ʙᴜᴛ ɪ ꜰᴇᴇʟ ʏᴏᴜ ʙᴜʀɴɪɴɢ ᴍʏ ᴄʜᴇꜱᴛ 

ʟɪᴋᴇ ᴀ ꜰᴇᴀᴛʜᴇʀ ᴏꜰ ꜰʟᴀᴍᴇꜱ ᴏɴ ᴍᴇ

*

ɪꜱᴇᴜʟ 

Az elkövetkezendő három napot otthon töltöm a négy fal között. Nem így terveztem. Szerettem volna elmenni sétálni, új étkészletet venni és megnézni a legközelebb eső bevásárlóközpont díszítését is, mert tudom, hogy minden évben gyönyörű. Még néhány új könyv beszerzésén is gondolkoztam. Tervezgettem, hogyan üssem el a szabadidőmet. 

Egészen addig, amíg meg nem láttam a Han folyó partján készült képekre adott reakciókat. Azóta a gyomrom dió nagyságú, a torkom állandóan összeszorul, ha ételre gondolok és heves hányinger tör rám, mindannyiszor felvillan a telefonom kijelzője. A készülék a konyhaasztalon pihen és én úgy kerülgetem, mintha valami fertőző betegséget hordozna, vagy képes volna kioltani az életem, amint hozzáérek. 

Tudtam ezt. Számítanom kellett rá és számítottam is...csak nem pont erre. Azt hiszem, nem is lehetett eléggé felkészülni azokra a visszajelzésekre. Hisz nem egyszer lejátszottam fejben, milyen szavakkal fognak illetni, s mégis... egy szerencsés ribanc vagyok, egy szürke és jelentéktelen kisegér, aki remélhetőleg legközelebb belefullad a Han folyóba. Ó, bárcsak ez lett volna minden, amit elolvasok! De nem tudtam megálljt parancsolni magamnak és a folyóparti kamurandi estéjén órákon át ezeket olvastam. 

Seokjin azóta minden nap felhív, reggel és este is. Jimin csak egyszer keresett, tegnap délelőtt. 

- Vajon hány órán át görgetted az oldalakat? - sóhajtott fel, némi idegességet hallottam ki a hangjából. - Azt hittem, tudod magadtól is, hogy ezt jobb nem csinálni. Minden lehetséges módon ártani akarnak majd neked és ezek még csak szavak, Iseul. 

- Azt állítod, hogy te sosem csináltad ezt? 

- De, túlságosan sokszor ahhoz képest, mint ami egészséges lenne. Ezért tanácsolom azt...

- Nincs szükségem a tanácsaidra, adtál már eleget. 

Jimin megköszörülte a torkát, már arra számítottam, talán bocsánatot kérne a...miért is? Hisz ismét nem történt semmi olyan, amire ne figyelmeztettek volna. De Jimin nem is ezt felelte. 

- Sokkal többet is adhatnék neked, ha belemennél az ajánlatomba - és megint ott lyukadtunk ki, ahol a Han folyó partján félbeszakadt a beszélgetésünk, vagy inkább nevezhetnénk a búcsúzkodásunknak. Szorosan lehunyt szemmel hallgattam, nem voltam képes reagálni. - Legalább le tudnád vezetni ezt a feszültséget.

- Gerinctelen vagy.

- Ami azt illeti, nem. Pont azért van helyén a gerincem, mert nyíltan...

- Nem akarok beszélni veled.

- Ez nem így működik, Iseul! - a hangja ingerültebb lesz, de nem foglalkozom vele. Egyszerűen képtelenség kiigazodni rajta. 

Megszakítottam a hívást és azóta valóban nem beszéltünk. Jobb is így. Arra van most a legkevésbé szükségem, hogy a perverz ajánlatát részletezze nekem. A fene, hisz még arra a bizonyos álomra sem bírok gondolni, mert elkap a szédülés. Nem mintha olyan sokat tudtam volna aludni, szinte egész éjjel virrasztok és a sakktáblát bámulom, hiába nem teszek egyetlen lépést sem a bábukkal. 

A következő nap reggelén már alaposan érzem magamon a fáradtságot. Épp a konyhában vagyok, teát készítek magamnak, amikor a beállt csöndbe belehasít a csengő hangja. Egy kezemen meg tudom számolni, hányszor használta bárki is a csengőt. A válasz az, hogy nulla alkalommal. 

A pólóm pillanatok alatt rátapad a hátamra, ahogy a rosszabbnál rosszabb és ijesztő gondolatok kerülgetik egymást a fejemben. Még folyik a víz a csapból, ám a látogatóm kitartó és újból csenget. Elzárom a vizet, nyirkos tenyereimet a nadrágomba törlöm. Seokjin nem szokott csengetni, ő kopog. Rajta kívül pedig még soha senki nem jött ide. 

