ᴍɪɴꜱᴜɴ

Jeongguk hajnali négykor kelt, ujjai arcomat cirógatják, ajkai a fülemnél járnak. Magamra húzom a takarót, mert érintésétől végig szalad rajtam a hideg és összébb húzom magam, holott teste szinte mindenhol az enyémnek préselődik. Tovább kelteget, derekamnál fogva húz még közelebb magához. 

- Lekéssük a meglepetést - a hangja reggel rekedt, mélyebb és azonnal megmoccan bennem valami. Félálomba megfordulok, egyáltalán nem zavartatom magam amiatt sem, hogy mindketten meztelenül fekszünk egymás mellett. Beletúrok a hajába, nyakához bújok. - Ébresztő, szerelmem! 

- J-Jeongguk - annyira ledöbbenek az új becenevem hallatán, hogy kicsit erősebben húzom meg a haját. Ezzel annyit érek el, hogy a csípőjét előrébb mozdítja és elégedetten felkuncog. 

- Na, csak felébredtél. Tényleg indulnunk kell - nehezére esik, érzem a testtartásán, mert vonakodva enged csak el. 

Amint eltávolodik tőlem, fázni kezdek. Az este, miután segített kijutnom a fürdőszobából - a lábaim mintha kocsonyából lettek volna az orgazmusom után -, felfedeztük a szobában lévő kis hűtőt és megvacsoráztunk. Akkor ugyan még az ő pólója volt rajtam, ám az az alvás előtti lassú, szenvedélyes csókcsatánk alatt lekerült rólam és azután már csak az ő teste tartott melegen a takaróval együtt. Úgy tűnik, az utóbbi nem elég ahhoz, hogy ne fázzak. 

Felkelek az ágyból, kint még sötét nehezedik a városra és a szállodában is síri csend van. Hallom, ahogy becsatolja a nadrágja övét, míg én megkerülöm őt és a fürdőben öltözök fel. Ott, ahol az általa levetett ruháim maradtak. Pár perc alatt elkészülünk mindketten, Jeongguk az egyik pulóverét nyújtja felém. Belebújok, vállamra veszem a tornazsákom és még utoljára hátra nézek a hatalmas franciaágyra, amiben nemrég még mindketten nyugodtan aludtunk. Illetve, aludtunk is... 

Nem tette szóvá a szex hiányát és nem is tűnt úgy, hogy készülne rá. Jeongguk felvette az én tempómat, alkalmazkodik hozzám és nem erőltet semmit. Az én jólétemet helyezi a sajátja elé és bevallom, ez kicsit frusztrál, elvégre minden tekintetben csak annyival, amennyit adtam neki előző este, nem elégíthetem ki. Az igazság az, hogy bár úgy érzem, készen állnék rá és megpróbálhatnánk a valódi együttlétet, aggaszt a jövő. Bizonytalansággal nézünk szembe, csak nem beszélünk róla. Az ő élete és az enyém lehet, hogy ketté szakad hamarosan és egyszerűen úgy teszünk, mintha erről szó sem lenne. 

A recepcióhoz érve Jeongguk elintézi a kijelentkezést, fizet és mit sem törődve a recepciós hölgy éhes pillantásával, elköszön és a kezem után nyúlva megindul velem a kijárat felé. 

- Azt hiszem elég éber vagyok ahhoz, hogy észrevegyem, a nő képes lett volna átrángatni téged a pulton - jegyzem meg csak úgy félvállról. 

- Milyen kár, hogy nem érdekel - mondja gúnyos szórakozottsággal, aztán mikor beülök a helyemre, ismét megelőzve áthajol előttem és becsatolja a biztonsági övem. - Ha még nem lenne elég egyértelmű, nem túlzottan érdekel senki más rajtad kívül. 

De, ezt mindig is egyértelművé tette, akárhányszor kétségek merültek fel bennem. Csak mosollyal felelek neki, mire ő becsukja az ajtót és a vezetőülés felőli oldalra megy. Hamarosan kikanyarodunk a parkolóból, rajtunk kívül nem sok másik autóval találkozunk. 

- Megtennél nekem egy szívességet? - pillant rám lopva. - Csukd be a szemed! 

Teszem, amit kér. Közben bal kezem ismét az övével együtt a váltón van, változatlan sebességgel haladunk tovább. Hüvelykujja a kézfejemen köröz, még ez az apró mozdulat is emlékeket idéz fel bennem a tegnap estéről. A gondolataimba furakodnak Minho szavai is, amiktől elkap a rossz érzés. Ez lenne az előérzet? Készen állok a vele való beszélgetésre? És Jeongguk-kal? 

Lelassulunk, egy kanyar és némi rájavítás után leparkolunk. 

- Nem csaltál, ugye? 

