– És ezzel el is érkeztünk a klubhelyiség ajtajába – mutatott az ajtóra Cressida – Esetleg valaki megtudná mondani, hogyan lehet bejutni oda? – kérdezte végig nézve a kis csoporton, akik nagyokat pislogva pasztázták az előttük lévő, sasfejes kopogtatóval ellátott faajtót.
– Jelszóval? – kurjantotta valaki a tömegből mire a lány megrázta a fejét.

– Ahhoz, hogy bejussatok, helyesen kell megválaszolnotok egy találós kérdést – válaszolta meg saját kérdését Cressa, mire a gyerekek fáradtan nyögtek fel. – Összesen három próbálkozásotok van. Ha harmadikra sem jöttök rá a helyes válaszra, meg kell várnotok amíg valaki más érkezik, aki remélhetőleg sikeresen megtudja oldani – magyarázta.
– De ez így nehéz – nyöszörögtek a kicsik mire ő csak rosszallóan nézett rájuk.
– Úgy gondolom, mindannyian meg fogjátok tudni oldani, különben a Teszlek Süveg nem ezt a házat választotta volna számotokra – vont vállat hátat fordítva a diákoknak, majd megkopogtatta az ajtót, ami erre megszólalt.

– Tengerek víz nélkül. Dombok föld nélkül. Utak, amikre senki sem lép rá. Mi vagyok?
– Térkép – válaszolt Cressida, végig gondolva a dolgot, mire az ajtó kinyílt.
A szőke lány mosolyogva lépett be az ismerős térségbe, majd sietve elindult felfelé a lépcsőn. A gyerekek izgatottan követték őt egészen az óriási klubhelységbe. Dawsey megvárta, amíg mindenki megérkezett, majd gyorsan ellenőrizte a létszámot amivel valami nem stimmelt. Bárhogy is számolta, többen voltak, mint ahányan kellett volna, hogy legyenek. Pontosan tudta, hogy amikor kimentek a nagy teremből még csak 12-en voltak, még akkor is megszámolta amikor Regulusra vártak. Nem értette, hogyan lehet az, hogy mostanra egy gyerekkel gyarapodott a háza.

Összeszűkített szemekkel nézett végig az elsősökön, nagyjából felismerte az arcokat így könnyen sikerült kiszúrnia a fekete bárányt. A lány a fejét rázva sétált a barna hajú fiú felé, aki rémülten nézett rá.
Cressida maga előtt összefont karokkal pillantott le az előtte állóra, aki szinte reszketett a félelemtől. Egy ideig mérgesen fürkészte a rémült arcot majd végül elvette róla a tekintetét és körbe nézett az őket körülvevőkön.

– Mindenki menjen a hálótermébe, a lányoké lent balra, míg a fiúké lent jobbra található, a csomagok ott fognak várni titeket. Jó éjszakát! – szólt hangosan, a lépcsők felé intve, ám senki nem mozdult. – Szaporán! – tapsolt kettőt mire a gyerekek sietve indultak meg a szobájuk felé.

Cressa megvárta, amíg az utolsó diák is elhagyta a helyiséget majd mérgesen fordult a kakukktojás felé.
– Most az egyszer elnéző leszek, és nem szólok senkinek sem, arról, hogy beszöktél a Hollóhát klubhelyiségébe, annak ellenére, hogy pontosan tudod, neked jelenleg semmi keresnivalód nincs itt – morogta a lány rosszallóan nézve rá – Most pedig elvezetlek a saját klubhelyiségedbe – sóhajtott nagyot, elindulva a kijárat felé, mire a fiú pedig csöndesen követte őt.

Cressida szapora léptekkel szelte át a folyosókat a barna hajúval a nyomában. A lány olyan határozottsággal vonult a sötétben, hogy még ő maga is elhitte, hogy tudja mit fog csinálni, habár a valóságba ötlete sem volt arról, mégis hogyan fogja bejuttatni a szobájába a fiút. A jelszót nem tudta, honnan tudta volna? Soha semmi dolga nem volt a Mardekár klubhelységében.

A szőke magassarkúja halkan kopogott a földön, ahogy egyre közelítettek a megfelelő ajtó felé.
– Egyébként mi a neved? – kérdezte Cressa lepillantva a mellette lépkedő fiúra.
– Colton vagyok – válaszolt halkan mire a lány csak bólintott.
– Aha...Colton Grey? – vonta fel a szemöldökét meglepetten.
– Igen.
– Te vagy Odette öccse? – érdeklődött.

– Igen, én lennék – bólintott – Ismered a nővéremet? – nyelt nagyot.
– Persze, hogy ismerem, párszor voltunk egy csoportban, igazán kedves lány – mosolygott a szöszi.
– Ugye nem fogod elmondani neki? – kérdezte félénken Colton.
– Nem – rázta a fejét – Mint ahogy mondtam, ez most kettőnk között marad – válaszolt, mire a fiú megnyugodva fújta ki a levegőt.

