ᴀʟʟ ᴏᴜᴛ ᴏꜰ ʙʀᴇᴀᴛʜ ɴᴏᴡ 

 ʏᴏᴜ ɢᴏᴛ ᴛʜᴀᴛ ᴘᴏᴡᴇʀ ᴏᴠᴇʀ ᴍᴇ

*

1 héttel korábban, a karácsonyi vásár estéjén

ᴊɪᴍɪɴ

Heejin mindenben igazat mondott. Jin egyetlen elhangzott dolgot sem cáfolt meg, ami pont elég ahhoz, hogy még jobban gyűlöljek két olyan embert, akiket nem is ismerek. Meg az összes többi rohadékot, akiknek közük volt Iseul gyermekkori traumájához. 

- Ha ez minden, csak egy valamit szeretnék még hozzátenni - több percnyi hallgatás után Jin szólal meg először. 

- Rajta! - hulla fáradtnak érzem magam, nem tudom, képes lennék-e még több múltbéli borzalmat meghallgatni. 

- Úgy kell viselkedned Iseullal, mintha nem számítana neked.

- Mi van? 

Jin feláll a kanapéról, látom rajta, hogy őt is megviselte a téma és az idő. 

- Nem úgy álltál neki ennek az egésznek, hogy profi módon fogod kezelni a helyzetet és semmi sem alakulhat ki közted, meg az álbarátnőd között? Érthető módon így, hogy valamennyire ismered Iseul múltját, bizonyos érzelmek kezdhetnek majd kialakulni benned felé és nincs annál megalázóbb, ha valakit sajnálatból kedvelsz.

Képtelen vagyok megszólalni. Mindaz, amit idáig éreztem, mióta megtudtam, hogy Iseul sokszor magányos, a szülei miatt pedig másfajta poklot is megjárt kiskorában; pusztán a sajnálat műve lenne? 

- Azt mondtad, sajnos Iseul viszonozza az iránta érzett szimpátiámat - a hangom még nekem is ismeretlen, Jin komolyan bólint. - Akkor talán ő is sajnálna engem, amiért egy valamire való kapcsolatot nem tudok felmutatni, mióta befutottunk? 

- Feltudnál mutatni kapcsolatot, ha nem egy éjszakás kalandokba bonyolódnál csupán és nem vennéd úgy a dolgot, mintha verseny lenne. Felmutatni...

- Nem kell aggódnod Iseul miatt. Már, ami a köztünk lévő kölcsönös szimpátiát érinti - a fáradtság mégsem elég erős ahhoz, hogy elnyomja bennem az indulatokat. - A legutóbbi alkalommal világosan megmondtam neki, nem fogok hozzá érni egy ujjal sem. 

- Miért is tennéd? - Jin szemei gyanút fogva résnyire szűkülnek. 

- Talán azért, mert meg akarom tenni? - kérdésre kérdés, de a válasz egyértelmű. - Mindenesetre, ezt letisztáztuk. Nem fog történni közöttünk semmi.

- Helyes. Iseul ennél többet érdemel.

- Addig nem érek hozzá, amíg ő meg nem kér rá - pontosítok, Jin feje majd' szét robban. - És meg fog kérni rá, csak idő kérdése - elégedettség tölt el, amiért azokat az elfojtott vágytól reszkető ajkakat és a félénk, de csillogó szemeit csak én láttam. Azok a reakciók nekem szóltak. A teste miattam reagált úgy, ahogy.

- Aljas húzás lenne tőled, ha ezt kihasználnád. Iseul elgyengül a törődéstől, vakká lesz, mikor olyat kap mástól, amit kiskorában nem kapott a szüleitől. Ne merészeld az orránál fogva vezetni őt azért, mert megtudtál róla ezt-azt! Nem ismered őt. 

- Igazad van, ő tele van meglepetésekkel. Nem egészen már csak fél évem van, hogy annyit fedezzek fel belőle, amennyit enged.

