ʏᴏᴏɴɢɪ 

Az első hullám a legnehezebb. Minden idegszálam megfeszülve könyörög enyhülésért, az agyam nem képes racionális döntéseket hozni. Ködösen ugyan, de elég jól emlékszem arra, hogy ma Jungkook nálam járt reggel. Mintha azt mondta volna, volt Sunhee lakásán. Látta a babát is? Vajon a sajátjának érezte? 

Felülök az ágyon, kinyitom az ablakot és a párkányra támaszkodom. A karjaimban alig van erő, remegnek a súlyom alatt, pedig nem vagyok nagy darab. Ami azt illeti, a drogtól jó pár kilót ledobtam, leginkább egy csontvázra hasonlítok, mintsem egészséges emberre. A gyomrom liftezik, nem tesz jót, hogy a magasból szemlélem az utcai forgatagot. 

Összeszedem az üres vizes üvegeket az asztalról és az ágyam mellől. Még valami mást is keresek, rájövök, hogy valószínűleg kábítószert. Ekkor fut végig az agyamon, hogyan is ment végbe az első hullám az elvonási tüneteimből. Persze, ez lesz még ennél sokkal rosszabb is. Ám elsőre én győztem, nem estem vissza, nem mentem el új anyagot szerezni. A szobámban maradtam, és bár a dühömet máson vezettem le, az első csatát megnyertem. 

Kimegyek a folyosóra, síri csend fogad. Egyedül a lépcsők felől hallok neszt, oda kapom a fejem. 

Az üres üvegek kiesnek a kezemből, a látvány olyan letaglózó, eddig számomra sosem látott, hogy nem bírok mást tenni, csak a felém közeledő fiú arcát nézni. Nem önmaga. Nem az a Jungkook, aki reggel bejött hozzám, holott már akkor megtört volt. Mintha egy élőhalottat látnék, az arca fakó, a szemei üresen merednek a padlóra. Megszokásból közlekedik, nem látok semmiféle reakciót rajta, hogy észrevett volna. Mi történt, amíg kitomboltam magam? Hová fajult ez az egész borzalom? 

- Jungkook - megindulok felé, de abban a pillanatban felemeli a kezét. Lassan néz rám, csak miután elfordította a kulcsot a zárban. 

- Ne gyere a közelembe! - hangja halk, érzelemmentes. Ennek ellenére tudom, csoda, hogy a szemem láttára nem omlik össze. 

Az igazságnak súlya van, de ebben az esetben a hazugságnak még nagyobb és Jungkook nem fogja elbírni ezt egyedül. Nem is neki kellene szenvednie. 

°°°

Várok még, mielőtt autóba ülök. Megteszek mindent azért, hogy a lehető legjobb megjelenésemet hozzam. Gyors zuhany, tiszta ruhák. Az egészségestől ugyan távol állok, de ezt ideig-óráig lehet palástolni, eddig is viszonylag jól ment. Zsebre vágom a kocsikulcsom, ahogy elhaladok Jungkook szobája előtt, vissza fogom magam, nehogy bekopogjak hozzá. Az utolsó személy, akire most szüksége van, az én vagyok. Baromságokat beszélek. Igenis rám lenne szüksége, hogy kinyissam a számat és férfiként viselkedjek. 

Mire Sunhee lakásához érek, izzad a tenyerem az idegességtől és a lehetséges történések újra meg újra átgondolásától. Naná, hogy ez a nő semmibe sem fog belemenni. Jungkook-ot akarja, pont őt, aki már rohadtul máshoz tartozik. 

A jól ismert folyosókon, lépcsőkön megyek fel. Volt szerencsém - vagyis balszerencsém - jó párszor megjárni ezeket az emeleteket. Az ajtajához érve kettőt kopogok, a csengőt mellőzöm. Ha a baba alszik, biztos nem szereznék piros pontot, amiért felébresztem. Szinte minden egy szempillantás alatt történik: Sunhee ajtót nyit, kezében a halkan nyöszörgő babával és úgy mered rám, mint aki kísértetet lát. Épp csak annyi időt pazarlok ő rá, amíg ezt megállapítom, utána a babát nézem. Milyen pici! Apró, törékeny és ártatlan. Mit sem sejt a világról, az anyja kétszínű viselkedéséről és arról, hogy én vagyok az igazi apja, nem pedig az a srác, aki reggel itt járt. Sunhee döbbenete egészen addig húzódik el, míg már megunom az ajtó előtt ácsorgást és elsétálok mellette, meg sem állva a hálószobáig.

