ʜᴏᴡ ᴄᴀɴ ꜱᴜᴄʜ ᴀɴ ɪɴɴᴏᴄᴇɴᴛ ᴡᴏᴍᴀɴ ʜᴀᴠᴇ 

ꜱᴜᴄʜ ᴅᴀɴɢᴇʀᴏᴜꜱ ʜᴀɴᴅꜱ?

*

ɪꜱᴇᴜʟ

Szombatonként gőzerővel készülünk a szilveszteri Gálaestre. Már összeállt a koreográfiánk, remek az összhang köztünk és az oktatónk meg van elégedve velünk. Mindig mond pár kedves szót, mikor távozunk a közel három órás gyakorlásról. Mindenkinek egyesével szán biztatást és engem sem hagy ki. Ma különösen nagy mosollyal fordul felém.

- A mozdulataid sokkal rugalmasabbak, mint korábban - ez nagy elismerés tőle és én iszom minden szavát. - Hogy van a bokád, Iseul?

- Több időt szánok a bemelegítésre és Önnek hála, a páros gyakorlás alkalmával megértő partnerem lett.

Az oktatónk férfi, de több empátia szorult belé, mint a régi oktatónkba, aki nő volt. Ha rajta múlott volna, én már nem táncolhatnék. 

Niko, a partnerem kedvesen vállon vereget, majd sietősen kislisszol az ajtón. Mindössze fél percnyi rivaldafény jut majd nekünk, utána pedig irány vissza a leghátsó sorba. Nekem legalábbis ott lesz a helyem. Elégedetlenkedhetnék, de az az igazság, hogy ezzel a lehetőséggel is több, mint boldog vagyok. 

- A ruhapróba alkalmával észrevettem, hogy némi súlyt szedtél magadra - nem rossz indulatból mondja, hallom a hangjában. Ennek ellenére már majdnem neki állok szabadkozni. - Egészségesnek tűnsz, Iseul és ez nagyon fontos. Fontosabb bármi másnál. 

- Azért a plusz kilók nehezíthetik az előadást.

- De nem olyan erős partnerrel, mint Niko. Vigyázni fog rád - Ő is? Az elmúlt órákban eddig eszembe sem jutott, milyen az életem a táncstúdión kívül. - Apropó, a januári utazáson, remélem, gondolkodtál már. Lassan kifutunk az időből. 

- Ó! - elfelejtettem! - Mikorra is kell választ adjak?

- Lehetőleg jövő hét közepéig, legkésőbb. Niko jön és jó lenne, ha a partnerével léphetne fel.

- Természetesen. Időben választ adok. Köszönöm a figyelmességét. Jó éjszakát!

- Minden jót, Iseul! 

Amint kilépek a folyosóra, a hűvösebb levegőtől végig szalad rajtam a hideg. A stúdió bejárata előtt látom a testőr ismerős sziluettjét. Mindvégig ott állt és azt várja, hogy végezzek, majd vissza visz az irodaházba. Többet látom őt a napokban, mint Jimint. A hétfői karácsonyi vásár óta egyszer futottunk össze az irodaház folyosóján, de ő akkor is elsietett. Kerül engem. Jól teszi. Engem aztán nem zavar.

- Mehetünk? - nézek fel a testőrre, a sapkámat gondosan a fejemre húzom. Kimelegedtem tánc közben, de télen mindig kicsit több ideig maradok az épületben, miután végeztünk. 

- Innen átveszem a hölgyet.

Csak rá kellett gondolnom és ő megjelenik. Váratlanul, döbbenetesen jóképűen. Akárhol is volt, mielőtt idejött volna, attól a haja kócosan az ég felé meredezik és az arca kipirult. Rögtön sejtem, merre járt, hogy kinél volt. Egyáltalán nem lenne szabad meglepődnöm. Pláne nem azután, hogy beismerte a dolgot és több napja nem is találkoztunk. Úgy és azzal üti el az idejét, amivel és akivel akarja. Ez sem zavar. Nem érdekel. 

A testőr beszáll a fekete BMW-be és elhajt, amíg mi ott állunk a stúdió bejáratánál, nagyjából két lépésnyi távolságra egymástól. Furcsa őt látni. Azok után különösen, amiket a parkolóházban a fejemhez vágott. Szóljak neki, ha a fejét a lábaim között akarom tudni... Pofátlan és arrogáns. Arra aztán várhat.

- Neked nem mindegy, ki visz haza?

- Most nem, mert történetesen tényleg haza foglak vinni.

