ᴊᴇᴏɴɢɢᴜᴋ

Miután visszaérünk Szöulba és hazaviszem Minsun-t, gyomorgörccsel és keserű szájízzel indulok a kollégium felé. Akárhányszor meg kell álljak a piros lámpáknál, mindig eszembe jut, hogy a következő lehetőségnél vissza fordulok. Nem hagy nyugodni az - hogyan is hagyhatna? - amiről a kompon beszéltünk, és ami mindvégig valamilyen szinten beárnyékolta az együtt töltött időt. Ha jobban belegondolok, minden két nap alatt történt. Ez nagyon kevés idő, ilyen hamar nem szabadna tönkremennie semminek. 

Nem telt el nap az első és a második találkozásunk között, mert képtelenek voltunk várni. De vajon képes lennék hetekig, hónapokig, vagy akár évekig mellőzni őt? Dehogyis. Pedig megkért rá, vagyis megszabta feltételként. A picsába! 

Leparkolok, bezárom az autót és nagy léptekkel a lifthez megyek. Nem tudom mi fogad most, mióta eljöttem, nem is néztem meg az üzeneteimet, holott a tengerparton láttam, volt jó néhány új bejövő. A kollégiumban csönd honol, még Hoseok vagy Jin hangját se hallom, ez pedig elég ritka. Egyenesen a szobámba megyek, nem törődöm az éhséggel, csak nyugalmat akarok magam köré, hogy a saját önsajnáltató gondolataimba merülve várjam Minsun hívását. Amikor benyitok az ajtón, váratlan látvány fogad. 

Yoongi az ágyam szélén ül, kezében valami nagyon idegesítő, zörgő hangot ad, miközben ujjai idegesen babrálnak vele. Hamar rájövök, mivel szórakozik. Persze az idegrendszeremen kívül. A tény, hogy a szobámban van, elég hihetetlen, ugyanakkor valóságos, mert amint meglát, kihúzza magát, mint aki hosszú órák óta vár és végre megkönnyebbül. 

- Azt minek hoztad ide? - mutatok a kezében lévő zacskóra, amiben drog van. - Egyáltalán miért vagy itt? - ezt nem rosszindulatból kérdezem, mégis úgy hangzik. - Yoongi...

- Beszélj arról a lányról, akiről tegnap! 

ᴍɪɴꜱᴜɴ

A lakás ajtajához érve elő veszem a kulcsomat a táskámból. Az ujjaim nem akarják az igazságot, remegnek és csak nagy próbálkozások árán sikerül a kulcsot a zárba illesztenem. Amint bejutok a lakásba, hátamat az ajtónak vetem és kiengedem a bent tartott levegőt. Mióta Jeongguk kitett, azóta úgy érzem, a tüdőm kezdi megadni magát. Egyszerűen nem vagyok képes higgadtan gondolkodni. 

- Minsun? - a hangra ijedten összerezzenek. A mosdó felől jön. - Hozz egy pohár vizet, légyszíves! 

Cselekszem, azonnal a konyhába megyek. Pohárral a kezemben kopogtatok a mosdó ajtaján, mire az résnyire kinyílik. Ez is épp elég ahhoz, hogy a bentről kiáradó tömény hányás szaga megcsapjon. Kis híján én is kidobom a taccsot. 

- Minho, mi a fene történt? - benyújtom neki a vizet, de mikor megpróbálná megfogni a poharat, az kiesik a kezéből és szilánkokra törik a padlón. - Basszus! 

Jeongguk pulóvere van rajtam, nem engedte, hogy levegyem, mikor elköszöntünk. Azt mondta boldog lenne, ha nálam maradna. A nyakát az orromhoz húzom, erőteljesen beszívom az illatát és vissza fojtott lélegzettel tárom ki a mosdó ajtaját. 

Mindent hányás borít, mintha Minho nem jutott volna időben a vécé kagyló fölé. Az említett reszketve, összekuporodva hever a földön, szemei alatt mély, sötét karikák, az ajkai cserepesre száradtak a folyadékveszteségtől és annak elmaradt pótlásától. A látványa beleég az agyamba és tudom, ezt máskor gond nélkül fel fogom idézni, ha akarom, ha nem. Minho szenvedve próbálja összeszedni magát, sikertelenül. Érzem a torkomat szorító könnyeket, miközben lehajolok hozzá és felsegítem őt. Ahogy átfogom a törzsét, ő a vállamat szorítja, így együttes erővel kijutunk az előszobába, onnan pedig az övébe. Szitkozódva elfekszik az ágyán, még a takaróját is magára húzza. 

- Fázol? - kérdezem, csak bólint. - Befűtök kicsit, aztán...

- Aztán beszéljünk.

- Rendben.

