyitja a nappaliban lévő hatalmas, plafonig érő ablakot. 

A fürdőszobában kád és zuhanyzó is van. Ez meg sem lep. Az már igen, mikor Jimin megnyom a falon egy gombot a villanykapcsoló mellett és hirtelen olyan fények jelennek meg a plafonon, mintha a kinti, sötét éjszaka egét látnám. Azt hinném, a lakás tele van meglepetésekkel, de ami a leginkább lenyűgöz, az a hálószoba. Fejben megdorgálom magam, amiért lenyűgözőnek találom, pláne akkor, mikor vetek egy pillantást az óriási franciaágyra és képtelen vagyok nem bámulni. Képtelen vagyok az agyamnak is parancsolni. 

- Ez lesz a te szobád - közli Jimin egyszerűen, mire sikerül kirántania a gondolataimból. 

- Mi? Dehogyis! Én alszom a kanapén.

- Még mit nem! - neveti el magát, részéről ez az egész nem is képezi vita tárgyát. - Az ágynemű tiszta, áthúztam, mikor legutóbb itt voltam. 

- Nem fogok az ágyadban aludni. 

Jimin megáll a nappali közepén, megfordul és rám néz. De az a pillantás... Attól megremegnek a lábaim. 

- A kanapén nem fogsz aludni, Iseul - hangsúlyozza ki a nem szót, mire kénytelen vagyok elszakítani róla a tekintetem, nehogy véletlenül hangosan is kimondjam, amit gondolok. Nem vághatom a fejéhez, mennyit jár az agyam azon, vajon milyen lehet vele bármi mást csinálni az alváson kívül. 

Tényleg nem enged ebből. A táskámat beviszi a szobába és azt mondja, érezzem otthon magam.  Minél tovább bámulom az ágyat, a falakon lévő képeket és a polcokat díszítő családi fotókat, annál hihetetlenebb ez az egész. 

- A szüleimnek azt ígértem, öt körül megyek hozzájuk. Még mindig nem szeretnél velem tartani? - a konyhában vagyunk, én egy bögre teát szorongatok a kezeim között, Jimin a fagyasztóból kivett mirelit gyümölcsöket eszi. 

- Nem tartom jó ötletnek - felelem, bár kíváncsi lennék, milyenek lehetnek a szülei. A családi fotók alapján nagyon közel állhatnak egymáshoz. - De üdvözlöm őket és minden jót kívánok.

- Szerintem anyukám nagyon meg fog sértődni, ha megtudja, hogy itt vagy, csak éppen hozzájuk nem tudtalak elvinni. 

- Ezt úgy mondod, mintha megígérted volna nekik. 

Jimin abba hagyja a rágást, nekem pedig kis híján kiesik a bögre a kezemből. 

- Megígérted nekik? - a hangom magasabb a szokásosnál. 

- Semmit sem ígérek senkinek veled kapcsolatban anélkül, hogy ne tudnál róla. A szüleim azt sem tudják, jött-e velem valaki. 

Megkönnyebbülve fújom ki a levegőt. Ez sarokba szorítás lett volna a részéről. 

- De el fogod mondani nekik?

Megköszörüli a torkát, bekap egy fagyasztott sárgabarackot. 

- Ha megkérdezik, egyedül jöttem-e, nem hazudnék nekik. Ez viszont nem jelenti azt, hogy kötelességed lenne találkoznod velük, már mondtam. Nyugodtan maradj itt, próbáld ki a fényeket a fürdőszobában, vagy... - kitárja a karjait, körbe néz. - Felőlem fel is fedezheted, mik vannak a konyhaszekrényekben. A környéket ne hagyd el egyedül, csak ezt kérem. 

Korábban dacoltam volna vele, ez azóta változott meg, mióta megtapasztaltam, milyen csapdába esni a saját lakásomban. Úgyhogy nem szállok vitába, felesleges lenne. 

Amíg Jimin készülődik, én előveszem a táskámból a sakktáblát és kiteszem a nappaliban lévő asztalra. Továbbra is gyönyörűnek találom ezt az üveg készletet. 

- Amikor elindulok vissza, megcsörgetlek. Nem laknak messze a szüleim, alig tíz perc. Addig összekészülhetnél és akkor lemegyünk a tengerpartra - Jimin a fürdőszobában van, visszhangoznak a szavai ott bent. 

- Rendben. 

Az ajtóhoz kísérem őt. Még egyszer ellenőrzi, nála vannak-e a kulcsai, illetve magához veszi azt a kis csomagot, amivel a szüleinek készült. 

