ɪ'ʟʟ ɴᴇᴠᴇʀ ꜰᴏʀɢᴇᴛ ᴛʜᴇ ᴇᴠᴇɴɪɴɢ ɪ ᴘᴜʟʟᴇᴅ ʏᴏᴜ ᴄʟᴏꜱᴇ

ᴡᴇ ʙᴇɢᴀɴ ᴛᴏ ᴍᴀᴛᴄʜ ʀʜʏᴛʜᴍꜱ

*

ɪꜱᴇᴜʟ

Nabi és Namjoon társaságában ebédelek, ők viszont kora délután elmennek, programjuk van. Senki más nem jön be az irodába, nem keresnek, nem néznek utánam és azt hiszem, ezért hálás vagyok. Örülök, amiért kicsit egyedül lehetek. A különbség a mostani és a korábbi egyedülléteim között, hogy jelenleg nem érzem a magányt. Akkor sem, ha órák óta nem nézett felém egy lélek sem. Hallok hangokat a folyosóról, de számomra ismeretlen emberek jönnek-mennek, akik talán azt sem tudják, hogy itt vagyok.

Estefelé, mikor már kint sötétedik és felkapcsolják a város fényeit, eszembe jut a hétfőre beígért újabb kamurandi a karácsonyi vásárba. A tervnek tovább kell működnie, máskülönben semmi értelme nem volt belekezdeni az egészbe.

Megnyitom az üzeneteket, lényegre törően írok Jiminnek:

"Hétfőn megyünk a karácsonyi vásárba?"

Ennél már csak a válasza egyszerűbb:

"Igen."

Leteszem a telefonomat az ágyra, hátra dőlök a puha párnák közé.

A rövid üzenetváltásunk után egészen hétfőig nem hallok Jimin felől.

***

Hétfő

Taehyung ül velem a teakonyhában, egy sok tejjel felöntött kávét iszik, mögötte Yoongi elborzadva nézi a bögre tartalmát.

- Ezt ne merészeld kávénak nevezni - fújtat, fintorogva vet még rá egy pillantást, majd beleiszik a sajátjába. Erősen, feketén issza. - Iseul, te hogyan szereted?

- Sehogy, én inkább teát szoktam inni.

Beleiszok a még meleg borsmenta teámba, lopva felpillantok a faliórára. Jimin órákkal ezelőtt küldött egy üzenetet, hogy hat előtt pár perccel jelez, mikor az irodához ér és menjek le. Ennek már közel öt órája, a közös tea-kávé szünet után pedig elkezdek készülődni.

- Valószínűleg hajnalig a stúdióban leszünk. Ha társaságra vágynál, mikor Jimin visszahoz, tudod, hol találsz minket - mondja Yoongi és ő már ott is hagy Taehyunggal a teakonyhába.

- Ami azt illeti, fogalmam sincs - súgom, mire Taehyung elmosolyodik.

- Yoongi stúdiója egy emelettel lejjebb van, a lifttől számított hatodik ajtó lesz, Genius Lab felirattal. Nehéz eltéveszteni.

- Rendben, köszönöm.

Miközben a szobám felé megyek, Jimintől jön újabb üzenetem:

"A biztonsági rendszert beszerelő csapat szeretné felmérni a lakásodat, meg az igényeidet. Én ugyan beszéltem velük, de te mondod ki a végszót. El tudsz készülni húsz perc alatt, hogy a karácsonyi vásár előtt még oda is elugorjunk?"

Visszaírok neki, miszerint akár tíz perc alatt is, majd elkezdem feltúrni a minimális ruhatáramat. A csizmámat húzom fel, mikor Jimin pár pillanatra megcsörget, ebből tudom, hogy ide ért. A szívem felugrik a torkomba, meg kell állnom a lift előtt egy kicsit. Tényleg izgulok? Ezért a furcsa szorítás a mellkasomban, vagy a félelem az, ami elbizonytalanít? Napok óta nem találkoztunk, ennek nem kellene ilyen érzéseket keltenie bennem. De minden bizonnyal tévedek és csak a karácsonyi vásár miatt támadt bennem izgatottság. A lakáshoz is most megyek vissza először. Meg kell találnom az elveszett bástyát!