Húzom az időt, nem ok nélkül. Vissza megyek a mosdóba, felmosóvizet készítek és legalább kétszer újat csinálok, hogy mindent feltakarítsak. A radiátort lecsavarom a konyhába, hogy ott ne melegedjen a levegő feleslegesen, majd ablakot nyitok. Lassan mozgok, még újabb perceket akarok nyerni magamnak. De minek? Miért húzzam tovább, ha úgyis bekövetkezik? Beszélnünk kell. Nekem kérdéseim vannak, Minho-nak válaszai. Készítek egy bögre teát is, aztán már nem marad több okom a késlekedésre. Leteszem az ágya mellé a bögrét, mert egy határozott fejrázással jelzi, nem fog inni. 

- Jól érezted magad? - kérdezi érdeklődve. 

- Igen, Jeongguk elvitt a tengerhez - magam is meglepődöm, hogy ezt az infót megosztom Minho-val. Látszólag ő is. 

- A tengerhez? Úgy érted, levitt a kikötőbe? 

- Nem egészen. Átmentünk komppal Busanba. 

Minho szemei nagyra nyílnak, aztán elneveti magát. 

- Ezt nevezem randinak. Komoly a srác - igen, nagyon is komoly. Ha tudnád, mennyire! 

Kényelmetlenségem kezd szertefoszlani, miközben Minho megkér, hogy meséljek még. Ahogy az első szavak elhagyják a számat, rám telepszik a Jeongguk-kal érzett gondtalanság és pillanatnyi örömök hangulata. Aztán valami egészen különöset érzek, amit nem tudok hová tenni, csak jól esik és azon kapom magam, hogy be nem áll a szám. Ez hihetetlen! Minho kérdez, kíváncsi és őszintén nem értem, mi ütött belé. Vagyis belénk. Ugyanis úgy viselkedünk, mint a testvérek. Az érzés pedig, ami az előbb megszállt...a kötődés érzése lenne? Hirtelen hallgatok el, Minho nem teszi szóvá, hogy befejezetlen maradt a történetem. Az intim részleteket persze kihagytam a mesélésből, de azt nem, hogy a busan-i tengerparton is voltunk. Azt az emléket újra éltem és a könnyek ismét mardossák a szemem, alig bírom lenyelni őket. 

- Szép kiruccanás - mondja végül elismerően. - Mikor találkoztok újra? 

- Mi ez az egész, Minho? - kérdésre kérdés. Az arca elkomorul, eltűnik az előbbi kisimult, a húga történeteit figyelmesen hallgató arckifejezése. - Hová tűnt a bunkó, lekezelő éned, aki valószínűleg inkább azt ecsetelné, mekkora ribanc vagyok, hogy egy híresség ágyába próbálok beférkőzni? Mi ez a színjáték? 

- Színjáték? Nem is gondolsz arra, hogy ez már nem színjáték? - a szavai ledöbbentenek, keresem az értelmüket. Az ágya szélén ülök, de muszáj felállnom. Bizonytalanul az ablakhoz sétálok, onnan figyelem őt. 

- Hogy érted ezt? 

- Talán inkább az előbb említett bunkó és lekezelő énem volt a megjátszás. Ez eszedbe se jutott, igaz? Mielőtt megkérdezed, miért most jött a változás, a válasz az, hogy azért, mert belefáradtam. Nincs erőm ehhez sem. 

Megijesztett. A mai napon Minho a második ember, aki megijeszt a nyíltságával, csakhogy az ő őszinteségét nem bírom felfogni. Össze kellene raknom a szavait, mert úgy kapnék értelmes egészet. 

- Nem értem, hogy akkor miért kellett ennyi éven át megjátszanod magad. Ha valóban ilyen vagy, miért...? 

- A hatalom érzése mindent képes megváltoztatni. Az meg főleg, ha úgy érzed, kicsúszik a kezedből az irányítás. Tudom jól, mire gondolsz. Azokra az évekre a másik házban és az akkor történt dolgokra - belefájdul a fejem a gondolatokba, amik egyből elárasztanak, még inkább kiszorítva a tüdőmből a levegőt. Mintha a végjátékhoz közelednénk, egyre nagyobb a feszültség a szobában és közöttünk is. - Ha nem viselkedek úgy veled, nem teszed meg, amire megkérlek. Márpedig mindkettőnk élete függött tőled. A pénz, amit érted kaptunk, az életünket jelentette és te miattad éltük túl azokat az éveket. Jönne a kérdés, miért pont arra kényszerítettelek, amire. Őszinte leszek veled, Minsun, fogalmam sincs. Azt láttam az egyetlen gyors és ésszerű megoldásnak, mert akkor csakis a bosszú lebegett a szemem előtt. Te megkeserítetted a főnökömmel töltött munkaidőmet, a ledolgozandó éveimet, ezért meg akartam keseríteni én is a te életedet. Ne csak egyikőnk szenvedjen, ha már miattad hazudtam egy olyan embernek, aki azonnal az életedet vette volna fizetségül. 