Kérdőn nézek rá, Jimin a kabátja zsebeibe rejti a kezeit. 

- Haza? Úgy érted, kész a biztonsági rendszer a lakásomnál.

- Így meg fogsz fázni - kerüli ki a válaszadást, holott ez egy roppant egyszerű kérdés. - Rossz rád nézni, vedd fel azt az átkozott kabátot! 

- Ha rossz rám nézni, akkor ne nézz - morgom az orrom alatt, közben belebújok a kabátomba és a sálamat is a nyakam köré tekerem. - Megfelel?

- Aligha - elégedetlenül végig néz rajtam, aztán matat a zsebeiben és elővesz egy pár szürke kesztyűt. - Ezeket is vedd fel! 

Elveszem tőle a kesztyűket, de nem csinálom, amit mond.

- A lakásom...

- Addig nem, amíg...

- Nem nézel felém napokig, most meg parancsolgatsz. 

Megint valami, amit nem akartam hangosan kimondani. Ráadásul a hangomból mintha sértődöttség sugározna. Szitkozódva felveszem a kesztyűket, nem hagyom szóhoz jutni.

- Szóval kész? - kérdezem harmadjára is.

- Igen. Nabi volt olyan kedves és összecsomagolta a cuccaidat. A csomagtartóban vannak az utazótáskádban.

- Nekem nincs utazótáskám. 

Jimin felsóhajt, nem bonyolódik bele ebbe a vitába. 

- Gyere, meg kellene beszélnünk néhány dolgot - megindul az autója felé, én pedig követem. Mi mást tehetnék? 

Nem csak neki van megbeszélnivalója velem. Én el szeretnék menni arra a kirándulással egybekötött fellépésre Ilsanba. Bele kell egyeznie neki és a cégnek is. Próbálom lenyelni a haragomat, mert ugyan a próbák és fellépések papíron Jimin hatáskörén kívül esnek, egy esetleges utazás már nem, főleg akkor, ha a végcél több, mint háromszáz kilométerre van. 

Készült. Bekapcsolta az ülésfűtést és én ismét kis híján szétolvadok. Nem veteti le velem a kabátot, mint a múltkor. 

- Januárban megkezdünk egy fellépés sorozatot - mondja, mikor piros lámpához érünk. - Az első állomás Tokió. 

Nagyot nyelek, félek attól, mire akar kilyukadni. Tokió nagyon messze van. Egy másik ország. 

- Értem. 

- Ott a helyed mellettem, mint álbarátnő. Tokió különben is szép város, lenne mit megnéznünk egy ottani kamurandi alkalmával.

- Mégis mennyi ideig lennénk Tokióban?

- Nagyjából öt napot, nem többet. Utána visszajövünk Szöulba - a beosztás további részeit nem taglalja. - Sejin is fog veled erről beszélni.

- Még nem mondtam, hogy megyek. 

Jimin sebességbe kapcsol, araszolni kezdünk az előttünk lévő kocsi után.

- Tudod, szerencsére nagyon jó a hallásom. Mielőtt kijöttél volna, hallottam, amint a társaid valami kirándulásról beszélnek, meg fellépésekről és gondoltam, talán csatlakoznál hozzájuk te is. 

Magamban átkozom őt, azt, ahogyan ezt mondja. 

- Ha meg mersz zsarolni, én...

- Eszem ágában sincs zsarolni téged, Iseul - a hangjában ott a felháborodottság. - Mindkét kiruccanás egy lehetőség számodra, hogy más helyeket is láss Szöulon kívül.

- De Tokióba kötelező mennem, nem igaz? 

Jól emlékszem, mit mondott az első randevúk alkalmával: Eldöntheted, hogy a hosszabb utakra elkísérsz-e. Persze van, amikre muszáj lesz eljönnöd és több napig is távol leszel a saját otthonodtól, de mindezt honorálni fogom.

- Nem kötelező - szűri ki a fogai között, mintha ez a szó valami átok lenne, holott előszeretettel használta velem szemben, csak olykor más kifejezésekkel. - Erősen ajánlott. 

Honorálja azzal, hogy más városokba is ellátogathatok. Oda, ahová talán soha nem jutnék el. Jimin élményeket kínál azért cserébe, hogy játsszam a szerepemet. 

- Rendben, elmegyek veletek Tokióba.

Leplezetlen megkönnyebbülést látok az arcán, már nem szorítja olyan erősen a kormányt, mint eddig. Egy pillanatra rám néz, aztán megint az utat figyeli. 