Harmadik csengetés.

Ekkor nyúlok a telefonomért. Nem foglalkozom a temérdek olvasatlan üzenettel és értesítésekkel, meg a nem fogadott hívásokkal. Kikeresem Seokjin telefonszámát és hívom anélkül, hogy reagálnék a látogatóm próbálkozására. 

- Iseul? Baj van? Épp egy fotózás közepén vagyunk és...

- Valaki van itt - szakítom félbe, a hangom elcsuklik a pániktól. - Ilyen gyorsan kiderítették a lakcímem? Most mit tegyek? 

- Ó! - hallom, ahogy a tenyere csattan a homlokát. A reakciójában nincs semmi idegesség, leszámítva azt a kis bűntudatot, amit kiérzek a szavaiból. - Bocsáss meg, elfelejtettem szólni neked Nabiról. 

A név hallatán értetlenül pislogok. 

- Micsoda? Miről felejtettél el szólni? Nem értem.

- Namjoon! - az idősebb társának szól, hallom, amit beszélnek. - Miért van Nabi máris Iseul lakásánál?

- Nocsak! Úgy tűnik, korábban végzett. Mindenesetre... Iseul, szervusz! - Namjoon átveszi Seokjintől a telefont. - Kérlek, ne aggódj és nyugodtan engedd be Nabit! Ő hozzád érkezett, én...nos, azt hittem, Jin már említette, ezek szerint ez elmaradt. 

- Nabi? 

Újból megszólal a csengő, Namjoon megköszörüli a torkát és folytatja:

- Nabi a barátnőm. Most nem igazán van időm belemenni a részletekbe, de ha úgy érzed, szívesen beszélgetnél valakivel és megnyugtatna a társaság, engedd csak be. Szólhatok neki, hogy talán majd máskor alkalmasabb lenne...

- Ne! - az udvariassága és a törődése teljesen meglep. - Én...köszönöm, azt hiszem. Igen. 

- Nem fog tudni olyan sokat nálad maradni, mert délután kiállításra viszem, addig viszont, remélem, jól fogjátok érezni magatokat.

Amíg még hívásban vagyunk, az ajtóhoz megyek és kinyitom. Namjoon még mond valamit, de az előttem álló magas, karcsú nő teljesen elvonja a figyelmem. 

- Hála Istennek, már azt hittem, hívnom kell a rendőrséget, hogy betörjék az ajtódat, kedvesem! - tátva marad a szám, a kisugárzása lehengerlő. - Minden rendben?

Namjoon kinyomja a hívást, így végül kettesben maradok Nabival. 

- Nekem nem szóltak, hogy... - sietősen körbe kémlelek a lépcsőház folyosóján, mielőtt észreveszem magam és oldalra lépek, beengedve ezzel Nabit a lakásba. - Elnézést!

- Ne szabadkozz semmiért! Érthető az óvatosságod és ígérem, seggbe fogom rúgni a srácokat ezért. Vagy majd együtt seggbe rúgjuk őket, mit szólsz? - mosolyog rám szélesen, a szemei sarkában nevetőráncok szaladnak össze. - Jeon Nabi - nyújt kezet, mire meglepetten ránézek. - Nem, nem állok rokonságban Jeonggukkal. Legalábbis közeli rokonságban biztosan nem, már utána néztünk.

Érdekes.

- Az én nevem...

- Jo Iseul - fejezi be a mondatomat és rájövök, hogy a szemében folyton szikrázó vidám csillogás az, ami miatt képtelen vagyok nem bámulni. - Amit szükséges tudnom, azt már tudom, kedvesem. Hogy érzed magad? 

A kérdés, amit minden nap megkapok Seokjintől, mégsem tudom pontosan megfogalmazni a választ.

- Azt hiszem, nem vagyok biztos benne, hogyan is érzem magam jelenleg. Fáradt vagyok.

- Látszik is - együttérzés árad a hangjából. - Seokjin, Joonie és Jimin úgy gondolták, remek ötlet lenne, ha segítenék kicsit feloldódni neked és részemről az öröm - leveszi a kabátját, én készségesen elveszem tőle, felakasztom a sajátom mellé. Beljebb megyünk a konyhába, Nabi helyet foglal az asztalnál. - Nahát, te sakkozol? Hülye kérdés, hisz itt van előttem a táblád. Nem egyszerű a felállás - tanulmányozni kezdi a játékomat és még mindig egészen szürreális a jelenléte a lakásban. 