- Esküszöm, hogy nem - mondom határozottan. Jeongguk hozzám hajol, csókot nyom a számra és kikapcsolja az övem. 

- Segítek kiszállni, maradj! 

A hajnali hűvös szellőt érzem meg először, aztán a talpam alatt besüppedő talajt. Jeongguk megfogja a kezem, szavad karjával átkarolja a vállam és úgy vezet maga mellett. Pár lépést teszünk, szól, hogy két lépcsőfok következik. Túljutunk a kezdő akadályon, és az első néhány másodperc után kezd tudatosulni bennem, hol is lehetünk. A fülemet ismerős hang üti meg, az orromat kellemes illattal telik meg és én megtorpanok. Fülelek, minden érzékszervem feléled és mielőtt Jeongguk engedélyt adna, kinyitom a szemem. 

A feljövő Nap aranysárgára festi a tengert, hol rózsaszínes árnyalattal, hol halványabb sárgával színezve a vízfelszínt. Meghallom a sirályokat, a nagyobb hullámok hangjait és a szívem összeszorul, mert nem bírja ezt a fajta túlcsordulást. Elhozott a tengerhez. Tényleg megtette. 

- Hogy tetszik? - mögém áll, hátulról ölel magához és úgy, mint a szálloda ablakában, állát a vállamon pihenteti. - Van pléd a csomagtartóban, ha...

- Nem érdemellek meg - csúszik ki a számon az első gondolat. Jeongguk karjai megfeszülnek körülöttem. - Bocsáss meg, nem akartam elrontani a hangulatot - de ez az igazság. Nem érdemlem meg őt. Hisz én mit adhatnék neki, ami felér ezekhez a tettekhez? 

- Gyűlölöm, hogy így gondolkodsz. A mi kapcsolatunk nem arról szól, ki érdemel meg kit. De mi lenne, ha ezt egy picit még félretennénk és csak élveznénk a pillanatot? Tudom, köztünk is lesz egy elkerülhetetlen beszélgetés. 

Bólintok, kezeimmel alkarjaira fogok és belesimulok az ölelésébe. Egy idő után Jeongguk vissza megy az autóhoz, kiveszi a plédet, leteríti és leülünk rá, úgy nézzük tovább a napfelkeltét. Semmiségekről beszélgetünk, vagy ha épp nincs ötletünk, mivel tölthetnénk ki a csöndet, csókolózunk. Remek elfoglaltság, a kedvenceim közé tartozik és nem hinném, hogy bármikor képes lennék megunni ezt vele. 

Közel másfél órát heverészünk a parton, gondtalanságot színlelve és mégis sikerül olyannyira beleélnem magam ebbe, hogy szinte fizikai fájdalmat érzek, mikor indulni készülünk. 

- Várj! - állítom meg, közben kibújok a cipőmből és a zoknimból is. Feltűröm a nadrágom szárát, aztán meg sem várva őt, a vízhez sétálok. 

Nem hagyhatom ki, mert ki tudja, vissza jutok-e ide valaha is. A nedves homokba dugom a lábujjaimat, majd mikor megérzem a tenger vizét és az átázott nadrágom még feltűrve is a bőrömhöz tapad, átengedem magam a boldogságomnak. Előre lépek, most már nem törődve a magasabb vízszinttel és azzal, hogy térdig vizes a nadrágom. A szél belekap a hajamba, a Nap sugarai megcsillannak körülöttem a vízfelszínen és, ahogy megfordulok, meglátom őt, a boldogságom a tetőfokára hág. Ki kell élveznem, különben semmi sem marad majd, amibe kapaszkodhatnék. Elengedem magam, mély levegőt veszek, beszívom a tenger illatát. Csak futólag látom, hogy Jeongguk valószínűleg fényképez vagy videót készít, de nem zavar. Lehet neki ez lesz az, amibe kapaszkodni fog. Nem engedi, hogy nyomtalanul elmúljon ez a pillanat. 

- Szeretlek - mondom ki végül, jól hallhatóan. Az arckifejezéséből ítélve a vallomásomat épp sikerült videóra vennie. - Annyira szeretlek, Jeongguk - a hangom elcsuklik, aztán már csak arra eszmélek fel, hogy közeledik felém, telefonját a zsebébe süllyesztve. Egyből átkarolom a nyakát, ajkaink csókban forrnak össze, és langyos könnyek teszik sóssá. Hogy az enyémek-e vagy az övéi, nem tudom. Addig nem nyitom ki a szemem, míg nem érzem stabilabbnak magam. 

Csak akkor teszem meg, mikor úgy érzem, készen állok. Ha nem is teljesen, de annyira igen, hogy végig tudjam csinálni az elkövetkezendő időszakot. 