Jinnek ennél a pontnál elege lesz. Nagy léptekkel kimegy az előszobába, még a bejárat kilincsét is lenyomja, de még egyszer visszafordul.

- Most is megkeseríted az életét. Miért akarnád tönkre tenni azzal, hogy megdugod? - fröcsögnek a szavai a haragtól. Mit tehetne? Megkötöz, bezár a lakásomba, hogy ne mehessek újra Iseul közelébe? - Ennyi lenne mindössze, nem igaz? Egy újabb dugás, egy strigula a többi mellett. 

- Iseul eddig is igen sokat tett értem azzal, hogy együttműködött velem. Nem áll szándékomban még egyet belerúgni, minden közös megegyezés alapján történik - és történne. - Figyelek rá. 

- Azt jól is teszed. Vagy nem. Már nem tudom eldönteni, melyik a jó a te esetedben. Remélem, tisztában vagy vele, hogy aki ilyen traumán megy keresztül, mint ő, az nehezebben kötődik, de ha egyszer összejön... - elhallgat, rosszallóan a fejét rázza. - Csak megsebeznéd. Ő el fog menni, nincs értelme miszlikbe aprítanod a lelki világát azzal, hogy kihasználod a saját javadra. 

- A saját javamra? - kérdezem halkan, Jin biccent. 

- Iseul ezzel semmit sem nyerne. Mégis mi jó származna neki abból, ha félredobnád, mint egy elhasznált rongyot? Minden lánnyal ezt csinálod. Én nem ezért kértem tőle szívességet, hogy segítsen neked és te cserébe így kihasználd. Ne csak magadra gondolj! - mondja, azzal már kint is van az ajtón, az éjszaka csöndjébe pedig élesen belevág a lenti kapu becsapódásának hangja. 

***

1 héttel később, szombat

Az idei tél kemény, emlékeim szerint tavaly nem volt ennyire hideg. Épp ezért csodálkozom, hogy fiúk és lányok sapka, sál nélkül lépnek ki a táncstúdió épületéből. 

Napközben kaptam egy hívást, miszerint Iseul lakásánál végeztek a biztonsági rendszer beszerelésével és az ajtó cseréjével is. A legjobb embereket választottam erre a feladatra és már ránéztem a végeredményre, mielőtt úgy döntöttem, ideje ténylegesen is hazavinnem Iseult. Ő akar ott maradni, pedig még lett volna ideje bőven az irodaházban lakni. Persze, őt ismerve annyira független szeretne lenni, amennyire csak lehet. 

Látom a testőrt, aki a bejáratnál áll és várja őt. 

- Remélem, mindannyian megyünk Ilsanba! Ez a két hét ajándék, csupán három fellépésünk lenne - egy lány a barátnőjével megáll az én kocsim mellett, míg az egyikük felhúzza a kabátján a cipzárt. - Tavaly szinte mindannyian részt tudtunk venni, idén örülnék az egész csapatnak.

- Ki nem volt ott tavaly? - kérdezi a barátnő, aztán még a válasz előtt eszébe jut: - Ó, igen, Iseul nem tudott eljönni. Sajnáltam, mikor le kellett mondania, pedig megérdemelne egy kis kikapcsolódást ő is. Olyan szomorúnak tűnt és biztosan jól érezné magát velünk.

- Ugye? Nagyon keményen dolgozik.  

Ilsan? Két hét? Kikapcsolódás? 

A lányok tovább mennek, én pedig hálát adok annak, hogy résnyire lehúztam az ablakomat, miután találtam parkolóhelyet. A következő pillanatban nyílik az épület ajtaja, Iseul lép ki az utcára. Neki több esze van a társainál, a sálját legalább már felvette, bár nem rendesen, csak lóg a nyakában. Kiszállok a kocsiból, még nem vett észre. 