Szinte sokkot kapok a nyíltságától és a szavainak súlyától, amik késként fúródnak belém. Mindegyik, akárhányszor felhánytorgatja a múltat. De erőt kell vennem magamon, mert ez az egész a múltunkról szól. 

- Nem egyszer fordult meg a fejemben, hogy elmegyünk onnan. Hogy magunk mögött hagyjuk az egészet és jutunk, ameddig jutunk. Csakhogy akkor már fejben eldöntöttem, nem tehetjük meg ezt. Túlságosan nagy volt a kockázat és a saját életemet nem féltettem, a tiédet viszont igen. Elég volt belegondolnom, mit tenne veled a főnököm és könnyen lebeszéltem magam a szökésről. 

- De a haverjaid, akik átjöttek hozzánk...őket miért nem avattad be ebbe? Miért hagytad, hogy kiéljék magukat rajtam, épp csak életben hagyva? - vágok a szavába, a hangom cérnavékony. - Egyáltalán miért tudhattak rólam? 

- Nem volt közük a drogügyeletimhez, nekik csak eladtam az anyagot, de nem vettek részt se a beszerzésben, se az árusításban. Kívülállók voltak, nem tudtak se a balesetről, se a tartozásomról és annak a következményeiről. Ugyan olyan rohadtak belül, mint én. 

Csak az utcáról beszűrődő lámpafény szűrődött át a leeresztett redőnyökön, így Minho nem láthatta, ahogy a könnyeim kicsordulnak. 

- Elvették mindenemet, Minho - szólalok meg nehezen, a langyos radiátorba kapaszkodom. - Elvetetted velük, semmit sem hagytak. Mindezt a pénzért, az életünkért cserébe. Ha...

- Ha? 

- Ha most nem akarnék élni valaki másért, már nem lennék. Sokszor gondoltam arra, hogy nem kell ez az élet, mert sosem lehet egész. Nem pótolható az, amit elvettetek tőlem, nem ér meg se pénzt, se semmi mást. Mert nem adhatom másnak magam, nem lehetek elég. 

- Ezt ő mondta? 

- Ki?

- A dalos pacsirta? Azt mondta, nem vagy elég neki, mert nem fekszel le vele? - tátva marad a szám. 

- Ezt meg honnan...? 

- Jó, Minsun. Nem vagyok se hülye, se vak. Az első találkozásotok előtt tudtam, hogy nem fog az megtörténni köztetek, mert nem bírnád megtenni még vele se. Nem azt mondom, hogy egyáltalán nem, de azonnal kizárt. Ahhoz tönkretettelek annyira, amennyire embert tönkre lehet tenni. És mégis életben vagy. 

Az utolsó mondatot úgy mondja, mintha valami főnyereményt kaparintottam volna meg és nem érti, miért nem tudok örülni neki. 

- N-nem, ő nem mondott ilyet. 

- Akkor kár lenne ezért fájdalmat okoznod mindkettőtöknek. 

Oké, ha eddig nem, hát most már teljesen össze vagyok zavarodva. Megdörzsölöm az arcom, hátha magamhoz térek ebből a rémálomból, ami még nem is annyira rémes, mert fogalmam sincs, mi lesz a vége. 

- De miért most jött rád ez? Miért nem lehetett előbb? - a hangom panaszos, fáradt. 

Minho felsóhajt, káromkodik. 

- Nem így akartam ezt... - felül, ki akar mászni az ágyából. Nem megy neki, nem is kér segítséget. - Nyisd ki a fiókot az asztalnál! Felülről a másodikat. 

Vonakodva teszem meg, amit kér. Egy bontott borítékot találok a fiókban. Minho felemeli a kezét, felnyomja a villanyt. A fény zavarja a szemét, ahogy az enyémet is, hunyorogva olvasom el a borítékon lévő szavakat: Szöul Nemzeti Egyetemi Kórház. 

- Ez...?

- Olvasd el, ami benne van! 

A szoba forogni kezd velem, le kell hunynom a szemem, mielőtt kibontom a borítékot és széthajtogatom a benne lévő papírokat. Szavakat szavak követnek, amik lassan értelmet nyernek, és minden eddigi érzelmet kiirtanak belőlem, csupán egyet hagynak meg: a fájdalmat. A szemem újra és újra elolvassa azt az egy sort, ami egyszerre a helyére pattintja a kirakós hiányzó darabjait. 

- Emberi immunhiány vírusa - olvasom fel hangosan a diagnózist. - Sz-szerzett immunhiányos tünetegyüttes... - a papír meggyűrődik a kezemben, ahogy egyre erősebben szorítom és a szívem, érzem, fel akar robbanni. 

- AIDS. 

A szó úgy hasít a levegőbe, mint a kiáltás a néma csöndbe. Sokáig ott lebeg, visszhangként ismétlődik a fejemben és úgy érzem, megfulladok. Kiszáll belőlem a maradék energiám, a földre rogyok. 

Innen hogy fogok felállni?