ᴊᴇᴏɴɢɢᴜᴋ

Mielőtt figyelmeztethetném magam az információk súlyára, ömleni kezdenek belőlem a szavak. Az érzelmeim viaskodnak bennem, miközben egyre több és több dolgot osztok meg Yoongi-val, a végére teljesen belevonva őt a személyes ügyembe, a fájdalmas valóságomba, ahonnan azt hittem kiszakadhatok, de ez nem történhet meg. Hiszen benne élek, bármennyire is szeretnék elmenekülni előle, hogy a lassú szenvedésem ne legyen olyan kibaszottul elviselhetetlen. 

Nem válogatok az információk közül, mindent elmondok neki, minden egyes apró részletet. Tényleg mindent. Erre egyáltalán nem számítottam. Mintha Yoongi megnyitott volna egy csapot a kérdésével, a csövek pedig eltörtek volna és árvíz keletkezne körülöttünk. Ha tehetném, belefulladnék. 

A beszédem végére a szám kiszárad és nem egyenletesen veszem a levegőt, kezdem azt hinni, talán még el is sírom magam, ha nem vigyázok. Yoongi arcán tisztán látszódik a döbbenet, úgy tűnik a kirohanásom igencsak meglepte. Hát, ezzel nincs egyedül. 

Lerogyok az ágyra mellé, arcomat a kezembe temetem és igyekszem vissza nyerni az önuralmam. Oké, kicsit átszakadt a gát, de...francokat, özönvíz van. Nem mond semmit. Miért nem mond semmit? 

- Szólalj már meg! Ennyi infó elég? - elég meggyötört hangom van, kis híján felnevetek kínomban.

- A díleremet Minho-nak hívják.

Na, ez a mondat elég sokáig lebeg közöttünk, egy pillanatra elfeledkezek a saját nyomoromról. Ugyan az a Minho lenne? Kapcsolat van közöttünk, csak nem tudtam róla idáig. Több oldalról is, nem Minsun az egyetlen. Ez még jobban felhúz, elveszi a maradék energiámat is, már ami azt illeti, hogy megtartsam a minimális higgadtságom. Oldalra nyúlok, kitépem Yoongi kezéből az anyagos zacskókat és a kukába hajítom őket. Be akarom verni Minho képét.

- Ha ki mered venni onnan, eltöröm a karod - fenyegetem meg, nem túlzottan érdekli. 

- Nem tudom tényleg ugyan arról a Minho-ról beszélünk-e, de az én Minho-m a legutóbbi alkalommal megmondta, hogy egyúttal az volt az utolsó is. 

- Mi? - hirtelen fázni kezdek, mintha jeges vízbe merülnék. A gyomorszájon rúgás enyhe kifejezés ahhoz képest, amit érzek. - Hogy érted ezt? Elmondta...?

- Nem mondott semmit, mivel halvány közöm sincs hozzá. Ezt és a bennem, a bandában kialakuló bomlást jelnek vettem. Most épp tudok tisztán gondolkodni, de nem jósolok magamnak pár óránál többet és jön az első elvonási tünetem. 

Ismeri már ezt, biztosan átesett rajta párszor. Átfogja magát két karjával, amiket jobban megnézve látom, tényleg rengeteget fogyott. Yoongi sosem volt nagy darab, de most szinte eltűnik a ruhái alatt. Azok lógnak rajta, kiálló kulcscsontja elkeserítő látvány. 

- A terápia sokat segíthet - mondom, közben fejben máshol járok és kicsit bűntudatot érzek, amiért Yoongi végre megnyílik a félelmeit illetően, én pedig nem figyelek rá. - Sejin azt mondta, a nő, akit beszervezett, érti a dolgát. 

- Ch - elfintorodik, fáradtan előre dől és a térdeire támaszkodik. - Az a nő még nem tudja, mire vállalkozott. 

- Remélem ezzel nem azt akarod mondani, hogy nem fogsz együtt működni. Az előbb arról beszéltél, megváltozott a felfogásod. Ez már egy jó jel.

- Együtt működök majd, amennyire a büszkeségem engedni fogja. Tudod mennyire nem vagyok egyszerű eset és a drogmegvonás csak nehezítő körülmény lesz. Nem fog simán menni - persze, tudom. Furcsa is lenne, ha nálunk bármi simán menne. - Menj! 

- Parancsolsz? Ez az én szobám.

- Szerintem ne erőltessük ezt a csevejt, sokkal szívesebben lennél máshol, mással. Megértem, bár egészen hihetetlen, hogy komolyan egy...bocs, milyen oldalon is találkoztatok először? - a találkoztatok szó közben macskakörmöt mutat a levegőben, megeresztek egy halvány mosolyt. 

- ᴄʏʙᴇʀ ꜱᴇx a neve. Mondjuk azt, hogy társkereső.

- Rendben, ha te ettől jobban alszol - nem kötekedik, nem faggatózik tovább. Yoongi tudomásul veszi a tényeket, elfogadja a jelent, de mindketten tudjuk, ez a jövőben másképp lesz.

Meg akar gyógyulni. Látom rajta az elszántságot, közben pedig a fáradalmakat, amiket azért szenved el, hogy ne zuhanjon vissza már a legelején. 

- Neked van választásod - mondom, mielőtt felállok. A telefonom rezegni kezd a zsebemben, gyorsan előveszem és elolvasom az üzenetet. Arra számítok, hogy Minsun ír, de nem az ő neve áll a kijelzőn. Ez a név jó pár hónapja kitörlődött az emlékezetemből, azt hittem örökre. Semmi sem tart örökké, minden csak átmeneti.

- Mi az?