- Jimin? - ez csúszik ki a számon először. Nabi megfogja a sötét Vezért, mielőtt rám nézne. - Ő is azt javasolta, hogy gyere ide? 

- Hihetetlen, mi? Néha igazi seggfejként tud viselkedni, bár velem mindig normális. Ha életem végéig próbálnám megfejteni a viselkedését, akkor sem jönnék rá, mi leli sokszor - komoly hangon fejezi be a beszédet, végül kis gondolkodás után lép a sötét Vezérrel. - Tizenhat hónap is kevés volt, Joonie idegeit pedig alaposan megtépázza mostanában. 

Van valami bensőséges, meghitt abban, ahogy Namjoont. Úgy néz ki, Nabi ért a sakkhoz, kiállításokra jár a barátjával és valami azt súgja, hasonló intelligenciával is rendelkezhet, mint a párja. Tudom, hogy Namjoon nagyon okos és művelt, nehéz lenne elképzelni mellette valaki olyat, aki mindazt ne értékelné, amit ő igen. 

- Ezt hogy csinálod? - kérdezem, miközben lassan én is leülök az egyik székre. - Gyalog jöttél? Nem félsz, hogy valaki felismer? 

Nabi halovány mosollyal rám pillant és egy pillanat alatt megértem. Ők nem hozták nyilvánosságra a kapcsolatukat, egészen eddig sikerült titokban tartaniuk. 

- Mégis...hogyan? 

- Joonie mindig is féltve őrizte a magánéletét. 

- De akkor a kiállítás...

- Az egy privát rendezvény, a korábbi mesterem festményeit mutatják be - kezd nagyon érdekelni Nabi, fejben már párszor köszönetet is mondtam a srácoknak, amiért ő itt van. - Mindent megteszek azért, hogy a diszkréció fogalmát kimerítsem, ha Joonie-ról van szó. Hisz ő is mindent megtesz értem. 

Mielőtt mondhatnék valamit, Nabi feláll és az ablakhoz sétál. 

- Gyönyörű a kilátás innen. Mondd csak, udvariatlanság lenne kérnem egy csésze teát? Borzasztó, milyen hideg van kint...

- Ó, dehogy! - elszégyellem magam, amiért eszembe se jutott megkínálni teával. - Biztosan teát kérsz? Van még... - nyitogatom a szekrényeket, ismét megsemmisülök. - Csak teám van. 

- A tea tökéletes lesz - mosolyog rám kedvesen. - Lazítsd el a vállaidat, kedves! - megállok abban, amit éppen csinálok. Két csészét tartok a kezeimben, de nem bírom letenni egyiket sem a pultra. - Egy nagy mély levegő be és aztán ki - Nabi továbbra is az ablaknál ácsorog, olyan érzésem van, mintha teret akarna adni nekem, miközben mégis a társaságával igyekszik segíteni. Megpróbálom, amit mondott, de túl gyorsan fújom ki a levegőt. - Próbáld újra! 

A csészék koppannak a pulton, ahogy sikerül a légzőgyakorlat. Lenézek magam elé, észreveszem remegő kezeimet és sietősen teafilter után kezdek kutatni. Meghallom a telefonom rezgését, új értesítéseim vannak. A hangtól kiesnek a kiskanalak az ujjaim közül. Szitkozódva guggolok le és igyekszem elérni azt, amelyik az asztal alá esett. Nabi mellettem terem, előbb eléri a kanalat, mint én.

- Ó, drágám! - nem kerüli el a figyelmét az a két kósza könnycsepp, amik kibuggyantak a szemeimből. - Nem bánt senki.

Nem értem, mi történik velem. Nem értem, hogyan engedhetem meg magamnak, hogy olyasvalaki előtt essek szét, akit alig tíz perce ismerek. De mikor Nabi óvatosan megsimogatja a hajam és letérdel mellém a földre, valami eltörik bennem.  Átölelem a térdeimet, azon vagyok, hogy ne zokogjak túl hangosan, mert nem szeretném, ha furcsán nézne rám. Aztán az aggódó, nagy szemeibe nézve tudom, hogy Nabi nem tart furcsának, nem értetlenkedik azon, miért borulok ki éppen. Ő mintha számított volna erre. 

- Nem lenne szabad velük foglalkoznom - mondom két szipogás között. - Mindenki figyelmeztetett.

- Az lehet, de ez még nem azt jelenti, hogy fel tudtál volna készülni minderre. Azt hiszem, ez egy teljesen normális reakció a részedről, hisz megijedtél. Sok ez egyszerre. 

- Irigyellek, amiért neked ezt nem kell kiállnod.