A parkolóházba érve meglátom Jimint, amint egy fekete Audi X6 mellett áll, mellette két nagydarab férfi. A testőreink.

Megállok előttük, ők pedig bemutatkoznak nekem. Ezután az egyikük beül a kormány mögé, a másik az anyósülésre, Jimin pedig kinyitja nekem a kocsi egyik hátsó ajtaját. Beülök hátra, egyből az övemet is bekapcsolom. Az autó hatalmas és tágas, az ülései kényelmesek, el tudnék aludni bennük.

Amint elindulunk, Jiminre nézek. Elkapom a pillantását.

- Valami baj van? - kérdezem, mert szokatlanul csendes.

- Semmi az ég világon. Jól érzed magad itt, szükséged van valamire?

Megrázom a fejem, mire félmosollyal az arcán bólint, mintegy lezárva a témát.

- Arra gondoltam... - kezdem, nagyot nyelek, mielőtt felvezetném neki az ötletemet. - A következő kamurandink alkalmával sakkozhatnánk. Mondjuk, egy kávézóban - csak félig eredeti ötlet, az első hivatalos randin is egy kávézóban töltöttük az időt. - Persze, ha megtaláljuk az elveszett bástyát, mert anélkül nehéz lenne fair módon játszani.

- Ne aggódj a bástya miatt! Gondoltam arra az eshetőségre, ha nem találnánk meg.

- Hogyan?

Lenyúl a lábainál lévő táskájáért és a következő pillanatban már egy doboz új üveg sakk készlet hever az ölében. Hirtelen nem találok szavakat.

- Ezt...miért? - nyögöm ki nehezen, Jimin arcán némi elégedettséget látok.

- Elő-születésnapi ajándék - feleli, azzal felém nyújtja a dobozt. - December tizenhét, nem igaz?

- Ezt honnan tudod? - pislogok rá nagy szemekkel.

- Elfelejtetted, hogy mielőtt először találkoztunk volna, megadtál néhány adatot magadról, mert én kértem. Tudom, mikor születtél, amiből nem volt nehéz kitalálni a horoszkópodat sem. Néhány dolog összefügg egymással - az utolsó szavakat halkabban teszi hozzá, a mosolya most valahogy erőltetettnek tűnik. - Megérkeztünk.

Észre sem vettem, amikor megálltunk a háztömb melletti parkolóban. A sakk készletet leteszem magunk közé az ülésre, majd kiszállok a kocsiból. Az egyik testőr nyitja nekem az ajtót, megvárja, amíg a nyakam köré tekerem a sálamat. Szorosan mellettem jön, Jimin követ minket a másik testőrrel.

A csapat, akiket vártunk, a lakás előtt várnak ránk. Gyors és szakszerű felmérést végeznek, tanácsokat adnak, én pedig Jimin segítségével rábólintok a végső ajánlatra. Három kamerát fognak felszerelni, egyet a lépcsőházban, egyet a lakásban, ami szigorúan csak az ajtóra néz, meg az előszobába is jut egy. Akkor és úgy működtetem őket, ahogyan szeretném és egyedül nekem lesz jogosultságom visszanézni a felvételeket. A zárakat kicserélik, az ajtót természetesen szintén. Mire végzünk, már hat óra elmúlt.

Leguggolok a konyhaszekrény elé, szinte már a padlón fekszem, de nem találom a bástyát.

- Mi van, ha az egyik lány elvitte? - vetem fel, Jimin vállat von.

- Az sem kizárt. Úgymond jutalom a betörésért, ha már azt nem kapták meg, amiért jöttek.

- Amiért jöttek?

Ijesztően hangzik. De attól sokkal inkább kiráz a hideg, ahogy Jimin gyorsan végig mér.

- Mi az? - kérdezem, a hangom cérnavékony és ettől mérges leszek magamra.

- Nem fogsz így fázni?

Ha nem mondtam volna neki azt, amiket mondtam még aznap este, mikor eljött értem a betörés után, most biztosan mást is hozzátenne a kérdéséhez. Mondjuk azt, hogy majd ő felmelegít, csak egy szavamba kerülne. De Jimin semmi ilyet nem mond és nem is fog tenni, mert én nem akarom.