- Sunhee. Küldött egy... - meglátom a képet és a torkomra forrnak a szavak. A szoba megfordul velem, a tenyerem izzadni kezd. Yoongi feláll és kiveszi a telefont a kezemből, hagyom neki. Nem is lennék képes ellenkezni. Ő is a képet nézi, aztán engem és az arcára van írva, amit gondol. 

- Bassza meg!

ᴍɪɴꜱᴜɴ

Minho elmondja, valószínűleg egy közösen használt fecskendő tehet mindenről. Az esetek többségében annyira be volt állva, hogy nem figyelt és mindegy volt, tiszta-e a tű, vagy sem, csak okozzon felüdülést. Váltsa meg azt a kurva szar életet, ami neki jutott. Megváltotta. Megrövidítette. 

Hallgatom, az agyam elraktározza, de nem fogja fel az információk nagy részét. Kitér a betegségének elkövetkezendő szakaszaira, nem beszél konkrétan a halálról, mintha az elkerülné őt. Csakhogy már nem tud megtéveszteni, nem tud megetetni a lazára vett stílusával. Minho fél, retteg a haláltól, mert eddig túl sokat látott belőle, mégsem tudja, mi vár rá ezután. Szeret élni, de az élete nem szereti őt, kisiklott, ez pedig kétségbe ejti, mert nem tehet ellene semmit. 

- Baek felkeresett egyik nap - ez annyira új fajta irány az eddigiekhez képest, hogy kissé magamhoz térek. - Tudod, a srác aki...

- Akinek először hagytad, hogy megerőszakoljon. Emlékszem - mondom közönyösen, belül hányinger kínoz. 

- A főnök meghalt. 

A főnök. Az a nagy hatalmú, rohadék seggfej? Az, aki emberek százainak, ezreinek az életét keserítette meg, köztük az enyémet is? Aki miatt a szüleim halálát követően rejtőzködnöm kellett, hagynom, hogy mások kedvükre kihasználjanak, közben meg elveszítettem miatta a bátyámat? 

- Pontosan mióta is tudod ezt? - a hangom túl higgadt. Ez mindent megváltoztathat. 

- Úgy nagyjából egy hete. 

Az első kezembe akadó tárgyat Minho felé hajítom, ami történetesen a telefonom. A falnak csapódik, kétség kívül darabokban ér földet. 

- Mi a fenéért nem szóltál róla? Egy hét az rengeteg idő, Minho. Rengeteg, az Isten szerelmére! 

- Vagy a tiédre, mi? Azért vagy úgy kiakadva, mert nem tölthetted teljesen nyugodtan az idődet azzal a töketlen idiótával, aki megdugni sem volt képes. 

Elakad a lélegzetem, mert egyből eszembe jut a nemrég történt közelebb kerülésünk. Nem csak itt, a szobában, hanem az előszoba padlóján is, mikor kiakadtam és összeomlottam a csalódottságtól. 

- Nem azért nem történt meg, mert...

- Tudom - Minho lejjebb veszi a hangját, a takaróját markolja. - Sajnálom, én...A kurva életbe, nagyon sajnálom. Minden jogod meg van, hogy haragudj, egy szavam se lehet. De azt értsd meg, nekem sem volt könnyű ezt felfognom. Emiatt nem szóltam, mikor közölted, hogy későn jössz haza. 

- Mert már nem féltél. 

- Igen - bólint, ujjai elernyednek és kezei maga mellé hullanak, mintha nem lenne több ereje. 

Minho-t szellemként látom. Már nem az, aki volt. Erőtlen, gyenge, közben mégis küzd, de hiába. A betegsége győzött, ez a legelejétől kezdve egyértelmű. Csak azt nem bírom nézni, ahogy a szemem láttára válik semmivé. Mindenek ellenére rettegéssel tölt el a látványa és a tudat, hogy hamarosan már nem lesz. 

- Hozzak valamit? Szükséged van valamire? - remeg a hangom, mindjárt elsírom magam. 

- Túl sok volt ez egyszerre neked - mondja ki, amire én is gondolok. - Még valamit szeretnék mondani, de az ráér holnap is. 

- Ne! Mondd most...

- Holnap. Még van holnap, Minsun, nem kell sietni. 

- Annyira - motyogom és megérzem az első legördülő könnycseppet. Mostanában többet sírok, mint régen, holott az életem teljesen más fordulatokat vett és vesz is folyamatosan. Örülnöm kellene. Mert van miért örülnöm, de közben a veszteségek, a negatív hatások elnyomnak minden mást. 

Kimegyek a szobából, miután egy utolsó pillantást vetek az ágyában fekvő Minho-ra. Küszködök a zokogásommal, elfojtom, míg a szobámba érek és az egyik kispárnát az arcomhoz szorítom. Ezt nem fogom kibírni. Belezokogok a párnába, ami ugyan tompítja a hangom, de nem nyomja el teljesen. Érzem a mellkasomat feszítő fájdalmat, ahogy ki akar törni, szét akar szakítani és bárcsak megtenné! Akkor nem kellene végig néznem a bátyám haldoklását. 

Ettől a gondolattól csak még jobban sírni kezdek. De végig kell. Mellette kell lennem, rajtam kívül nincs senkije. Ahogy nekem sincs rajta kívül, kivéve...Jeongguk-ot. Róla a főnök halála jut eszembe, az, hogy az eddigi félelmünk a lehetséges szétválásunkról megszűnhet. Vége a menekülésnek, szabad lehetek és ezt a szabadságot megoszthatom vele. Bármennyi fájdalom is jön előtte. Túl kell élnem őket azért, hogy Jeongguk-kal lehessek. Hogy mi lehessünk, ne csak ő és én.