- Mégis mit képzelsz magadról? - Sunhee magához térve követ engem, a baba most már sokkal hangosabban sír. - Nem állíthatsz ide szó nélkül, nincs jogod hozzá! 

- Tönkretetted. Annyira magadnak akarod Jungkook-ot, hogy azzal nem is törődsz, neki vajon milyen érzés ez. Egyáltalán nem vagy tekintettel rá - más helyzetben kiabálnék, ráadásul a baba sírását is nehéz túlharsogni. Miért nem zavar, hogy ilyen hangosan sír? Zavar, de nem olyan értelemben...nem idegesít, nem bosszant fel. 

- Szoknia kell az új szerepet, de bele fog rázódni. Ismerem őt, téged viszont bár ne ismertelek volna meg soha. 

- Amolyan járulékos bónusz vagyok, tudod? - húzom el a szám keserűen. - Mindenesetre, akárhányszor dugtalak meg, valahogy nem ezt éreztetted velem. 

Sunhee elfintorodik, ellép mellettem és a kiságyhoz megy. Lefekteti a babát, aki még így sem tud megnyugodni. Látom Sunhee megfeszült vállait, bizonyára hulla fáradt lehet a folyamatos ébrenlétektől. 

- Menj el, Yoongi! Neked semmi keresnivalód itt - megfordul, fájdalmas arckifejezéssel néz rám, aztán kimegy a szobából. - Mire elkészítem a kávémat, ne legyél itt! Különben hívom a rendőrséget. 

A rendőrséget, mi? Milyen nevetséges. 

Sunhee kimegy a szobából, nem marad velem más, csak a baba és az egyre nagyobb kétségbeesést okozó sírása. Még mindig nem idegesít. Nem tudom felhúzni magam rajta, helyette...A lábaim maguktól teszik a dolgukat, a kezeim is együttműködnek. A kiságyhoz megyek, hezitálás nélkül benyúlok és a karjaimba veszem a kislányomat. Pihe könnyű, a kezeimben pedig még apróbbnak tűnik. Amint a mellkasomhoz vonom és ujjaim megnyugtató köröket rajzolgatnak a hátán, a sírása abba marad. A hirtelen támadt csöndben hallom meg a saját dúdolásom, és elképedve nézek jobbra. A ruhásszekrény ajtaján lévő tükörben látom magunkat. Annyira hihetetlen, olyan felfoghatatlan és természetes a kép, ami elém tárul, hogy kissé el kell tartanom magamtól a babát. Jobban megnézem az arcát, a szemei formáját, a haja színét. A szemei árulkodóak. 

- Yoongi! - Sunhee hangja fáradt, de még mindig mérges. Meg sem fordulok. Nincs az a pénz, amiért ezt a pillanatot megszakítanám bárkiért is. 

- A szemei olyanok, mint az enyémek, Sunhee. Le se tagadhatnád. 

- Azt mondtam, menj el! 

Menjek el? Hagyjam itt a lányomat úgy, hogy talán többé nem láthatom? Még soha életemben nem láttam nála gyönyörűbbet. 

- Nagyon jól figyelj most rám - szavaimat a még mindig mögöttem ácsorgó nőhöz intézem. - Én döntöttem. Ha kimegyek az ajtón, az utam egyenesen Jungkook-hoz fog vezetni és nem számít, mennyire gyűlöl meg, vagy, hogy mi lesz a sorsom utána. Mindent el fogok mondani neki. Minden egyes apró részletet, amit elkövettünk ellene a háta mögött. Mert ő nem ezt érdemli - megfordulok, Sunhee szemébe nézek, hogy lássa, nem hazudok. - Ő itt nem Jungkook gyereke, hanem az enyém. A mi gyerekünk, Sunhee és ha megfosztod a valódi családjától, nem nevezheted magad az igazi édesanyának. Elveszted a jogodat hozzá. 

- Takarodj! - sziszegi összeszorított fogakkal. Képtelen engedni. 

