— — — — — — — — — — — — — —— — — — — — — — — — — — — —— — — — — — — — — — — — 

⫘⫘⫘⫘⫘⫘⫘⫘⫘⫘⫘⫘⫘⫘⫘⫘⫘⫘⫘⫘⫘⫘⫘⫘⫘⫘⫘⫘⫘

Újra a lakásában landoltunk egy pillanat alatt. Fogalmam sincs, hogy csinálta, de még mindig elképesztő a számomra.

Csúnyán néztem rá.

- Ez az arc nálam nem válik be. - nézett rám szigorúan.

- Nálam meg ez. - kuncogtam fel majd kiugrottam karjaiból.

- El ne merj... - fenyegetett volna meg, mire egy gondolattól vezérelve foglaltam helyet a székében. Kihúzódtam a székével majd pörögni kezdtem. A fiú karba font kézzel figyelt.

- VIIII - visítottam majd nevetni kezdtem. - Egy ilyen nekem is el kellene az irodámba, mert egyszerűen már a bentitől szétmegy a derekam. - húztam el számat majd asztalára simítottam kezemet. Kerestem egy segítséget hát, ha... hát, ha meg tudom ki ő. Fogalmam sincs miért hajtott ennyire a vágy e miatt, de tudni akartam. MUSZÁJ volt.

Elkezdtem kihúzogatni a fiókjait, mire egy másodperc töredéke alatt termett ott és fogta meg kezemet.

- Ki engedte meg, hogy megnézd őket?!!

- Te! - kacsintottam rá majd tovább húzgáltam őket, mintha mi sem történt volna.

- Én egy árva szóval nem mondtam.

- De nem is ellenezted! - haraptam be számat, mire a fájdalom, azonnal belenyilallt. A fiú szája egy ördögi mosolyra húzódott, mikor meglátta az arcomon a fájdalmat.

- De édes. - súgta, mire teljesen megfagyott bennem a vér. É... ÉDES?!

- M-mármint...? Mi?!

- Te és a fájdalmas arcod. - hajolt közelebb hozzám majd szabad kezével letörölte számról a vért. Ezután nézte egy darabig majd nyelvével lenyalta azt. - Édes... - lehelte. - Többet akarok belőle. - mondta, mire egy mozdulattal rántott ki a székéből és ültetett fel az asztalára. Szemeim kikerekedtek. Nyakamat durván megragadta majd magához rántott és alsó ajkamba harapott. Felnyögtem a fájdalomtól. A fiú teste megfeszült majd még szorosabban kezdett el fogni.

- Te vámplil vaty? - kérdeztem pöszén, mire megállt. Először gúnyosan végig mért, mint aki egyáltalán nem hiszi el azt, amit hallott majd eltávolodott.

- Vámpír? - kérdezett vissza, mire hevesen bólogattam. Hitetlenkedve nevetett fel. - Mondjuk úgy, hogy én rosszabb vagyok annál.

- Akkor nem vagy az? Pedig már esküszöm, egy fokhagyma házat akartam építetni a számodra. - mosolyodtam el.

- Ugye tudod azzal se tudnál magadtól távol tartani? - kezdett el újra közeledni, mire feltartottam kezemet. Hirtelen eszembe jutott a cetli.

- A monogramod JH?

Nem válaszolt, azonnal. Hezitált. Miért? Hisz ő írta nekem azt! Ő írta le! Nem én! Akkor meg miért néz most így rám?

- Mi van, ha igen? - kérdezett vissza.

- Szükségem van rá. - jelentettem ki.

- Szükséged van rá? - most ő nézett rám csodálkozva.

- Igen!

- Fogalmam sincs, mire megy ki a játék, de te soha nem tudhatod meg.

- Miért? - kérdeztem, mire lábával két combom közé férkőzött majd felém hajolt. Kezét a derekam két oldalára tette és elmosolyodott. Mutató ujját végig húzta államon egy jól eső bizsergést hagyva maga után. Nagyot nyeltem.