Elkezdek fészkelődni az ülésben, lecipzározom a kabátomat és a sálamtól is meg akarok szabadulni, de Jimin rám szól:

- Maradjon rajtad! 

- Élve meg lehet főni az autóban.

Inkább lejjebb tekeri a fűtést, minthogy bármi mást mondana.

- Nem fogok megfázni.

- Talán nem. 

Két percig bírom, utána muszáj levennem a sálat és a sapkámat is. Jimin szitkozódik, erősen behúzza a kéziféket egy emelkedőn, mikor ismét pirosat kapunk.

- Mesélj arról a kirándulásról! - kéri, nem kerüli el a figyelmem, ahogy szinte lázadva a jelenlétem ellen, szigorúan kifelé néz az ablakon. 

Eszembe jut, amit a parkolóházban mondott, mikor felinvitáltam a szobámba egy baráti sakkozásra. Nem akart zárt térben kettesben maradni velem, mert elmondása szerint nehéz neki. Nehéz, hogy nem érhet hozzám. Ez az autó sokkal szűkösebb, mint egy szoba, nincs köztünk fél méter sem. Vajon ezért nem bír rám nézni? Most is próbálja türtőztetni magát? Emiatt nem vehetek le egyetlen ruharéteget sem magamról? A kormányt markoló kezére pillantok, az erek kilátszanak a kézfején, olyan erővel szorítja. Jimin nem hazudott, tényleg ilyen nehéz neki mellettem. Egyszerűen felfoghatatlan számomra, hogy valakire ennyire hatással lennék. 

- Januárban lenne, két hétig maradnánk Ilsanban. Ez három fellépést jelent, a többi időben a várost és a környékét járnánk. Az oktatóm nagyon szeretné, ha mennék, mert Niko is megy és...

- Ki az a Niko? - ekkor rám néz, a mögöttünk lévő sofőr ránk dudál. 

- Zöld a lámpa, Jimin. Indulj! - kénytelen ezt tenni, úgyhogy a kérdésére csak azután felelek, mikor már kiértünk a kereszteződésből. - Niko a partnerem. Idén ősszel került hozzánk. 

- Nem koreai - mondja tényszerűen. 

- Félig koreai, félig amerikai. Nézd, nem akarok engedélyt kérni erre, már most is olyan, mintha még nekem kellene magyarázkodnom azért, mert a te életed mellett a sajátommal is foglalkozom. Fontos nekem ez a lehetőség, végre máshol, mások előtt is felléphetek, nem csak itt és...

- Elmehetsz, nem foglak megakadályozni benne. 

Jimin leállítja az autót, megérkeztünk a lakásomhoz. Addig nézem, amíg nem hajlandó viszonozni a pillantásomat. Várnom kell rá, nem olyan vészesen sokat, de kitartóan igyekszik nem felém nézni.

- Köszönöm - mondom a szemébe. - Ez sokat jelent nekem.

- Igen, tudom. 

Mire kettőt pislognék, ő már ki is száll az autóból és felnyitja a csomagtartót. Könnyedén a vállára kapja az utazótáskát, megvárja, amíg én is kiszállok, majd elindulunk a háztömb felé. Tulajdonképpen mindketten megkaptuk, amit akartunk. Én elmegyek velük Tokióba, aztán a hónap végén Ilsanba a csapattal. Különös érzés fog el. Sok év után ez lesz az első Január, amikor nem csak otthon gubbasztok a négy fal között, számolgatva azt a kevés pénzt, ami maradt nekem az ünnepek miatti kényszerszerű nagyobb bevásárlás után. 

A lakásom ajtaja hibátlan állapotban van, ránézésre kissé vastagabb, tömörebb anyagból készült. 

- Tessék - Jimin felém nyújt egy kulcsot. - Minden zárat cseréltek, a régi kulcsod ebbe nem lesz jó. 

Kinyitom magunknak az ajtót és közben szembesülök vele, hogy ez a második alkalom, mikor tudatosan hozom fel Jimint a lakásomra. Ám most nincsenek kötelességek, se kifogások arra, miért jön. A korábbi szavaiból ítélve ő akart elhozni. 

- Az micsoda? - hallom a hangját mellőlem, az előszobában lévő kanapé felé mutat. 

- Ó! Az egy sál lesz, ha egyszer elkészül - a félig megkezdett, még elég rövid sálra néz, aztán rám. - Mi az? 

- Mondtad, hogy szoktál horgolni - tehát emlékszik.

