ᴊᴇᴏɴɢɢᴜᴋ

Yoongi idegesen járkál fel-alá a szobában, az ujjait tördelve kerüli a szemkontaktust és néha úgy hiszem, ő feldúltabb, mint én. Nem mintha lenne oka rá. Aki itt kurva nagy szarban van, az én vagyok. Egyszerre akarom felhívni és számon kérni Sunhee-t, közben menekülnék Minsun-hoz a bizonytalan valóság elől. Vele ugyan a jövőm bizonytalan, azt mégis könnyebbnek tűnik megoldani, mint ezt. 

- Nem az enyém - mondom ki hangosan is, ami már jó ideje ismétlődik a fejemben. - Nem lehet az enyém. 

Yoongi erre se mond semmit, csak megáll az ablak előtt, nekem háttal. Mellkasa előtt keresztbe fonja a karjait és kezdek rájönni, nem sokra megyek most az ő társaságával. Két véglet van: vagy kifakad dühében, vagy elnyomja magában és az utóbbit választja, úgy tűnik. 

Megint újra próbálom hívni Sunhee-t, nem járok sikerrel. Tehetetlenül forgolódok, az agyam zsong a kérdésektől és ismét az üzenetben szereplő képre nézek. Nem lehet az enyém. Én mindig vigyáztam, minden alkalommal oda figyeltem. Az agyam ezerrel kattog, próbálok minden alkalmat feleleveníteni Sunhee-vel. Az Istenit! Alig lehet pár napos. Hónapokkal ezelőtt feküdtünk le utoljára egymással, és pont ez a találgatás, a számolások azok, amik feszegetik a tűrőképességem. Megbolondulok! 

- Friss levegőre van szükségem - inkább magamnak beszélek, mert Yoongi most is figyelmen kívül hagy. - Mondj már valamit! Ne most vigye el a kibaszott cica a nyelvedet, Yoongi! - kiabálok vele, pedig nem tehet semmiről. A dühöm, amit a tehetetlenségem és a sokk szült, rajta csattan, most ő van a legközelebb. - Elmegyek hozzá.

- Nem! - erre már reagál. - Még ne menj! 

- Miért ne? Nem válaszol a hívásaimra. Ez nem olyan dolog, amivel várhatok. 

Yoongi fogja magát és kimegy a szobából, itt hagy egyedül a képpel, amiről egy újszülött baba arca néz vissza rám. A szívem olyan gyorsan ver, levegő után kapok és leülök az ágy szélére, a takarót markolom, mintha támaszt nyújthatna nekem. Mantrázom magamban a korábbi szavaimat: ez a gyerek nem lehet az enyém. De ha valóban nem, Sunhee miért küldte volna el a képet? Volt más férfival is dolga, emiatt mentünk szét másodjára is. Talán ez csak egy tévedés, egy kurva szar vicc. Más nem lehet. 

ʏᴏᴏɴɢɪ 

Izzad a tenyerem, az agyam automatikusan csillapodásért kiált és a nem rég még biztosabba érzett erőm a drog iránti vágyam leküzdésére meginog. Ehhez túl józan vagyok.

A szobám ajtaját bezárom, csak azután keresem meg a telefonom és oldom fel a kijelzőjét. Úgy próbálom takargatni, mintha bárki is láthatná, pedig ez esélytelen. Semmi. Se üzenet, se hívás. A szomszédos szobában lévő Jungkook-ra gondolok és arra, mennyire tönkre tesz majd mindent ez a probléma. Mert ez kizárásos alapon nem lehet más, mint egy istenverte probléma, ami szétszed minket, egy pillanat alatt lerombol egy fél életen át építgetett, megvalósított álmot. Mondjuk én is ugyan ezt csináltam nemrég. Sunhee csak segítene befejezni a rombolást. Törmelékké zúzna mindent, ami még egyben van.

Hogy Jungkook miért nem éri el Sunhee-t? A válasz egyértelmű, mivel a lány nekem két csengetés után felveszi a telefont. 

- Ki az apja? - térek a tárgyra egyből. 

- Jeongguk. 

Megrázom a fejem, hitetlenkedve meredek ki az ablakon. 

- Nem ő az. Hazudsz. Ha ő lenne, válaszoltál volna a hívásaira. 

Meghallom a háttérből a baba hangos, idegőrlő sírását. Le kell hunynom a szemem, a halántékomat dörzsölve hátrálok a falig. Egészen addig visszatartom a lélegzetem, amíg a sírás el nem halkul. Sunhee mindvégig vonalban van, hallom, mikor ismét a füléhez tartja a telefont, mert fáradt sóhaj hagyja el a száját. 

- Ő az, Yoongi. Azt akarom, hogy Jeongguk legyen. Hát nem érted? - nem, kurvára nem értem. 