- Kibírom.

Az út a vásárig alig tíz perc és rengeteg ember van. Jimin a kezembe nyom egy arcmaszkot, amit felveszek, majd sapkát és kapucnit is a fejemre húzok, ő ugyan így tesz.

Gyermeki izgalom jár át, ahogy a fényeket nézem. A tér közepén álló fa hatalmas, díszes és mennyei illatok terjengenek. A kocsi mellett ácsorgok, testőrök fognak közre két oldalról. Jimin elém lép, a kezét nyújtja felém. Habozok, alig egy pillanatig, majd az ujjaimat összefonom az övéivel. A tenyere kellemesen meleg, a tekintete azonban távoli, mintha fejben nem is itt lenne. Nem mozdulok, mikor ő elindulna, vissza rántom.

- Addig nem megyek egy tapodtat sem, amíg... - azt akarom mondani, hogy amíg meg nem mondja, mi a baja, mert szemmel láthatóan valami nincs rendben. De a torkomra forrnak a szavak, Jimin annyira közel lép hozzám, hogy elállja előlem a szelet, a csípős, téli hidegből hirtelen semmit nem érzek.

- Szereted a mézeskalácsot? - kérdezi, ha nem lenne közöttünk két arcmaszknyi elválasztás, a lehelete az enyémmel keveredne.

- Nem tudom.

- Nem tudod? - zavartan összevonja a szemöldökeit. - Még soha nem ettél?

- Nem emlékszem rá.

Hallom, amint elakad a lélegzete és a szemei sötétebbek lesznek. Esküszöm, hogy más árnyalatra váltanak.

- Akkor gyere, ideje felidézni az emlékeket, vagy bepótolni egy hiányosságot!

Maga után húz, szorosan egymás mellett haladunk. Néhány másodperc múlva elfelejtem az előbbi kis közjátékot, a látvány magára vonja a figyelmem. Testőrökkel lehet, hogy feltűnőbbek vagyunk, de senki nem vesz tudomást rólunk. Lassan, ráérősen sétálunk, itt-ott megállunk egy bódénál. Jimin mézeskalácsot vesz, két teli zacskót ad át neki az eladó. A karácsonyfa mellett kóstoljuk meg őket, még a testőreinknek is adunk. Elismerően rágják az édességet és nekem is ízlik, a fűszerezése isteni. Ahogy újabb darab mézeskalácsért nyúlok, Jimin ujjai az enyémekhez érnek. Ez a véletlen érintés felér egy villámcsapással. Elrántanám a kezem, ha nem esne olyan jól az ő bőrének melege az én hideg ujjaimnak.

- Nos? - kidobja az üres zacskót, kíváncsian méreget. - Finom volt?

- Igen, nagyon. Köszönöm - a három kamurandink közül eddig ez a legkellemesebb és egyben a legfeszültebb is. Az előző kettő sem volt sétagalopp, de képtelen vagyok figyelmen kívül hagyni a Jiminből áradó idegességet. - Biztos, hogy nem akarsz besz...

Nem akar. Biztosan nem akar, ha nem hagyja, hogy befejezzem ma a megkezdett mondataimat. Mielőtt felhúzhatnám a szájmaszkomat, újból közel lép hozzám és a hüvelykujjával egy, a szám sarkában maradt morzsát seper le. Nevetségesen nézhetek ki a meglepettségtől résnyire nyitott szájjal és nagy szemekkel, amikkel Jimin vonásait kutatom. Valami tényleg nem stimmel. Tudom, hogy úgy ér hozzám, ahogy egy szerelmes férfi hozzáérne a párjához és a kamurandik alkalmával ezt nem tiltottam meg neki, elvégre a szerepünk része az érintkezés. Mégis más. A mozdulatai határozottak, de óvatosak. Tudja, mit csinál, csak épp nem ugyan úgy csinálja, mint eddig.

- Szombaton programod van? - zökkent ki a gondolkodásomból. Még mindig nincs rajtunk a maszk.

- Igen - fejből tudom a naptáramat. - Fellépésem lesz.