- Bizonyítsak? Rendben. Kérni fogom az apasági tesztet. Az eredménye már most borítékolható. Gondolom emlékszel arra, mit mondtál nekem a telefonba legutóbb - lassan, óvatosan vissza teszem a babát a kiságyba. A korlátra támaszkodom, szeretném megsimogatni az arcát, de előbb elkapja a kisujjam, mintsem hozzá érhetnék. Rászorít. - Nem vagyok gyáva. Én kész vagyok sutba dobni mindent, amit eddig elértem, ő értük. A kislányomért és Jungkook-ért. Veled ellentétben meg merem tenni és meg is fogom. Ha ez kell ahhoz, hogy igazi apja lehessen, nem félek. Úgyhogy jobb, ha hozzászoksz a gondolathoz, hogy látni fogom a kislányom és együtt neveljük fel. 

- De hiszen te beteg vagy. Ne legyél nevetséges, Yoongi. Soha nem engednék egy drogos senkit a gyerekem közelébe.

- A mi gyerekünk - javítom ki, közben megeresztek egy mosolyt, ahogy a kislányom minden erejével a kisujjamat szorítja. - Meg fogok gyógyulni. Jó úton haladok afelé, hogy teljesen tiszta legyek és hajlandó vagyok ezért megtenni bármit. Talán abban igazad volt és tényleg sok minden hiányzik belőlem. De van felelősségérzetem, élni akarásom és, ami a legfontosabb, kettőnk közül én vagyok az erősebb is. Már most győztem, Sunhee. Csak várd ki a végét! 

A lányom, mintegy végszóra elengedi az ujjam. Megsimítom a homlokát, még utoljára nyugtázom magamban, hogy a szeme valóban az enyém, aztán meg sem várva Sunhee reakcióját, kisétálok a szobából és a lakásból is. 

Hamarosan úgyis vissza jövök. 

ᴊᴇᴏɴɢɢᴜᴋ 

Hét szempár vizslat várakozóan. A menedzserünk a hetedik, Yoongi felszívódott. Persze, miért is nézné meg az üzeneteit, vagy venné fel a telefont bárkinek is? Hiszen ő Min Yoongi, megteheti, hogy mindenbe szarik bele. Másban is profi, de ebben aztán kiváltképpen. 

- Szóval, miért hívtál ide minket? - kérdezi Hoseok kíváncsian. Namjoon-ra nézek, aki soha eddig nem látott komolysággal figyel, szerencsére betartotta a kérésem és nem beszélt a többieknek. 

És én? Ideje lenne megszólalnom. 

Újra Minsun-ra gondolok. Nem mintha az utolsó találkozásunk óta képes lettem volna bármi, vagy bárki másra gondolni. Elhagyott. Ettől féltem és tényleg megtette. Van még ezek után vesztenivalóm? 

- Sunhee a napokban újra megkeresett - ez mondjuk egészen szép megfogalmazása a valóságnak. - Kicsivel több, mint kilenc hónappal azután, hogy elváltunk. 

Az első, persze Namjoon-on kívül, aki már ennyiből is elkezdett megvilágosodni, az Taehyung. Néma O-ra nyitja a száját, ujjai megállnak az asztalon kopogásban és hitetlenkedve mered rám. Nem bír megszólalni, ezt egyáltalán nem bánom. 

- Higgyétek el, nem ezt akartam. Mindig oda figyeltem, a biztonságot tartottam szem előtt. Egyszerűen csak... - megtörtént? Becsúszott? - ...Sunhee teherbe esett. És én vagyok a gyerek...

- Jungkook! - mindenki egy emberként ugrik meg, ahogy Yoongi kivágja a terem ajtaját és kvázi beesik rajta. Liheg, mint aki kilométereket, de legalábbis több emeletnyi lépcsőfokot hagyott a háta mögött. - Fogd be! 

- Mi van? 

Yoongi körbenéz, egyesével mindenkin, végül rajtam állapodik meg a tekintete. Élesen beszívja a levegőt, velem ellentétben, mert én visszatartom. Nem mondhattam végig, amit akartam. Megakadályoz benne, holott már felkészítettem magam. 

- Nem te vagy az apja - mondja a szemembe nézve. Nyomban kiszakad a levegő a tüdőmből, úgy érzem, megfulladok. - Én vagyok. Sunhee gyereke az én gyerekem is, nem a tiéd.