- Ha anyukád mégis komolyan magára venné, amiért én nem megyek...

- Nem lesz semmi gond, Iseul.

- Csak mondd meg neki, hogy sajnálom. 

A nyitott ajtóban áll, onnan néz vissza rám és egy fél pillanatra megváltozik a tekintete. Lenéz az ajkaimra. Elkapom, mikor ezt csinálja és akaratlanul én is ugyan ezt teszem. 

- Nemsokára jövök - mondja. 

- Itt várlak. 

Ez a két szó mindkettőnkre hatást gyakorol. Jimin még mindig nem képes elindulni, én pedig kényszeredetten hátrálok, mert hirtelen nagyon erősen vonz az, hogy hozzáérjek. Egészen pontosan az ajkain szeretném végig húzni az ujjamat. Annyira puhának tűnnek! 

Jimin az, aki megszakítja a szemkontaktust és kilép az ajtón. Megdörzsölöm az arcom, hogy némileg magamhoz térjek, aztán leülök az asztalhoz és belekezdek egy sakkpartiba. Nem érdekel, mennyi rossz lépést teszek, sem az, hogy fogalmam sincs, miként hozzak ki világosnak nyerő pozíciót. Csak azt tudom, milyen nagyon igyekszem elterelni a gondolataimat és mennyire nevetséges, hogy egyáltalán nem járok sikerrel. 

***

A konyhában forgolódom, üres óráimat sütéssel ütöm el. Jimin azt mondta, érezzem otthon magam. Eközben felfedezem, hogy tényleg minden a rendelkezésemre állna akkor is, ha valami bonyolultabb eszközöket igénylő süteménybe kezdtem volna. Tehát Jiminnek fogalma sincs arról, hogy három turmixgépe is van, ráadásul az egyik fiókban még egy vékonyabb szakácskönyvet is találok. 

Gyöngybetűkkel írt jegyzetek vannak beleírva, pirossal bekarikázva azon receptek címei, amik valószínűleg Jimin kedvencei lehetnek. Kiválasztok egy olyat, amihez találok hozzávalókat a szekrényekben és a fagyasztóban. Hát nem furcsa? Az első kamurandi alkalmával akkor is megittam volna az utált forrócsokit, ha méreg van benne, csak ne kelljen elviselnem őt. Most pedig az egyik kedvencét tervezem megfőzni. 

Jó lenne felhívnom Nabit, hogy elmondjam neki, mekkora kontrasztot fedeztem fel a viselkedésemben. A megérkezésünkkor beszéltünk pár percet, de a háttérben hallottam Namjoon hangját. Véletlenül sem szeretném zavarni őket, pláne nem emiatt. Ez az én gondom. 

Puha tofuragut készítek, ami még időben megfő. Jimin fél nyolc körül csörög rám, ami azt jelenti, hogy nagyjából tíz percem van. Kiveszem a piskótát a sütőből, ráöntöm a csokimázat, majd sietősen beszaladok a fürdőszobába és megnézem magam a tükörben. Igen, le se tagadhatnám, hogy a hajam gőzzel érintkezett. A hidegre való tekintettel sapkát húzok, így emiatt nem kell aggódnom. A csizmámat veszem fel, Jimin ekkor ér a ház elé. 

Amint kinyitom a bejárati ajtót, összeütközünk. 

- Elfelejtettem itt hagyni nálad a kulcsot - mondja, aztán beleszagol a levegőbe és csodálkozva elkerekednek a szemei. - Te sütöttél?

- És főztem is - vallom be. - Nem gyulladt ki a konyha, nincs vész. 

A szája sarka megrándul. Kilépek a hideg éjszakába, Jimin bezárja az ajtót és a kocsihoz megyünk. Elmondása szerint a part innen húsz percnyi autóútra van. Út közben megkérdezem, milyen volt a szüleivel tölteni az időt, de arra nem számítok, hogy az arca elkomorul és nyoma sincs rajta a korábbi jókedvének. 

- Azt hiszem, kell nekik egy kis idő, amíg mindent elfogadnak. 

- Mi mindent? 

Jimin felsóhajt, kiteszi az irányjelzőt a következő kereszteződésnél. 

- Maradjunk annyiban, hogy nem értenek egyet az összes döntésemmel. 

- Például? - kezdem azt érezni, túlságosan belevájkálok a magánéletébe és talán ennél többet nem is fog megosztani velem. Azonban egy hosszú, cifrább káromkodás után folytatja.