Cressida halványan mosolyogva nézett rá, majd hirtelen megtorpanva állította meg a fiút is.
A két diák szoborrá dermedve hallgatózott, próbálva rájönni, hogy még is ki okozhatja a halk cipőkopogást, ami egyre csak feléjük közeledett.
Cressa egy percet sem habozva slisszolt be az egyik beugróba a fiút maga után rántva. A szőke halkan szuszogva hallgatózott tovább, kezét az elsős száján tartva, nehogy az véletlenül is megnyikkanjon. Fogalma sem volt arról, hogy ki közlekedhet a folyosón, és ha már volt rá esélye, inkább megkímélte volna magukat attól, hogy egy esetleges tanár esetén kapjanak mindketten egy jókora fejmosást.

A cipőkopogás egyre csak közeledett feléjük, míg végül elért hozzájuk. Dawsey a félhomályban hunyorogva figyelte, ahogy az alak elsiet előttük majd megnyugodva eresztette el a fiút.
– Azt hiszem, mehetünk – suttogta a lány, ahogy a léptek egyre távolabbról hallatszódtak.
A szőke azért mielőtt még előbújtak volna a rejtekhelyükről, gyorsan kinézett a fal mögül, megbizonyosodva arról, hogy tényleg tiszta-e a terep.
Amikor úgy ítélte meg, hogy most már biztonságosan folytathatják utukat, gyorsan kiléptek a folyosóra és ismét elindultak.
Cressida egyfolytában hátrafelé pillantgatva sietett a folyosón, ami egy idő után átragadt Coltonra is így már ketten ellenőrizgették az általuk hátrahagyott utat.

Dawseyék másodpercenként pillantottak hátra így kevesebb figyelmet szentelve az előttük lévő környezetre.
– Szerinted jön valaki? – kérdezte a lány egy halk reccsenést hallva maguk mögül – Mondjuk, ha jön is– kezdett bele a mondatba ám a befejezésére már nem jutott idő.
A lány halkan felsikítva s a pálcáját előkapva ugrott hátrébb, ahogy valaminek neki ütközött, ami vele szembe volt. A szája elé kapva szabad kezét, elkerekedett szemekkel nézett rá az előtte állóra, akire az imént a pálcáját szegezte. A szőke összeszűkített szemekkel mérte végig a személyt, majd hangosan kifújta a levegőt, ahogy a halvány holdfényben felismerte a fiú arcát.

– Te teljesen megőrültél? – ripakodott rá Dawsey leengedve a kezét – Miért lopakodsz? – kérdezte.
– Lopakodok? Nem lopakodok, mindig ilyen halkan sétálok! – háborodott fel a másik.
– Sétálj hangosabban! Majdnem szívinfarktusom lett miattad! – morogta.
– Elnézést – forgatta a szemeit – De te mégis mit akartál a pálcáddal? – kérdezett vissza bosszúsan.
– Megvédeni magamat! Mégis mi mást? – hőbörgött a szöszi mire Regulus ismét megforgatta a szemét, annyiban hagyva a dolgot.

A három fiatal pár másodpercig csöndesen állt a kihalt folyosón, a két hatodikos egymást méregették, míg az újonc inkább csak rémülten forgolódott, egy újabb személyre számítva.
– Mégis mit keresel itt? – bukott ki a kérdés Cressidából ezzel megszakítva a csöndet.
– Keresek – válaszolt Black, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
– Keresel? – kérdezett vissza a lány próbálva visszafojtani a nevetését. – Mégis mit?
– Inkább kit – javította ki – Elvesztettem egy diákot – mondta, de szinte azonnal meg is bánta, ahogy meglátta a lány arckifejezését.

– Elvesztetted? – nevetett Cressa. – Ne aggódj, én megtaláltam – biccentett a mellette lévő felé mire Regulus tekintetét levéve róla a fiúra vezette.
– Már megint te? – kérdezte a sötét hajú felismerve Coltont.
Ő volt az, aki miatt várnia a kellett a többieknek.
– Elnézést – motyogta a fiú rémülten, ahogy találkozott a tekintete a fiatalabbik Blackkével.
– Akkor én ide már nem is kellek – szólt Cressa ezzel megmentve Coltont, Regulus gyilkos pillantásától.

Black ismét a lányra szegezte tekintetét majd lassan felfogva annak szavait, bólintott.
– Jó éjt! – nézett felváltva a két fiúra zöldes szemeivel majd hátat fordított nekik és elindult visszafelé a saját szobájába.
Regulus egy ideig figyelte a lányt, akinek hosszú szőke haja csak úgy lobogott mögötte, majd amikor már látó távolságon kívülre ért, sóhajtva megfordult és a fiúnak intve elindult a lánnyal ellenkező irányba.