A szája o alakot formál, én pedig csak reménykedem abban, hogy ezt semmi sem húzza keresztbe.

- Megnézhetlek?

Pánik.

- Nem... - nyelek, a torkom kiszárad. - Nem lesz nagy szám, nem érdemes ezért... Nem.

- Oké, megértettem - emeli maga elé megadóan mindkét kezét. - Nem vegyíted a munkát a magánélettel. Semmi közöm hozzá.

- Nem erről van szó - de, mindenekelőtt erről lenne szó. Mégsem ez a fő oka annak, hogy elutasítottam. Jimin profi. Olyan táncos múlttal és jelennel rendelkezik, ami miatt nem akarom, hogy lássa, miként bukdácsolok a színpadon. Mert azt, amit én művelek, az ő tehetségéhez mérten nem lehet másnak nevezni. Az, hogy Seokjin látott már, teljesen más dolog. Pár kivétellel egy fellépést sem hagyott ki, a legrosszabb napjaimba is belekóstolhatott. - A tánc nagyon...intim dolog.

- Intim?

- Igen.

- Eddig több ezer idegen láthatta, amint intim dolgokat művelsz a színpadon, de a barátod nem láthatja...

- Szilveszterkor lesz egy Gálaest - összeszorul a gyomrom, amint ezt kimondom. - És ne manipulálj a kapcsolatunkkal! - kapok észbe.

- Távol álljon tőlem, hogy ezt tegyem! - védekezik. - Gálaest?

- Oda eljöhetsz - motyogom, hátha nem hallja meg. - Seokjin is jön.

- Az miben más? A szombati fellépésedre nem megy?

- Most akarsz jönni Szilveszterkor, vagy sem? - szegezem neki a kérdést. Csak időt nyerek magamnak. A barátok nem utasítanak el élből ilyet, nem igaz? Ha látni szeretne fellépés közben, láthat is, de legalább hadd szabjam meg, melyiken. A Gálaest programjában amúgy is hátul fogok állni, a többiek kitakarnak majd.

- Örömmel megyek - oké, akkor ezt letudtuk. - Ha rendesen meghívsz.

Vajon vízgőz süvít ki a fülemen keresztül, miközben felforr tőle az agyvizem?

- Park Jimin... - kezdem halkan, alaposan megfontolva a szavaimat. Ez könnyű, mást is hívtam már meg a fellépéseimre. Seokjint is, és ő történetesen a legjobb barátom, ezért ez sem lehet olyan nehéz. - Azt szeretném kérdezni, hogy lenne-e kedved Szilveszterkor megnézni a...

- Szabad a csók! - egy vásári alkalmazott hölgy botról lelógatott fagyöngyöt tart a fejünk fölé.

Több szempár is felénk rebben, néhányan még azt is abbahagyják, amit éppen csinálnak. A két testőr próbál eltakarni minket a kíváncsi tekintetek elől és most lenne a legfontosabb visszahúzni az arcmaszkot, de a kezeim nem mozdulnak. Azért nem, mert mindkettőt Jimin fogja és ez csak most tűnik fel.

- Figyelnek minket - súgom, Jimin alig észrevehetően bólint.

Egy pillanatra az ajkaira nézek. Elveszett, megtévedt pillanat, kétségbeejtő és megakasztja a tüdőmben az oxigén áramlását. Pánik lesz úrrá rajtam, mert egymásnak ellentmondó gondolataim támadnak. Olyan jut eszembe, ami nem helyes. Olyan, amiről álmodtam korábban egyszer és hazudnék, ha azt mondanám, hogy azóta soha nem jutott eszembe. Olyan, amiről azt mondtam, nem történhet meg, mert nem engedem. Nem lehet.

- Iseul - Jimin puhán, finoman ejti ki a nevem. Ez az egész csupán néhány másodperc alatt történik, mégis sokkal többnek érződik.

Jimin ekkor elengedi a jobb kezem és a derekam után nyúl, magához húz. Kötve hiszem, hogy lehetnénk még ennél is közelebb egymáshoz, ennek ellenére a testem az övéhez akar préselődni, amennyire csak tud. Azt még látom, mikor az arca közelít az enyémhez, az agyam elzsibbad és tehetetlen, a szívem viszont... Istenem, a szívem miért akar kiugrani a helyéről? És miért ver tovább csalódottan, mikor Jimin ajkai csupán az arcomhoz érnek? Miért ezt érzem? Nem akarom ezt érezni!