- Kifejezetten ellenezték, amiért hazudok a médiának rólad. Illetve, inkább azt, hogy belekevertelek ebbe.

- Nem mondtad meg nekik? - rajtam a sor, nekem esik le az állam, de nem jó értelemben. - A szüleid azt hitték, tényleg a barátnőd vagyok? 

Vonakodva bólint és látom rajta, mennyire szégyelli magát. Nem merte beismerni az anyjának és az apjának, hogy ilyen módon kihasznál valakit. 

- Hiszen látták a híreket, meg a rólunk készült képeket és...

- Igen, látták - vágja rá. 

- Jimin, majdnem négy hónap eltelt - mondom halkan, lassan ránézek. - Te négy hónapig nem mondtad meg a szüleidnek, hogy nem is vagy igazi kapcsolatban. Csak most?

- Ez bonyolultabb ennél. 

Nem erőltetem tovább a témát és ő sem mond többet. 

Amíg a tengerparton vagyunk, kissé fagyos a hangulat. Minden értelemben. Hallom a víz hangjait, beszívom az új, ismeretlen illatokat, de képtelen vagyok teljesen átadni magam az élménynek. Jimin hallgatag. Néha ugyan megkérdezi, nem fázok-e, vagy nincs-e szükségem kesztyűre, ám ezeken kívül nem sokat szól. Az utolsó öt percben már csak ácsorgunk egy helyben és hallgatjuk a víz morajlását, meg a város éjszakai zajait. 

A lakásba visszaérve Jimin szinte utasít, hogy menjek és vegyek egy forró fürdőt. Hiába raktam oda saját törölközőt, már kikészített nekem egyet a fürdőszobában.

Bár vonz a kád, mégis inkább a zuhanyt választom. Jól esik a forró víz, a tusfürdőnek pedig finom lanolin illata van. 

Mikor kimegyek és megcélzom a konyhát, ott találom őt is. A pulton hagyott süteményt és a tűzhelyen lévő ragut nézi. Észrevesz, de nem mond semmit. 

- Megterítek - mondom én, megtörve ezzel közöttünk a csendet. - Éhes vagy, nem? 

Lehunyja a szemeit, bólint, majd gyors léptekkel elviharzik mellettem és becsukja maga után a fürdőszobát. A feltételeimnek eleget téve egy szürke melegítőnadrágban és pólóban jön ki, a haja kócos, néhány tincse nedvesen tapad össze. 

Ugyan olyan csendben vacsorázunk, mint ahogy a parton töltöttük az időt. Jimin azért kedvesen megjegyzi, milyen finomat főztem és mennyire nem számított rá. Azt is hozzáteszi, hogy végre valami értelme is van a konyhának, mert olyan edényeket használtam, amiket eddig ő ezelőtt egyszer sem. 

A sakktáblához lép, a felállást tanulmányozza.

- Azt mondtad, nem fogsz velem sakkozni - mondja, a kezébe vesz egy amúgy is védtelen futót. - Még mindig tartod magad ehhez? 

A hangja elárulja, mennyire szeretné, ha nemet mondanék erre a kérdésre. De nem tehetem. Annyi kockázat rejlik benne, meg abban, amiket korábban a zárt terekről és rólunk mondott, hogy gyáva vagyok belemenni ebbe. 

- Igen. Különben is, fáradtnak látszol. 

Már megágyazott magának a kanapén és komolyan gondoltam, amit az előbb mondtam. Jimin mintha napok óta nem aludt volna rendesen, ami most meg is látszik rajta. Bizonyára a szüleivel történtek miatt is lefáradt idegileg. Még mindig nem hiszem el, hogy hazudott nekik rólunk. 

- Jó éjszakát, Jimin! 

Hátrálok néhány lépést. Nem ellenkezik.

- Aludj jól! Ha fáznál, nyugodtan tekerd fel a fűtést a szobában.

Erre nincs szükségem. Amint befekszem az ágyába, az ő takarója alá, egyáltalán nem érzem a hideget, ami eddig be akarta enni magát a csontjaimba. Belefúrom az arcom a párnába és a szívem erőset dobban, mikor megérzem rajta az ő illatát. 

Vesztésre állok. 

***

Hajnali kettő óra, negyvenhárom perc. Egy szemhunyásnyit sem alszom, csak forgolódom. Már megváltam a pulóveremtől, ami azzal fenyegetett, hogy ki fogok gyulladni. 

