ᴊᴇᴏɴɢɢᴜᴋ 

Emlékszem minden érintésre, minden csókra, ami közöttünk történt. Természetesen ezeknél sokkal többre is, az emlékek keserű boldogságot hagynak bennem. Felidézem magamban az első találkozásunk okozta izgalmat, az első érintés utáni bizsergést az ujjaimban, a sóvárgásomat iránta. Még most is érzem ezeket, egyáltalán nem enyhültek az érzelmeim. Pont emiatt tudom, ha most elveszítem őt végleg, soha nem fogok tudni túljutni rajta igazán. 

Yoongi a gázra lép, majdnem végig tartja a sebességet a partig. Bekanyarodik a parkolóba, én akkor kapcsolom ki a biztonsági övem és készen állok azonnal ki is szállni, amint leállítja a motort. Vagyis csak azt hiszem, hogy készen állok rá. Elkap a félelem, a rettegés attól, hogy talán már el is késtünk és Minsun nincs itt. 

- Csak gyere vissza és tovább fogjuk keresni. Bár amilyen meggyőződéssel mondtad, hogy ide jöjjünk, szerintem jó oka van az ittlétre. 

- Lehet nem fog hinni nekem. 

- Akkor majd én felvilágosítom - a kezébe veszi a telefonját. - Szerintem elolvadna, ha meglátná Nayeon-t. 

- Nayeon? - eddig még nem is tudtam, hogy hívják a Sunhee-vel közös gyerekét. - Kislány?

- Így van. Min Nayeon. Hidd el, naphosszat képes lennék róla beszélni, de most nem kéne ezzel húzni az idődet. Menj!

Kiszállok a kocsiból, felhúzom a pulcsim cipzárját és megindulok a part felé. Néhányan sétálgatnak erre, ki kézen fogva, mások beszélgetve. Ugyan azon az úton haladok a vízhez, mint amelyiken vele mentem hónapokkal ezelőtt. A cipőm belesüpped a homokba, orromat megcsapja a tenger jellegzetes illata. Nincs nagyon hideg, de a feltámadó szél libabőrt eredményez rajtam és az első gondolatom az, vajon Minsun felöltözött-e rendesen? Ugye nem fog megfázni?

Az aggodalom a régi, az érzelmeim szintúgy. Ha ő is hasonlóan érez, nem tévedhettem azzal, hogy ide hozattam magam Yoongi-val. 

Kitartóan megyek tovább, próbálom szemeimet hozzá szoktatni a sötétséghez. A telefonom akkumulátora két százalékon van, mire bekapcsolnám a vakut, lemerülne. Mikor korábban azon voltam, hogy elérjem Minsun-t, nem vette fel a telefont, még az üzenetekre sem válaszolt. Ebből a szempontból szinte mellékes, van-e működő telefonom, vagy nincs. 

Megtorpanok. Kirajzolódik előttem egy alak a sötétségben. Meghallom halk dúdolását, a hangja és a dallam is ismerős. Megáll az idő, a szívem meglódul, ki akar törni a mellkasomból. Meg kellene szólalnom, tudatnom vele, hogy itt vagyok és, hogy már nincs egyedül. Belegondolok mit érezhet még most is, mióta a bátyja elvette a saját életét azért, hogy ő végre élhessen. Nekem nem kellett az egyedülléttől szenvednem, mindig volt valaki mellettem, legfőképp a bandatársaim. Neki, ahogy Minho mondta...

- Minsun?

...már csak én vagyok. 

°°°

Azon a napon, mikor rátaláltam a tengerparton, mindkettőnk élete újból megváltozott. Gyökeresebben, mint addig bármikor. Az a találkozás felért egy második elsővel, s közben olyan volt, mintha hazaérkeztünk volna. 

°°°

Holnap jön az Epilógus! :)