Undorodom tőled. Ezt mondtam neki pár napja. Hol marad az undor érzése?

A szempillái súrolják az orcámat és azon kapom magam, hogy lehunyom a szemeimet, ajkaim apró mosolyra húzódnak.

- Remélhetőleg ezzel beérik - suttogja a fülembe, a következő pillanatban pedig már összefont ujjainknál fogva maga után húz és tovább megyünk, magunk mögött hagyva a fagyöngy és a mézeskalács emlékeit.

***

Visszamegyünk az irodához. A fagyöngyös incidens után még majdnem egy órát sétálgattunk, ittunk puncsot és semmiségekről beszélgettünk. Nem próbáltam kideríteni, mi lelte ma és ő sem feszegette a gálaesti meghívást. Talán idővel mindkettőre visszatérünk.

- Jól érezted magad? - kérdezi Jimin, mielőtt elindulnék a lifthez. Ő látszólag nem tervezi, hogy feljönne, tehát nem itt tölti az éjszakát.

- Igen, örülök, amiért ennyi időt tölthettünk ott - őszinte vagyok, valóban jól éreztem magam. A testőrök jelenléte szinte fel sem tűnt, ám a biztonságérzetem végig megvolt. - Köszönöm.

- Én köszönöm.

A második zacskó mézeskaláccsal és a sakk készlettel ácsorgok, valamiért nem tudok még elindulni.

- Mikor lesz a következő? - célzok a kamurandikra.

- Valamikor a jövő héten.

Ó!

- Rendben. Addig, ha valamikor lenne kedved sakkozni, én talán még itt leszek és... Szóval tudod, melyik az én szobám.

- Azt akarod, hogy a szobádban sakkozzunk? - a két testőr, mintha jobb dolguk is lenne, minthogy minket hallgassanak, fokozatosan egyre távolabb mennek tőlünk. Jimin arcvonásai megváltoznak. - Ezt ne csináld, Iseul! Nem fair.

- Tessék? - nézek rá döbbenten. - Mit ne csináljak?

- Ne invitálj a szobádba, miközben tudod jól, hogy kurvára nehéz... - Tudom? Mit kéne tudnom? Elharapja a mondat végét, látszólag őrlődik azon, miként fejezze be és én hagyom, hadd találja ki, mert nem találok szavakat a kirohanására. - Megtiltottad, hogy hozzád érjek, hogy beszéljek arról, hogy hozzád akarok érni. Úgyhogy ne csináld ezt!

- Azt mondtad, szerelem esetén a szerződést felbontjuk - támadásnak hangoznak tőlem a szavak. Jimin tiltakozva a fejét rázza.

- Szó sincs szerelemről - hát persze. Nálam csak jobb lehetőségeket sodorhat elé az élet és különben is, a szerelem egyáltalán nem szerepelt lehetséges pontként a szerződésben, épp ellenkezőleg. Mindketten tudjuk. - De nem büntethetsz azért, mert kívánlak.

Tátva marad a szám, hirtelen rengeteg minden tolul az agyamba és nem tudok kimondani egy árva szót sem. Mindig a legrosszabbkor történik ez.

- Büntetlek?

- Igen. A közeledben lenni, egy szobában összezárva felérne egy kínzással nekem, Iseul. Eddig is egyértelmű voltam ezzel kapcsolatban, viszont azt hiszem az, hogy egyenesen megtagadtad tőlem ennek akár csak a leghalványabb lehetőségét is, olaj volt a tűzre. Nem fogok a szobádban sakkozni veled.

- Oké - vágom rá egyből, próbálom feldolgozni, amit az imént mondott. Túl sok információ, túl sok érzelem és az arcom már minden bizonnyal pírtól piroslik. - Bocsánat, amiért...

- Jézusom! - idegesen a hajába túr. - Te most komolyan azért kérsz bocsánatot, mert meg akarlak dugni?