- Mehetünk? - kérdezi a testőrt. Elég a reszketeg ujjait néznem, tudom, hogy fázik. 

- Innen átveszem a hölgyet.

Felém fordul, az arcán ott a meglepettség. Jó pár nap eltelt az utolsó találkozásunk óta, majdnem egy egész hétig felé sem néztem. Próbálok nem arra gondolni, milyen bunkó húzás volt ez a részemről, de gondolkodnom kellett és arra csak úgy voltam képes, ha közben távol is maradok tőle. 

Felméri az ábrázatom. Nem lehetek valami bizalomgerjesztő a közel egy órás masszázs után, mert elég furcsán méreget. Tény, a fejmasszázs után nem vesződtem a hajam rendbetételével és érzem, amint a hideg alaposan kicsípi az arcbőröm, de azért olyan borzalmasan csak nem festhetek. Iseul a testőr után néz, aki néma beleegyezéssel elindul a fekete BMW felé és hamarosan elhajt. Nincs köztünk több két lépésnyi távolságnál. Van fogalma arról, mennyire szeretném átszelni ezt a távot is, hogy jéggé fagyott ujjait felmelegíthessem a saját testhőmmel? Mondjuk az, ha a hajamba túrna velük, nagy segítség lenne neki. 

Jobb nem kísérteni a dolgot. Akármennyire is akarom, Jin valamennyi igazságot kimondott azon a hétfő estén. Iseul érzéseit okosan szabad csak befolyásolnom, különben sérül. Erre remek megoldás lenne az, ha önként tenne dolgokat és magától kérne meg mindarra, amire szeretném, ha megkérne. 

És, amikor megkér, meg fogok tenni mindent, ami elhagyja a száját. Addig pedig jobb, ha minimálisra csökkentem a kísértést.

- Neked nem mindegy, ki visz haza? - kérdezi, a hangjában bujkál valami. Sértődöttség? Számonkérés? Az utóbbi biztosan. 

- Most nem, mert történetesen tényleg haza foglak vinni.

Kérdőn néz rám, én viszont még mindig az ujjait figyelem, amik továbbra is reszketnek a hidegtől. Tegye már zsebre a kezeit! Hadd ne kelljen az ujjaira koncentrálnom és arra, miket tehetne velük! 

- Haza? Úgy érted, kész a biztonsági rendszer a lakásomnál.

- Így meg fogsz fázni - ez nem állapot. Több, vastagabb ruharéteg kellene rá. - Rossz rád nézni, vedd fel azt az átkozott kabátot! 

- Ha rossz rám nézni, akkor ne nézz - morogja, közben belebújik a kabátjába rendesen is és a sálját igazgatja. A sapkáját húzza a fejére, nekem pedig kezd elpattanni az agyam. Az ujjait akarom, az érintését, a szorítását.  - Megfelel?

- Aligha - B terv. Kell, hogy legyen B tervem! Előhúzom a zsebeimből a kesztyűimet és felé nyújtom őket. - Ezeket is vedd fel!

Nem teszi. Csak fogja a kezében a kesztyűket és engem bámul.

- A lakásom...

- Addig nem, amíg...

- Nem nézel felém napokig, most meg parancsolgatsz. 

Aha! Tudtam, hogy meg van sértődve. Iseul sokat gondolhatott rám a parkolóházban történt kis incidensünk óta. Annyit, hogy végül berágott, amiért azóta nem kerestem. Oda vagyok ezért. 

- Szóval kész? - kérdezi harmadjára is.

- Igen. Nabi volt olyan kedves és összecsomagolta a cuccaidat. A csomagtartóban vannak az utazótáskádban.

- Nekem nincs utazótáskám.

Felsóhajtok. Nyilván nem fogja elfogadni, hogy most már van utazótáskája is. Ahogy hallottam, egyébként is szüksége lesz rá. 

- Gyere, meg kellene beszélnünk néhány dolgot - megindulok az autó felé, Iseul pedig követ engem. Több mindent is, mint amit eredetileg terveztem. 