- Igen.

Leteszi az utazótáskát a földre, de nem megy beljebb. Készenlétben van, bármelyik pillanatban úgy dönthet, hogy ideje mennie. Nem jön a számra az elbocsátása, tulajdonképpen elég szürreális most az előszobában látnom őt. A fakó, kopottas festék a falakon elüt attól a kisugárzástól, ami neki van. 

- Mikor fogod befejezni? Mennyi idő, amíg elkészülsz egy ilyennel? - még mindig a sál a téma. 

- Elfogyott a fonalam, ezért nincs még készen. 

Bólint, mintegy tudomásul véve a választ, majd lopva az órájára néz. Most fog elmenni.

- Ideje indulnom - mondja, nekem pedig vennem kellene lottót a héten. 

Az ajtó felé fordul, én azonban utána kapok, kesztyű nélküli ujjaim elkapják a kezét. Hallom, amint feszülten beszívja a levegőt. Az ajkaim elnyílnak a csodálkozástól, ahogy visszanézve tekintetét az enyémbe fúrja és ott van mindaz, amit mondott. A kín, a vágyak, az ígéretek. Ha hagynám neki, feltenne az asztalra, a konyhapultra, vagy bevinne a hálószobába, esetleg a kanapéra fektetne... Szent ég! Ezekre gondolnom sem lenne szabad! Engedném, hogy ezeket tegye velem? 

- Igen?  - a hangja! A hangja olyan, mint a Csendes-óceán. Ennél mélyebb csak a tekintete. Sötét, mint éjszaka a nyílt víz, engem mégis felvillanyoz. Aztán elnyel, mikor pislog egyet és egy kicsit közelebb hajolok hozzá. 

- Köszönöm, amit értem tettél - gondosan, megfontoltan ejtem ki ezeket a szavakat és örülök, amiért nem azokat mondtam ki, amik ott cikáznak a fejemben. Örülök, mert azok megkérték volna, hogy érintsen máshol is. 

- Mindez természetes és a kötelességem - kimért, a mosolya halvány, azonnal el is tűnik. - Más, amit érted tehetnék, Iseul? 

Nem fogja kimondani, nem fogja megtenni anélkül, hogy én mondanám, vagy tenném. Ez csak egy kérdés, ami ártatlan lenne, ha nem az ő szájából hangzott volna el. Ha nem képzelnék bele a puszta érdeklődésnél és törődésnél sokkal többet. De nem kell semmit beleképzelnem, mert minden ott van benne. 

- Nincs - rövid válaszom hallatán megvillannak a szemei, megnyalja az alsó ajkát. Ekkor veszem észre, hogy én viszont beharapom a sajátom. 

Az én tekintetem az ő ajkain, az övé pedig az enyémeken. 

- Álmodj szépeket! - kívánja, kettőnk közül ő az, aki előbb megszakítja az érintkezést. Az ujjaim jéghidegek a bőre nélkül. 

- Akkor majd a jövő héten - én is köszönök el, teszek egy lépést hátra. Jimin bólogat.

- Majd akkor. 

Egy örökkévalóság, mire elhal a lépteinek zaja. Addig szorongatom a kilincset, míg már átmelegítem és inkább gyorsan magamra zárom az ajtót. Mindegyik zárat használom, nem hagyok ki egy apró részletet sem. Nem engedek a gondolataimnak, helyette ráérősen elkezdek kipakolni a táskámból és elindítok egy mosást. 

A táska legalján ott van a sakk készletem. Elpakolom az asztalról azt, amelyikből hiányzik egy bástya, majd a mosógép hangjára összpontosítva elkezdem felállítani az üveg bábukat az új táblán. 

Minél több bábut teszek a helyére, annál kevésbé bírok koncentrálni. Üres tenyeremet bámulom, azt, amelyik körbe fonta Jimin kezét és nem eresztette. Az érzéseim tomboló viharra emlékeztetnek, s tudom, minél jobban szeretném elkerülni, annál biztosabb, hogy álmaimban meg fog jelenni. De arról más nem tudna, az csak az én titkom lenne. Ott bármi történhet, sosem derülne ki. 

És most már szeretném, ha az álmaimban Jimin jelen lenne és mindazt megtenné, amit mondott, amikre gondoltam én is. Csalódást érzek magam felé, mert tudatosul bennem, amit mindenáron el akartam nyomni és tagadtam felé: én is vágyom rá, én is akarom őt. 

Azt akarom, hogy megérintsen.