A szóhasználata ugyan felér egy arcul csapással, a bensőmben mégis apró szikrák kezdenek lassan izzó tűzzé alakulni. A francba! A francba, csak ezt ne!

- Azért nem fogok bocsánatot kérni - felelem, igyekszem némi keménységet a hangomba csempészni. A sakktáblát pajzsként szorítom magamhoz. - Amennyiben ez mindössze ennyi, az nem az én problémám.

- A te problémád is, mert ugyan úgy akarod, mint én.

- Fogalmad sincs, mit akarok.

Tesz egy lépést felém és én nem hátrálok meg.

- Azon kívül, hogy soha ne érjek hozzád? Mert azt biztosan nem szeretnéd igazán, különben nem úgy simultál volna bele a karjaimba a fagyöngy alatt, mintha kibaszottul csakis ott akartál volna lenni. Jól esett, tetszett és bántad, amiért nem csókoltalak meg.

- Megmondtam, hogy nem leszek az a... - mocskos, gerinctelen kurva, aminek azok a lányok hívtak. Nem bírom kimondani.

- Miért lennél az? Mert mindketten akarjuk?

- Megmondtam, hogy befejezzük, ha újra felhozod ezt a témát - csattan a hangom erélyesebben, Jimin szemében tűz gyúl. - Elég!

- Még mindig a szobádban akarsz sakkozni velem? - kérdezi, sokkal közelebb van, mint az előbb. - Mert akkor nekem is lenne egy új szabályom a barátságunkat és a kapcsolatunkat illetően.

Mivel erre nem mondok semmit, folytatja:

- Legközelebb csak akkor hívj a szobádba, ha azt szeretnéd, hogy a fejem a lábaid között legyen! Cserébe nem beszélek erről többet, megígérem. Ez egy olyan ígéret lesz, amit akkor fogok megszegni, mikor te is.

- Vagyis, amikor majd én fogok arról beszélni, hogy te meg akarsz dugni? - fintorgok, Jimin szája gonosz mosolyra húzódik.

- Amikor arról fogsz beszélni, hogy azt akarod, hogy megdugjalak.

Akármennyire is vonz a belőle áradó hő, két lépést teszek hátra.

- Az nem fog megtörténni.

Bólint, de látom rajta, mennyire nem hisz nekem. Én vajon hiszek magamnak?

- Baráti sakkozásra várlak bármelyik nap az ebédlőben, vagy a teakonyhában - elköszönésnek szánom ezt, továbbra is nyitva hagyva a barátkozás lehetőségét.

- A teakonyha nem játszik. Az a hely túl szűkös és csak belülről lehet zárni az ajtaját. Bár az asztal stabilnak tűnik.

- Messzire mész! - sziszegem a fogaim között, Jimin ekkor végre megindul a saját autója felé.

- A babzsákszobát se vedd számításba!

- Fejezd be!

- Szabályok, Iseul. Amíg innentől kezdve mindketten tartjuk magunkat hozzájuk, nem történhet baj.

Olyan mozdulatot tesz, mintha becipzározná a száját. A kocsija előtt megáll és sejtem, hogy addig nem fog elindulni, amíg én be nem szállok a liftbe.

- Ha tényleg undorodnál tőlem és nem kívánnál te is, már kimondtad volna a szerződésbontást - ezzel búcsúzik ő.

Elmegyek az ajtókig, be is lépek a liftbe, ám addig nem veszek levegőt, amíg az ajtók el nem vágják előlem őt és meg nem indulok a negyedik emeletre.

***

Mindig kell pihenőt tartanom, mikor elkap a gépszíj írás közben és legszívesebben naponta hoznék új részeket. Ilyenkor sokszor meg az miatt kezdek aggódni, hogy a folyamatos frissítés a minőség rovására fog menni. Tehát most tényleg "le fogom tenni a tollat", mert már azon a ponton vagyok, aminél a Seoul Rush, a Rekviem egy árulóért és az Örökké nem eshet írása közben is rengetegszer voltam.

Azt pedig csak remélem, hogy az enemies to lovers trope kibontása nem lett annyira kusza, mint amilyennek néha érzem.

Köszönöm a sok visszajelzést, nagyon jól esnek! 

Hamarosan jövök!