3 hónappal később

ᴊᴇᴏɴɢɢᴜᴋ

A szüleim házában lévő szobám padlóján fekszem. Az otthonom padlóján, amit idegennek érzek, hidegnek. A telefonomon újra és újra ugyan azt a videót játszom le, figyelem meg minden egyes apró részletét. Azt a videót, amit Busanban készítettem a tengerparton. Róla. 

Miután Yoongi bevallotta az igazat, minden a feje tetejére állt. Ám amíg a többiek a banda miatt aggódtak és intézkedtek, én csakis egyetlen dologra bírtam összpontosítani: hogy elérjem valahogy Minsun-t. A hívások mindannyiszor hangpostára kapcsoltak, az üzeneteimre sosem érkezett válasz. A környékükön sétáltam naphosszat, autóval jártam körbe-körbe a várost, mégsem láttam őt egyszer sem. Egyik alkalommal, mikor a lépcsőház előtt vártam valami csodára és próbáltam rájönni, vajon melyik ablak lehet az övé, egy idős házaspár jött ki a kapun és kapva kaptam az alkalmon. Végig kopogtam a lakóház összes ajtaját, de mindig más nyitott ajtót. Utána kérdeztem, tudja-e bárki, hol lehet most Minsun. Senki sem válaszolt. Nem tudtak mit mondani. 

Egy hely van, ahol azóta sem kerestem: a ᴄʏʙᴇʀ ꜱᴇx. Legutóbb azért találtam meg ott, mert Minsun azt akarta, hogy megtaláljam. De most...

- Drágám! - anya kopog az ajtómon. - Itt van Yoongi. 

Nem beszéltem vele, még akkor sem, mikor próbálkozott. Annyit tudok csupán, hogy három hónapja tiszta, nem nyúlt szerekhez és a terapeutája szerint jó úton halad. Az új családjáról nem értesültem, a legkevésbé sem tud érdekelni. 

- Nyugodtan mondd meg neki, hogy menjen el! - mondom normál hangerővel, mert sejtem, anyukám a fülét tapasztja az ajtóra. 

A fellépések nem álltak le, csak ritkultak. Sejin több szabadidőt szervez nekünk, jelenleg is amiatt vagyok itthon. Bár ha őszinte akarok lenni, ez inkább Yoongi javát szolgálja, mintsem mindenki másét. 

- Megmondhatod te is. Addig itt várok, jó? 

Ez a hang nem anyáé. Erősebben szorítom a telefonom, nem veszem le a szemem a képernyőről. Majd elmegy magától, jól ért a köddé váláshoz. Mit keres itt? Senki sem kérte, hogy jöjjön el. 

- Megbánod, ha nem nyitod ki - most komolyan, még ő fenyeget engem? - Létfontosságú mondanivalóm van. Nem várhat. Jungkook...

- Bármi is legyen az- kiabálok ki, hallom anya megszeppent sóhaját. - nem érdekel semmi, amit mondani akarsz nekem. Elkéstél. 

- Tényleg semmi? Akkor sem, ha azt mondom, Minsun-ról van szó? 

Kiesik a telefon a kezemből, nagyot koppanva landol mellettem a padlón. Mégis honnan tudna ő Minsun-ról? A kíváncsiságom, a fájdalmas kétségbeesésem miatt cselekszem. Felállok a padlóról, s bár a folyamatos mozdulatlanság, minimális evés és ivás miatti szédülésemtől megtántorodok, kinyitom az ajtómat. 

- Na, végre! Befelé! - Yoongi előre nyomul, türelmetlenül vissza tuszkol a szobámba. A lendülettől megint kis híján elvesztem az egyensúlyom, még időben leülök az ágyra. Bosszantó őt látnom, a mondandója viszont most mindennél többet jelent. 

- Ha ez valami olcsó, szar trükk arra, hogy beszéljünk, én...

- Kinyírsz, vágom. De nem. Ezek itt - felemeli a jobb kezét, benne két borítékkal. - nekünk szólnak. Az egyik nekem, a másik neked. Tessék! - átnyújtja azt, amelyiken a nevem szerepel, ismeretlen kézírással. - Dobd félre egy időre a régi sérelmeidet és olvasd el! Lehetőleg most. 

Óvatosan hajtogatom szét a levelet, szemem egyből a papír másik oldalának alján lévő nevet keresi. Nem Minsun írta, hanem Minho. Yoongi is széthajtogatja a sajátját, az ő papírján is ugyan azt az aláírást látom. Ekkor valami összeáll a fejemben, de túlságosan éhezem az információkra, az általam legjobban gyűlölt ember szavaira. 

Így hát olvasni kezdek és a kirakós darabjai szépen, lassan teljesen összeállnak.