A konyhapulton hagyott süteményre gondolok, összefut a nyál a számban. Én nem ettem belőle, de Jimin azt mondta, az is finom lett. Levághatnám róla a csokis részt. Mielőtt lebeszélhetném magam róla, kimászom az ágyból és lábujjhegyen megindulok a konyha felé. Sötétség honol minden helységben, a csend pedig...

Megtorpanok, a falnak támaszkodva igyekszem megőrizni az egyensúlyom. A nappaliból hangok szűrődnek ki. Nagyon halk, normál esetben bizonyára észrevehetetlen hangok. Nem egészen három másodpercig tart, amíg beazonosítom őket. 

Nyögések. Jimin nyögései. 

Egyszerre érzek szégyent, amiért ennek fültanúja vagyok és izgalmat, mert azonnal célba érnek azok a nyögések. A szám elé kapom a kezem, nehogy a lélegzetvételeimet esetleg meghallja ezeket a a szapora lélegzetvételeket, amik majdnem olyan kapkodóak, mint az övéi.

Összetéveszthetetlen hangok ezek. Másféle neszt is hallok, amihez egyből fantáziaképeket társít a képzeletem és egy pillanat alatt forróság lepi el a testem. Szinte nem is vagyok ura annak, amit teszek. A következő kép már teljes valójában tárul a szemeim elé, mert a nappalihoz settenkedek és a sötétben, az ablakon át beszűrődő lámpafényben ki tudom venni Jimin körvonalait a kanapén. 

Megigéz, hogy hallom és látom is közben. A mozdulatai egyre gyorsabbak, türelmetlenebbek, a nyögései mélyebbről jönnek és még én is érzem, mennyire igyekszik visszafogni őket. Akkor bizonyosodok meg erről igazán, mikor egyik pillanatról a másikra az arcához szorítja a párnáját, el akarja nyomni a kielégülése hangjait és a szemeim láttára hullik darabokra a saját érintésétől. 

Mozdulok, amint ő is. Felül a kanapén, nekem pedig a látottak és hallottak okozta kábulat ellenére is muszáj megmozdulnom. Elbújok az előszoba fala mögött, míg Jimin bemegy a fürdőszobába.

Tehetek úgy, mintha semmi sem történt volna. Mert így is van. Olyat éltem át most, amit nem lett volna szabad. A legjobb, ha meg nem történtként kezelem. 

Még remegnek a kezeim, ahogy a konyhába megyek és sietősen próbálok szelni magamnak a piskótából. Tudom, hogy édes lesz a tésztája és a máz is rajta, de egyáltalán nem kívánom. A süteményt nem, ellenben valami mással...valaki mással. Valakit sokkal jobban kívánok annál, mint amennyire szabadna, hogy kívánjam. 

- Nem tudsz aludni? - az ő hangja riaszt meg, összerezzenek a sötétben és a piskóta a földön végzi. 

Jimin felkapcsolja a villanyt, s vele ellentétben én hunyorgok a hirtelen támadt fénytől. Papírtörlő után nyúlok, hogy feltöröljem a csokoládét a padlóról. 

- Úgy emlékszem, nem szereted - mondja, a hangja rekedt. 

- Tessék? 

- A csokoládét. 

- Nem is. Csak nagyon kívántam az édeset - felelem. - Néha megesik. 

Kinyitja a hűtőt és csalódottan becsukja. Szorosan a pultnál állok, a kezemben lévő piskótára koncentrálok és arra, hogy minél kisebb falatokban nyeljem le. Ha ennél többet próbálnék egyszerre, jelenleg fixen megfulladnék tőle. A torkom száraz, alig érzem a süti ízét. 

- Sűrűn jársz ki éjjel a konyhába? - kérdezi, mintegy mellékesen. 

- Olykor előfordul. 

Zsebre tett kézzel áll és figyel. Addig meg sem szólal, amíg meg nem ettem a sütit és kezdem feszélyezve érezni magam. Mintha meg akarna fejteni, vagy nem tudom. Keres valamit? Esetleg ennyire elfeküdtem a hajam és egy szénaboglya van a fejem tetején? 

Az utolsó falatot is lenyelem, kezet mosok. Magamon érzem a pillantását, minden mozdulatomat árgus szemekkel követi. 

- Hát, akkor jó éjszakát... - nem tudom befejezni a mondatot, mert Jimin elállja az utam és a testének közelsége most kifejezetten erősebb hatással van rám. 

- Tetszett, amit láttál? - a hangja immár mélyebb, de halkabb és minden szavát kristálytisztán hallom.