Iseul szinte szétolvad az ülésfűtés miatt. Attól tartok, ha most levetetném vele a kabátját, mint a múltkor, az alaposan megkínozná az önuralmam. Nem szólok neki. Be fog melegedni, de majd sietősre veszem a tempót, hogy minél előbb oda érjünk a lakásához. 

- Januárban megkezdünk egy fellépés sorozatot - mondom, mikor piros lámpához érünk. - Az első állomás Tokió. 

Öt állomásból áll ez a kisebb turné, de egyelőre elég egy állomást megemlíteni. A másik négy messzebb van, azokkal egyelőre nem riogatnám.

 - Értem.

- Ott a helyed mellettem, mint álbarátnő. Tokió különben is szép város, lenne mit megnéznünk egy ottani kamurandi alkalmával.

- Mégis mennyi ideig lennénk Tokióban?

- Nagyjából öt napot, nem többet. Utána visszajövünk Szöulba - a beosztás további részeit nem taglalom. Nem Szöul lesz a második állomásunk, csak egy betervezett fotózás miatt szükséges itt lennünk pár napot, mielőtt tovább megyünk. - Sejin is fog veled erről beszélni.

- Még nem mondtam, hogy megyek.

A forgalom persze csiga lassú. Mikor máskor, ha nem most? 

- Tudod, szerencsére nagyon jó a hallásom. Mielőtt kijöttél volna, hallottam, amint a társaid valami kirándulásról beszélnek, meg fellépésekről és gondoltam, talán csatlakoznál hozzájuk te is.

Elég egy pillanatra rá néznem, látom rajta, hogy valami nem tetszik neki.

- Ha meg mersz zsarolni, én...

- Eszem ágában sincs zsarolni téged, Iseul - ami azt illeti, ha nem tudnék annyi mindent róla, valószínűleg tényleg megzsarolnám ezzel.  - Mindkét kiruccanás egy lehetőség számodra, hogy más helyeket is láss Szöulon kívül.

- De Tokióba kötelező mennem, nem igaz? 

 - Nem kötelező - szűröm ki a fogaim között. Ugyan sok dolgot kötelezővé tettem a számára, a szülei miatt azonban ezt a szót már egyenesen gyűlölöm. Hányingerem van tőle. - Erősen ajánlott.

Észreveszi a lehetőségeit? Segítek neki abban, hogy világot lásson. Jintől tudom, hogy Iseul még sosem látott más városokat Szöulon kívül. 

- Rendben, elmegyek veletek Tokióba.

A megkönnyebbülésem nem tart sokáig. Iseul fészkelődni kezd, a kabátja cipzárját lejjebb húzza, készül a sáljától is megszabadulni. Az agyamban felkiált egy hang, pánikkal vegyes vággyal, hogy ezt nem szabad hagynom. 

- Maradjon rajtad!

- Élve meg lehet főni az autóban.

Inkább lejjebb tekerem a fűtést, bár azt sem akarom, hogy megfázzon.

- Nem fogok megfázni - kitalálja a gondolataimat. Gyerünk, Iseul, olvass a többi között is! Találnál érdekes dolgokat.

- Talán nem. 

Nem bírja sokáig, pár perc elteltével leveszi a kabátját. Nem tudom elnyomni a reakciómat, amint megérzem a parfümjének illatát. Szitkozódva rántom be a kéziféket egy meredekebb domboldalon, mikor meg kell állnunk a lámpák miatt. 

- Mesélj arról a kirándulásról! - kérem. Mereven az ablakon bámulok kifelé, hirtelen nagyon érdekesnek találom a mellettünk álló Toyota dísztárcsáit. Érzem és hallom is, ahogy az ujjperceim ropognak, miközben a kormányt szorítom.