°°°

Hamar a kompon vagyunk, haladunk Szöul felé. Most nem szállunk ki az autóból, némán ülünk egymás mellett és keressük a megfelelő szavakat. Még nem kéne, hogy véget érjen a mi időnk, az a gyorsan elszálló, szinte két nap, mégis úgy tűnik, elérkezett. Minho-ra gondolok, a kétségeimre és a félelmeimre, amik lebénítanak. Elfordítom a fejem, hogy Jeongguk ne láthassa a gyülekező könnyeimet. Ma már sírtam, nem akarok újra. 

- Nem szeretném, ha azt gondolnád, hogy nem érdemelsz meg - ő töri meg a csendet először. - Azért teszem, amit teszek veled és érted, mert boldoggá tesz. Te teszel boldoggá, és ezért soha nem is várnék cserébe semmi olyat, amit ne adhatnál meg pusztán azzal, hogy velem vagy. 

- És ha elmegyek? Ha el kell mennem? - ezt a kifejezést is utálta, mondta már korábban.

- Vissza jössz, nem? - erre felé fordulok, mert nem találom a megfelelő szavakat a válaszhoz. - Ha nem, akkor én mennék utánad. 

- Tudod mennyire valószínűtlen ez, igaz? Mindened ide köt, sosem kérnélek arra, hogy hagyj itt mindent. Nem tehetnéd.

Még próbál nyugodt maradni, több-kevesebb sikerrel. 

- Hogy mit tehetek és mit nem, azt csak és kizárólag én szabályozom. Ugyan szerződés köt az ügynökséghez, de semmi sincs kőbe vésve. Felnőtt vagyok, képes az önálló döntéshozatalra és a következmények mérlegelésére. Ez ennyi, nem több. 

Megijeszt, milyen könnyedén hagyna itt csapot-papot azért, hogy velem legyen. Hiszen ez az az élet, amiért küzdött és tudom, enélkül csupán félember lenne. Jeongguk a színpadra született. 

- Mi van, ha én nem akarom, hogy utánam gyere? - amint kimondom, a szavaim ólom súllyal telepszenek rám és a felém villanó tekintetéből kiszűrve biztos vagyok benne, ezzel most alaposan felkavarom. 

- Ezt fejtsd ki, kérlek! 

- Fogalmam sincs, miről akar beszélni Minho. Nem tudom, mire számítsak és épp ezért azt sem tudom, hogy ha el kell mennem - vagyis mennünk -, mennyi időre és hol lyukadunk ki. Ez itt, amit felépítettél magadnak, mindennél fontosabb és nem helyezhetsz engem előrébb, mert nem és kész - a hangom erősebbé, határozottabbá válik, ahogy belegondolok, tényleg eldobná azt, ami neki a világot jelenti. Még ha most én is azt jelentem számára - ő pedig nekem -, nem bírnám elfogadni a tényt, hogy miattam hagy itt mindenkit. 

- De mi a biztosíték? Mert én nem akarom tudni, milyen az élet nélküled, Minsun. Szóval remélem azért úgy képzeled a jövődet, hogy én is helyet kapok benne. Hogy mi helyet kapunk.

Reménytelen eset vagyok. A könnyeim megint az arcomat áztatják és nem bírom vissza fogni őket. 

- Mindennél jobban szeretném ezt.

- Akkor ne mondj le rólunk már most - ezt tenném? 

- Sajnálom, nem így értettem - mentegetőzhetek, aligha tudnám meggyőzni. 

- Amíg nem tudjuk mi lesz, ne ringasd magad rémálmokba. Nem biztos, hogy el kell menned. 

Ráfog a kezemre, érzem az övének remegését. Rendben, és ha mégis? Ha megtudja és olyat tesz, amit később megbánhat? Egy szempillantás alatt romba döntheti az életét. Képes lenne rá, a szeméből sütő, irántam érzett szerelme a bizonyíték rá. 

- Ígérd meg, hogy szólsz róla. Nem mehetsz el csak úgy egy szó nélkül - kéri higgadtabban, hangja könyörgő. - Nem hagyhatsz itt anélkül, hogy előre tudnám. 

- Rendben, de csak egy feltétellel - nézek rá még mindig könnyes szemekkel. Élesen beszívja a levegőt, én pedig a mai és az eddig együtt töltött közös idők emlékeiből merítek erőt a folytatásra. - Ha mégis úgy alakulna, hogy mennem kell, nem jöhetsz utánam. 

°°°

Ezt jól esett megírni. Meg igazából a Tiltott határokat is, az egy hirtelen fejből kipattant ötlet volt. Hosszabb szünetről beszéltem, amihez tartom magam abból a szempontból, hogy hosszabb ideig nem lesznek sűrűn részek. 

Következő héten két zht is írok, abból az egyik számvitel, úgyhogy...szorítsatok!