Égni kezd az arcom, nem tudom kontrollálni a testem remegését. Nem lehet igaz! Meglátott volna? 

- Fogalmam sincs, miről beszélsz - válaszolom, még az államat is sikerül kissé felszegnem. - Mit kellett volna látnom? 

- Hm, ez érdekes. Én meg mernék esküdni rá, hogy láttalak az előszobában - nem ereszti a tekintetem, nem mozdul és nem is engedi nekem, hogy megmozduljak. Ha engedné, akkor sem lennék rá képes. 

- Nem láthattál. 

- Nem? - éhség csillan a szemeiben, az én lábaim pedig kezdik megadni magukat. Ezt az intenzitást nem bírom. - Két érzékszervem is tévedett volna? 

Kettő? 

- Én tényleg nem értem, miről beszélsz - erőltetem tovább az álláspontom. - Eddig aludtam.

- Hazudsz, Iseul - közelebb hajol, alig pár centiméterrel és elszívja az összes maradék önuralmamat. - Hallottalak. 

- Még nem volt panasz arra, hogy horkolnék - nevetségesen vékony a hangom és mindketten tudjuk, mennyire tagadom a nyilvánvalót. Lebuktam. Nem tudom, hogyan, de megtörtént és a szégyen, ami eddig mardosott, átadja a helyét a merészségnek. - Ha ez zavar...

- Felnyögtél - suttogja, közöttünk lebeg ez a szó. 

Az lehetetlen. Arra azért emlékeznék és oda figyeltem. Én tényleg...

- Akarod tudni, mire gondoltam közben? - a leheletünk már keveredik, olyan vészesen közel van hozzám, hogy csupán egy kicsit kellene még felemelnem a fejem és akkor... - Téged képzeltelek el, ahogy rajtam lovagolsz és teljesen elveszíted a fejed. Elképzeltem, hogy olyan mélyen vagyok benned, amennyire csak lehet és te minden egyes pillanatát kurvára élvezed. 

A kezeim a mellkasának feszülnek és ellököm magamtól. Jimin alig két lépést tántorodik hátra, a testem viszont azt teszi, amit az agyam világosan megtiltott neki. Mielőtt Jimin visszanyerhetné az egyensúlyát, kinyúlok utána és a pólójánál fogva magamhoz rántom. Zihálva nézek farkasszemet vele, a világ összes mocskos szitokszava a nyelvem hegyén van. Egyiket sem tudom kimondani. Képtelen vagyok akárcsak egy árva szót is megformálni, ahelyett a kezeim önkéntelenül Jimin arcához érnek és a hüvelykujjam a következő pillanatban már az alsó ajkán simít végig. Pont olyan puha, mint amilyennek képzeltem.

Nem, elég! Ezt szeretném kiáltani. A bennem fokozatosan lüktető vágy és a szívem egy darabja azonban hangosabbak, rám üvöltenek, hogy tegyem meg. Ők azt mondják, nem elég. 

Jimin kezei erősen megmarkolják a derekam, majd egy könnyed mozdulattal felültet a konyhapultra. Innentől tudom, már nincs tovább. Nem csupán vesztésre állok, hanem már el is veszítettem a háborút, amit eddig magammal vívtam. 

- Mondd ki! - utasít, azt teszi, amit megfogadott nekem. Az engedélyem nélkül nem fog hozzám érni. - Én tudom, hogy akarod, de mondd is ki!

- Akarom. De nem fogok... - a torkom szárazsága miatt erőtlen, gyenge próbálkozás ez a beszédre. - ...lefeküdni veled. 

- Jó - ahogy ezt mondja, a tekintete letéved az ajkaimra és nekem lőttek. Végem van. - Jó - ismétli, azzal elveszti az önuralmát. 

Az egyik pillanatban még a szemébe nézek, ott látom az éhes vágyat. A következőben a vállaiba kapaszkodom, ahogy mögém nyúlva közelebb ránt magához, szinte az ölébe vesz. Lábaimat a dereka köré fonom és ő úgy csókol, mintha nem lenne holnap. Szenvedélyesen. Erősen. Kiéhezetten.

Mint egy ragadozó, aki épp most ejtette el a prédáját. 

***

A fejezet extra hosszú lett és kénytelen voltam ketté szedni, mert így is jócskán túlhaladja az eddigi átlagot, közel a duplája.

Tehát igen, a következő része nagyjából ugyan ilyen terjedelmű. Abban vannak még részletek, amiket át kell dolgozni, de reményeim szerint a hétvégén tudom hozni.