Miközben a kapcsolatuk alatt - amit másodszor kezdtek újra - összejárogattunk, Sunhee nem tűnt túl biztosnak. Abban legalábbis nem, mikor azt ígérgette, hogy megmondja Jungkook-nak, mi van köztünk. Nem egyszer próbáltam én megtenni helyette és a drogok hatására teljes nemtörődömséggel, fittyet hányva a lelki világára meg az amúgy is összetört szívére, megmondani neki, hogy a volt-jelenlegi barátnőjét kúrogatom a háta mögött. Mikor ő nem ment át hozzá, én átmentem. Ha a lány bújt ki a találkozóik alól, ami nem volt valami gyakori, akkor is velem volt. Vagy az autóm hátsó ülésén, vagy az ő lakásán, abban az ágyban, ahol Jungkook is rendszeresen megfordult. Osztoztunk a lányon, csak épp hármunk közül ő nem tudott róla. 

Miután másodjára is szakítottak, még párszor átmentem Sunhee-hez, amolyan vigaszt nyújtani neki. Nem értettem miért feküdt le velem, ha állítólag Jungkook-ot szerette és bizonygatni is próbálta néha. A teste nem volt a szavaival egy véleményen, ugyan úgy, sőt a szokottnál is nagyobb hévvel vetette alám magát és közben, mikor épp nem fogtam be a száját valamimmel, arról beszélt, mennyire felelőtlen dolog volt tőle nem elpakolni utánam. Jungkook az én törölközőmet vette észre, az én fogkefémet szúrta ki és az én általam a fürdőszobai fiókban hagyott doboz óvszert találta felettébb furcsának utólag.

Hogy egy rohadéknak tartom-e magam? Abszolút? Hogy beüt-e a karma? Kegyetlenül és a legrosszabbkor. 

- Most ismerted be - sziszegem összeszorított fogaim között. A rohadt életbe! - Én vagyok az apja. 

- Sajnálom. De nem engedhetem, hogy egy drogfüggő, lecsúszott zenésznek köze legyen a lányomhoz. 

Egy szempillantás alatt összeáll a kép, és mégis örülök, amiért ezt a telefonbeszélgetést józanul folytatom. 

- A lányunkhoz. 

Kijavítom, de a számból olyan természetellenesnek hangzik ez, hogy kis híján hisztérikus nevetésben török ki. Van egy lányom. Az élet tényleg borzalmas humorral rendelkezik. 

- Gyáva vagy, Yoongi - mondja Sunhee halkan, ám nem elég halkan ahhoz, hogy ne halljam meg. 

- Mondj újat! 

- Egyezséget ajánlok neked. 

- Baszódj meg az egyezségeddel együtt! - vágom rá azonnal, mielőtt hallhatnám, amit mondani akar. Hallani akarom egyáltalán? 

- Semmit sem változtál.

- Pont ezt szeretted bennem. A durvaságot, meg azt, hogy nem kellett szégyellned előttem semmit a vágyaid közül. Vele nem mertél olyan nyílt lenni, tudom - célozgatok mindarra, amit együtt megtettünk. - Az összes részletre emlékszem, Sunhee. Úgy örültél a farkamnak minden alkalommal, mint kisgyerek a Karácsonynak. Hiába erőlteted a látszatot, felesleges, mert...

- Nem mondom el Jeongguk-nak, mit tettünk, ha távol tartod magad tőlünk. Nem kell megtudnia, és így a barátságotok is megmarad. 

- Tőletek tartsam távol magam? 

- Igen. És kérlek, Yoongi, nézz tükörbe! Ki akarna egy ilyen megtört, gyenge lelkű férfit családfőnek? Erre a feladatra Jeongguk a legalkalmasabb, benne minden meg van, ami belőled hiányzik. 

- Ribanc - csúszik ki a számon, nem bánom meg. - Bennem pedig minden meg van, amit ő benne soha nem találtál és nem is fogsz megtalálni. 

- Tudod, hogy nem vagyok ribanc. Téged is szerettelek valamilyen szinten, ezért voltam veled, de Jeongguk-ot mindig is jobban szerettem. Ez ellen nem tehetsz. Gondolj a barátságotokra. Mindenkinek így lesz a legjobb. 

- Van valakije. Nem teheted tönkre őket ezzel a hazugsággal!

Pár pillanatig csönd van, aztán Sunhee kinyomja a hívást. Egy gombnyomással jelzi, mennyire nem érdekli semmi más, csakis saját maga, a plátói érzelmei és a gyereke. A mi gyerekünk, akinek úgy kellene felnőnie, hogy azt hiszi, más az igazi apja. A szomszédos szobában Jungkook éppen összeomlik, de nincs egyedül. 

Én is azt érzem. Ha eddig nem is, akkor majd most fog minden tönkremenni.