Erre Nabi semmit nem mond. Csak simogatja a karom és csendes társaságát nyújtja, amíg lehiggadok. Rengeteg kérdésem lenne hozzá, felkeltette a kíváncsiságom és magamat is meglepem vele, mennyire szeretném jobban megismerni. Szokatlan. 

- Gyere, készítsük el a teát, aztán beszélgessünk egy kicsit! Jót fog tenni, meglásd - felsegít a földről, közben a két kiskanalat is kiveszi a kezemből. - Most egyáltalán nem kell feszengened, csak én vagyok itt. Előttem meg aztán ne szégyellj semmit. 

Miközben felteszem a vizet forrni, megkérdezem tőle, milyen sűrűn szokott sakkozni. Nabi csalódottan vallja be, hogy nem elég ritkán, szerinte ki is megy a gyakorlatból, ha így folytatja, de mindig rohan valahová. 

- Ha Joonie ráér, persze vele töltöm az értékes órákat. Igyekezzük összehangolni a szabadidőnket, mikor lehetőség van rá. 

- Olyan jó hallani ezt - ismerem be, s rájövök, belül a keserű féltékenység is kezd marcangolni. Bár nekem is részem lehetne egy ilyen kapcsolatban! - Hol ismerkedtetek meg?

- Egy múzeumkörúton. Ami azt illeti, mindössze annyit kellett tennem, hogy kétszer egymás után neki menjek, miközben Renoir festményeit próbáltam csodálni. Elvitt a sodrás. Ő pedig egy úriember és a többi már történelem.

- Hihetetlen, hogy ilyen hétköznapi keretek között is lehetséges ez - motyogom szinte csak magamnak. Jimin úgy adta elő az ismerkedést, mintha az ördögtől való lenne és lehetetlen az ő számára. Talán csak gyakrabban kellene meglátogatnia a múzeumokat... 

Két órával később veszem észre, hogy ezidáig a művészetekről beszélgettünk, mintha mi sem lenne természetesebb és az az egészben a legcsodálatosabb, amilyen természetes is valójában. Nabi kiállításokról mesél, néhány képet is mutat, ráadásul fejből tudja a kedvenc festőinek életrajzát, évszámokra pontosan. Elárulja, hogy képzőművészetet tanult és ő is fest. 

- Tájképeket szoktál festeni? - kérdezem, eközben Nabi már a kabátját veszi fel. Namjoon nem sokkal korábban üzent neki, hamarosan ő is a környékre ér és innen indulnak majd a kiállításra. 

- Nem, a portrékat jobban szeretem. 

Ahogy az ajtónál állunk, úrrá lesz rajtam a pánik. Túl jól éreztem magam, túlságosan is elfeledtette velem Nabi, mibe csöppentem bele a való életben. Kénytelen vagyok visszatérni a jelenbe, pedig legszívesebben Olaszországban maradnék, Nápoly utcáin, amikről Nabi mesélt. Namjoon tavaly elvitte őt oda, egy egész hetet töltöttek ott és minden helyet látni szeretnék, amiket ők is láthattak. 

- Ez egyszeri alkalom volt? - kérdezem tétován, Nabi szemei felcsillannak. - Én igazán nagyon jól éreztem magam. Köszönöm, hogy eljöttél. 

- Máskor is szívesen jövök hozzád, kedvesem. 

Ha nem Nabi mondaná ezt, megkérdőjelezném a valóságalapját. De mást sem látok rajta, mint igazi boldogságot. 

- Megadjam a telefonszámomat? 

- Új még neked ez a szituáció, ugye? - hűvös, vékony ujjai megszorítják az enyémeket. - Nem akartam tolakodni, ezért nem kérdeztem meg, viszont érdekelt volna, hol vannak ilyen helyzetben a barátok mellőled.

Semmit nem kell mondanom. A hallgatásom elegendő válasz a számára. Kimondatlanul is egyértelmű, hogy Seokjin az egyetlen barátom, ő pedig nem lehet itt mindig mellettem. Tehát rajta kívül nincs senkim. 

Telefonszámot cserélünk, Nabi még az Instagram profiljának nevét is megadja, hátha kedvem támadna fellépni az oldalra. Egyszer majd, vagy soha többet. Nem tudom. 

A lakás hűvösnek és üresnek érződik Nabi nélkül. Nem tehetek ellene, azok a dolgok járnak a fejemben, amiket mondott. A kapcsolata Namjoonnal ragyogónak, tökéletesnek hangzik. Nem zavarja, hogy titkolózniuk kell, sőt mintha pont ez adná a szerelmük igazi különlegességét, mert tényleg csak az övék. Együtt élik át az életükben történő eseményeket, még akkor is, ha éppen nem tudnak személyesen jelen lenni egymás nagy pillanatainál. Az alattomos, fájdalmas féltékenység és vágyakozás egy hasonlóan mély szerelem után átveszi bennem a félelem helyét. Én is ezt szeretném. Vajon mikor kaphatom meg? 