- Januárban lenne, két hétig maradnánk Ilsanban. Ez három fellépést jelent, a többi időben a várost és a környékét járnánk. Az oktatóm nagyon szeretné, ha mennék, mert Niko is megy és...

- Ki az a Niko? - belül nevetek magamon, mert szánalmas, ahogy ezt az apró részletet kiragadom a mondanivalója közül. 

- Zöld a lámpa, Jimin. Indulj! - így teszek, a forgalmat mégsem tarthatom fel, pláne nem ezen az útszakaszon. - Niko a partnerem. Idén ősszel került hozzánk.

Az a Niko, ha ruhán keresztül is, de érintkezni fog az Iseul testén lévő hegekkel. Iseult ez hogyan nem zavarja? 

- Nem koreai.

- Félig koreai, félig amerikai. Nézd, nem akarok engedélyt kérni erre, már most is olyan, mintha még nekem kellene magyarázkodnom azért, mert a te életed mellett a sajátommal is foglalkozom. Fontos nekem ez a lehetőség, végre máshol, mások előtt is felléphetek, nem csak itt és...

Lehetőségek. Én is lehetőségeket kínálok neki, természetes, ha mástól is el akarja fogadni azokat. Ráadásul ez kapcsolódik a hobbijával, a szenvedélyével, amit űzhet azok után, hogy egy évekkel korábban történt fellépése alkalmával a bokája cserben hagyta. 

Mikor tavaly is volt alkalma a csapatával kirándulni, miért nem tartott velük? Mi volt az oka? Az anyagi helyzete? Netán valakivel nem jött ki annyira? De hisz azok a lányok kedvelik, ez egyértelműen lejött abból, ahogyan beszéltek róla.

- Elmehetsz, nem foglak megakadályozni benne. 

Két hétig nélkülöznöm kell. Mi sem lesz könnyebb ennél, nem igaz? Két hétig több, mint háromszáz kilométer fog elválasztani tőle. Helyes, így kell lennie. Van élete, jól mondta. 

Leállítom az autót, megérkeztünk a lakásához. Magamon érzem a tekintetét, én azonban inkább nézem a deres füvet, minthogy ilyen közel legyek hozzá és még azzal is küzdjek, hogy ne nyújtsam felé a kezem. Áthúzhatnám az ölembe, hátra dönthetném az ülést. Hagynám, hogy megbarátkozzon a pozícióval, mielőtt meglovagol. Bassza meg! 

Addig nem fogja feladni, amíg rá nem nézek. Igyekszem kiüríteni a fejem, aztán viszonozom a szemkontaktust. A pokolba is, végig akarom fektetni a hátsó ülésen! 

- Köszönöm - mondja a szemembe. - Ez sokat jelent nekem.

- Igen, tudom. 

Nem várok tovább, gyorsan kiszállok a kocsiból és kiveszem az utazótáskát a csomagtartóból. Megvárom, míg Iseul felhúzza a kabátja cipzárját a kocsi mellett állva, aztán megindulunk a lakása felé. Az utazótáskája könnyű, nem sok holmit hozott magával korábban. 

- Tessék - az új lakáskulcsát nyújtom felé, miután felérünk az emeletre. - Minden zárat cseréltek, a régi kulcsod ebbe nem lesz jó. 

Kinyitja az ajtót, belépünk a lakásba. Csupán udvariasságból csukom be magunk után a bejáratot, de most úgy érzem, az sokkal inkább egy vészkijárat nekem. A lakásban érezni Iseul illatát, cseresznyevirág és vanília keverékére emlékeztet. 

Hogy eltereljem a gondolataimat, körbe nézek a nappaliban. 

- Az micsoda? - mutatok a kanapéra.

- Ó! Az egy sál lesz, ha egyszer elkészül - szokott horgolni, említette. - Mi az?

- Mondtad, hogy szoktál horgolni - igazi idiótának érzem magam.

- Igen.