- Ahhoz te túlságosan is édes vagy, kedvesem. - mondta majd ellökte magát tőlem és bement a szobájába. Ezzel teljesen egyedül hagyva a gondolataimmal.

°°°

*Ismeretlen fiú szemszöge*

Muszáj volt bejönnöm a szobámba. Attól féltem, ha tovább maradok vele, olyat teszek, amit megbántam volna. Túlságosan is csábító és... édes. Olyan számomra, mint egy tiltott gyümölcs. Mindennél jobban akarom pedig nem lehet. Azonban nem engedhetem magamtól messze. Muszáj mellettem lennie. Azon az estén mikor találkoztunk sok minden megváltozott. Akkor, ha nem használtam volna az erőmet most nem lennénk itt. Fogalmam sincs mi ütött belém és miért ugrottam, akkor utána. Valamiért azt éreztem, hogy... kell. Minden idegzetem feszült érte. Főleg mikor a karjaimban tartottam. BASSZA MEG! Ütöttem a falba ököllel idegesen, ami hatására átlyukadt a fal. A POKOLBA MÁR! Megint csináltathatom meg!

Az ajtó, ezzel párhuzamosan kinyílt.

- Jól vagy? - kérdezte bátortalanul. A szemei aggódok voltak, mint egy kis kóbor cicának.

- Miért? - a hangom szinte vágott. Arca, azonnal megváltozott.

- Jó, mindegy! Felejtsd el! Inkább vigyél haza, mert mindjárt mennem kell dolgozni! - kezdett el idegesen toporzékolni. Milyen édes.

- Oké - válaszoltam egyszerűen majd elé léptem. - Egy feltétellel.

- Már megint kezded? - torzult el arca.

- Mondtam már. Még el sem kezdtem, kedvesem. - súgtam majd lehajoltam hozzá. Éreztem, ahogy pulzusa növekszik közelségemtől. - Munka után gyere át. A címemet már megadtam. - mondtam majd elsétáltam mellette. Azonban ő nem mozdult. - Mi van?

- Nem adtál nekem semmit. - mondta majd egy széles mosoly jelent meg arcán. Ez hihetetlen! És még nekem mondják, hogy én vagyok a rossz! Nézzenek rá erre a lányra!

- Pedig de. - indultam vissza hozzá majd mikor oda értem meg fogtam nyakát és keményen a falnak passzíroztam. Hüvelykujjammal lassan végig simítottam jelemen. Igen. Jól hallodtátok. Az nap mikor megmentettem és használtam rajta az erőmet az balul sült el. Egy kis részem hozzá jutott. Ezért is kell magamhoz, minél közelebb tartanom és meg tudnom, hogyan szerezzem vissza teljesen. De előtte...

- Nem emlékszem semmire.

- Akkor majd én emlékeztetlek rá! - szabad kezemmel lángot csináltam tenyerembe, mire szemei elkerekedtek. Oh, igen. Féljél csak! Majd csettintettem egyet, mire egy kis sárga cetli hullott bele, amin újra ott szerepelt a címem. Kezébe adtam majd elengedtem. - Többször ki ne merd dobni! Ha megteszed, komolyan megbüntetlek. - mondtam hűvösen, mire sokkoltan bólintott. Újra csettintettem egyet, ami most haza küldte a lányt. Oh kedvesem, még fogalmad sincs, mire vállalkoztál.

Ezt követőn, engem pedig vártak a könyvek. Minél hamarabb rá kell jönnöm, hogy kaphatom vissza a teljes erőmet, mert ha ez így folytatódik, abból nagyobb baj is lehet.  

⫘⫘⫘⫘⫘⫘⫘⫘⫘⫘⫘⫘⫘⫘⫘⫘⫘⫘⫘⫘⫘⫘⫘⫘⫘⫘⫘⫘⫘

— — — — — — — — — — — — — —— — — — — — — — — — — — — —— — — — — — — — — — — —