Akkor semmiképp, ha itthon, a négy fal között élem le az életem, mert névtelen hozzászólások miatt rettegek kilépni az utcára. Miközben én bujkálok, mások élik az életüket. Amíg a takaróm alá menekülök a valóság elől és nem látok belőle kiutat, Jimin mindezt átlépi, köp egyet a szarkupac tetejére és elmegy a titkos szeretőjéhez. Ő éli az életét, ugyan úgy, mintha semmi sem történne. Úgy, ahogy neki a legjobb és a legkényelmesebb. Ez igazságtalan. A bennem lakozó félelem miatt tűnik mindez igazságtalannak. 

Emlékeket szeretnék és lehetőségeket? Ha összeszedném magam, minden az ölembe hullana. Figyelmen kívül hagyva Jimin ajánlatát a szexről, ez a pár hónap akár tényleg jó is lehetne. Valamit valamiért. Ha úgy kell táncolnom, ahogy Jimin és a cég fütyül, attól én még jól érezhetném magam, nem? Csak amíg össze nem pakolok és el nem hagyom a várost, ezt az országot, a kontinenst. 

Továbbra sem veszek tudomást az értesítéseimről, ahogy megnyitom a hívásnaplót. Nem bajlódom üzenetekkel, ahhoz túlságosan tartok attól, hogy esetleg megfutamodnék. 

Jimin négy csöngés után felveszi. 

- Iseul.

- Jimin - mintha valami hivatalos ügyet intéznénk. Próbálok nem azon leragadni, ahogy kiejtette a nevem. - Mikorra tervezted a következő kamurandit? 

Pár pillanatnyi csend. 

- Hétfőre. 

- Este? 

- Igen. Megfelel, remélem. 

Nem kérdezi, inkább kijelenti, némi udvariaskodással egybegyúrva. 

- Abban az esetben igen, ha elviszel a karácsonyi vásárba. 

Habozik. Latolgatja a lehetőségeket, de már a nyelvem hegyén van, hogy a saját szavaival vágjak vissza, miszerint ez az egész megoldható és el fog vinni oda is. Eddig az volt, amit ő akart. Most egy kicsit én is szeretném kiélvezni a helyzetünket, amennyire lehet.

- Rendben, hatra érted megyek. 

Elkönyvelem a győzelmem. 

- Jól érezted magad Nabival? - kérdezi, pedig már azt hittem, meg fogja szakítani a hívást. 

- Nagyszerűen. Köszönöm - teszem hozzá, mert Nabi elmondása szerint ehhez Jiminnek is köze volt. 

- Ez a legkevesebb, amit megtehetek.

- Hogy ide küldesz valakit magad helyett?

Ezt nem akartam kimondani. Tényleg nem. De mégis megtettem és Jimin úgy csap le a magas labdára, mintha ártatlan préda lenne, ő pedig egy ragadozó. 

- Szeretted volna, ha én látogatlak meg? 

- Nem.

A kuncogásától kiráz a hideg. 

- Ha ez számít, lettem volna Nabi helyében - ismeri be. Elfelejtek levegőt venni. - Ő kedves és biztosan jó volt abban, hogy megnyugtasson - tudom, hová fog kilyukadni. Tudom és mégsem bírom rátenni a telefont. - Én is legalább háromféle módot tudnék rá.

- Csak hármat? - ezt sem kellett volna! Nagyon nem! 

- Az ujjaim, a nyelvem és a farkam már nem is lenne elég? 

Az előszoba tükörben látom, ahogy pír kúszik fel a nyakamon és lángba borul az arcom. Mi a fene ütött belé?

- Igaz, el tudnám érni, hogy még többet akarj - folytatja és ügyetlen próbálkozásom a beszédre kudarcba fullad. - De hát már most is akarsz, nem igaz? 

A hangja megváltozik, mélyebb lesz, csábítóbb. Ez az a hangszíne, amit minden bizonnyal csak a hálószobában használ a partnerével. Így beszélhet azzal a lánnyal, akivel talán ma is ágyba bújt. 

- Akkor hétfő este - hatalmas siker, amiért ezt a két szót sikerül kipréselnem magamból. - Jó éjszakát, Jimin.

- Szép álmokat, Iseul! - mondja, majd még hallom, ahogy hozzáteszi: - Álmodj velem!