- Mikor fogod befejezni? Mennyi idő, amíg elkészülsz egy ilyennel? 

- Elfogyott a fonalam, ezért nincs még készen.

Tudomásul veszem, Iseul mit fog kapni tőlem karácsonyra. Egyáltalán szükséges ajándékoznunk? Ő gondolt már rá? Ez beletartozik az egyezségünkbe? Aztán kapcsolok, mert megint nevetséges vagyok. Szeretném megdugni, az összes lehetséges helyen, pozícióban, módon, abban viszont nem vagyok biztos, megajándékozzam-e az ünnepek alatt? Mit mondana erre Jin? Azt, hogy az utóbbit nyugodtan, az előbbit viszont verjem ki a fejemből. 

Az órámra nézek, mihamarabb el kéne tűnnöm innen, mert egyre nehezebb uralkodnom a gondolataimon.

- Ideje indulnom.

Kész vagyok kilépni az ajtón és lehűteni magam a kinti mínusz fokos levegővel, ám Iseul keresztül húzza a tervem és a kezem után kap. Nem hagy lehetőséget a menekülésre, a megkönnyebbülésre. Ahogy az ujjai a kezemre fonódnak, elhagyja a számat egy nem éppen visszafogott káromkodás. Ha ő nem enged, akkor ez most egy valamit valamiért játszma lesz. Meglátjuk, melyikünk bírja tovább. Ajkai a csodálkozástól elnyílnak, mikor felfedez valamit rajtam, ahogy a tekintetemet az övébe fúrom. Tehát most már látja? Mert mindent beleadok abba, hogy kimutassam felé, mindössze a felvett szemkontaktussal, mégis milyen hatással van rám. 

És Iseul ekkor megérti. Látom a szemeiben, amikor felfogja, mi történik és mi minden történhetne, ha engedné. Piszkosul azt akarom, hogy engedjen, de neki kell ezt kimondania. Mire gondolhat most? Bármit megadnék azért, ha tudhatnám. 

- Igen? - kérdem, várva azt, hogy megszólaljon. Miért késztet maradásra? Mi okból fogott vissza? Csak mondja ki, amit hallani szeretnék és én gondolkodás nélkül felteszem a konyhapultra. Ott fogom elfogyasztani őt, mint egy desszertet. Ó, te jó ég! Vajon az íze is olyan őrületesen jó, mint az illata?

Közelebb hajolok hozzá és ő megint nem hátrál meg.

- Köszönöm, amit értem tettél - nagyon megfontolja, mely szavakat használja velem szemben. Az egy dolog, hogy érti az iránta érzett vágyamat, de még mindig fél attól, hogy fejest ugorjon ebbe a lehetőségbe. 

- Mindez természetes és a kötelességem - egy pillanatra elmosolyodom, aztán ismét a szemeimmel próbálom felfalni őt. - Más, amit érted tehetnék, Iseul? 

Megnyitom számára a kapukat, amik ugyan eddig is nyitva álltak előtte, most azonban újból betessékelem őt rajtuk. Látom a pillanatnyi habozást rajta és tudom, nem fogja átlépni azt a határt, amit felhúzott magának. Nem jön be velem azon az átkozott kapun. 

- Nincs. 

Még mindig nem engedi el a kezem és a szemhéja egy kissé megereszkedik, mintha az ellen küzdene, nehogy elaludjon, vagy inkább a karjaimba ájuljon. Csorba esne a férfiasságomon, ha az előbbi ellen küzdene. 

Lepillant a számra. Ó, az a pillantás minden, ami miatt kénytelen vagyok belekapaszkodni az önuralmamba! Mármint abba, ami ezidáig megmaradt belőle. Én is az ajkaira nézek. Az alsó ajka teltebb, rózsás árnyalatú és hívogat. Szinte már könyörög azért, hogy a fogaim közé vegyem. 

- Álmodj szépeket! - mivel nem fog megkérni semmire, ezért megemberelem magam és kihúzom a kezem a fogásából. 

- Akkor majd a jövő héten.

- Majd akkor. 

Indulj! - szólok magamra és nemsokára már a lépcsőkön haladok lefelé, távolodom tőle és attól az őrületesen erős késztetéstől, hogy az érintéséért kezdjek könyörögni. 

Ha tudom már a legelején, Iseul milyen nehézségek elé állít, vajon akkor is őt választom? Nem, rosszul állok a kérdéshez: vajon akkor is belerángattam volna őt ebbe, ha tudom, mennyi keserűséget kell kiállnia és mik történtek vele a múltban? Vajon akkor is ennyire kívánnám és ilyen nehéz lenne türtőztetnem magam a közelében? A kérdés jó, mert ha nincsenek a szülei, akkor Iseul talán nem lenne ilyen makacs és nem akarná ennyire megfosztani magát attól, amire vágyik. Mert láttam rajta, ott volt a tekintetében, már múltkor is elárulta magát. Iseul akarja. Akar engem. 

A telefonom megcsörren, Heejin neve virít a kijelzőn.

- Szia - köszönök bele, Heejin ezt a kis udvariasságot elengedi.

- Baj van. Óriási nagy baj van, Jimin.

- Micsoda? - a motor továbbra is megy, de én nem indulok. Az első, ami megfordul a fejemben, hogy nem voltunk elég óvatosak az együttlétek alkalmával és Heejin teherbe esett. Minden férfi erre gondol, miután a barátság extrákkal kapcsolati partnere azzal hívja fel, hogy baj van, nem igaz? 

- Ma beszéltem a szüleimmel. Nem mentem haza a szokásos családi összejövetelre a hétvégén, ezért apa felhívott. Látták a híreket, tudnak Iseulról. 

- A te szüleid normálisak, nem? Ez még nem a világ vé...

- Az anyja is tudja - ahogy ezt Heejin kimondja, a fejem lüktetni kezd. - És nem örült. Azt mondta, Iseul sokkal tartozik neki. 

- Nem tartozik neki semmivel. Az a nő elvette a gyerekkorát. 

- Módja van rá, hogyan vegye fel vele a kapcsolatot. Nem mondta meg, hogyan. Ennél többet én sem tudok. 

Mi lehet az? Mi az, amivel az anyja meg tudná szorongatni Iseult úgy, hogy ő semmit se tehessen ellene? 

- Nem szabad találkozniuk. Iseul élete végre kezd egyenesbe jönni - Heejin hangja tele van pánikkal. 

Ez túlmutat a képességeimen, a tudásomon. Ide olyasvalaki kell, aki nálunk többet tud Iseulról. Akinek talán lehet akár csak halvány fogalma is arról, mi lehet Iseul anyjának a következő lépése. 

- A társam, Jin azt mondta, ismer téged. Honnan ismeritek egymást? 

- Mi? Persze tudom, ki ő. Még sosem találkoztunk, nem ismerem. 

Ezek szerint Iseul mesélt Jinnek Heejinről. Más opció nincs. 

- Holnap délutánra tedd szabaddá magad! - mondom, majd beindítom az autót és végre elindulok haza. - Beszélek Jinnel, elmegyünk hozzád. Ha valaki többet tudhat Iseul anyjáról, akkor az ő. 

Felismerem a helyzetet, amiben most vagyok. Kezdek nyakig elmerülni Iseul múltjában és ezt végképp nem lenne szabad. Ennyire nem érdekelhet. 

Mégis érdekel, és ez rohadtul a frászt hozza rám.

***

Remélem, nem unjátok halálosan, hogy bizonyos részeket Jimin szemszögéből is megírok. Nem akarok az eddigieknél hosszabb fejezeteket, ezért szedem így külön. 

Nagyon várom már, hogy a párosunk Tokióban legyen. ;) Bár addig még szenvedünk egy kicsit.