ᴊᴇᴏɴɢɢᴜᴋ

Idegesen megyek ki a folyosóra, tombol bennem a harag.  A többiek hasonlóan vannak, mint én, egyedül egy valakiről nem tudom leolvasni, mit érez és az Yoongi. Sejin fél órán keresztül ecsetelte, hogy intézkedett és Yoongi hamarosan egy terápiával folytatja a mindennapjait, hacsak nem akar kivenni egy hosszabb szünetet és tartalmas rehabilitációba fogni, ami akár az év hátralévő részét is érintheti. A válasz természetesen egy határozott, de annál bosszantóbb nem volt. Az elkövetkezendő hetek programjai törlésre kerülnek, az okot Sejin még nem találta ki, viszont innentől kezdve ezzel nekünk nincs dolgunk.

Akinek bármiféle teendője van, az Yoongi. Csakhogy ő bezárkózott a szobájába és Jin ellentmondást nemtűrő beszéde sem hajlandó kirobbantani onnan. Lehetetlennek érzem a helyzetet. Olyannak, ami jócskán túllépte a kezelhetőséget. Munkával teli, izgalmas turné előtt álltunk és szembe kell néznünk a ténnyel, miszerint kénytelenek vagyunk hagyni, hogy Yoongi megtalálja önmagát újra, mielőtt belekezdünk egy ilyen volumenű fellépéssorozatba. Ki tudja mi történt volna, ha ez az egész akkor derül ki, mikor már megkezdődött a munka. Még így is megvan az esély, hogy valahogy kitudódik és botrány lesz belőle. 

- Van kedved meginni valamit? A konyhában leszünk - ér utol Hoseok, mielőtt bemennék a szobámba. 

Megrázom a fejem.

- Én inkább elmegyek, kiszellőztetem a fejem.

- Oké. Szükséged van társaságra? 

- Ami azt illeti, lesz társaságom. 

Hoseok megelégszik a válaszommal, félszegen megveregeti a vállam és békén hagy. Igazság szerint nem tudhatom, vajon a ma este is megfelel-e Minsun-nak, de nem akarok tovább várni. Örülök, ha minél előbb találkozhatok vele újra, kihasználva minden időt, ami nekünk jut. Ugyanakkor zaklatott vagyok, tele a fejem negatív gondolatokkal és hiszem, hogy ő képes lenne megnyugtatni már csak a puszta jelenlétével is. 

Írok egy üzenetet Minsun-nak, hogy felveszem fél óra múlva, ha neki is megfelel. Szinte rögtön érkezik a beleegyező válasz és kissé megkönnyebbülten fújom ki a levegőt. Felöltözök, egy hátizsákba beledobálok pár cuccot és mielőtt elhagynám a kollégiumot, Sejin irodájába megyek. Kettőt kopogok, majd benyitok. 

- Készülsz valahová? - kérdezi, fel sem néz a papírokból. 

- Igen, és nem hinném, hogy holnap délelőttnél korábban érkezem. 

Sejin megmasszírozza az orrnyergét, ledobja a kezéből a tollat és rám néz. 

- Ne kövess el olyan baromságot, mint Yoongi. 

- Eszem ágában sincs, hidd el - már a drog gondolatától is felfordul a gyomrom, főleg, mivel Minsun is érintett benne. - Szerinted a terapeuta képes lesz bánni vele? - nem ok nélkül kérdezem ezt és feltételezek egy nemleges választ. Yoongi általában - főleg ha dühös, ingerült - kezelhetetlen, épp ezért szoktuk hagyni, hogy az ilyesfajta dolgait megoldja egyedül. Bár ezek szerint kár volt. 

- Nem akárkit sikerült megszereznem neki, jól ismerem a hölgyet.

- Hölgy? - magasba szalad a szemöldököm. - Nekünk nem képes megadni az alapvető tiszteletet, szerinted egy nőnek majd...?

- Emiatt ne fájjon a fejed. Yoongi jó kezekben lesz - nem firtatom tovább az álláspontját, bízom Sejin döntésében, még ha Yoongi oldaláról nézve talán nem is a legjobb. - Érezd jól magad! Szólj, ha bármi gond adódna. 

- Rendben. 

Becsukom magam mögött az irodaajtót és elindulok a parkolóház felé. A folyosón még hallom a többiek beszélgetését, ami a konyhából szűrődik ki. Mérgesek, félnek és aggódnak a jövő miatt. Ezt mondjuk teljesen át tudom érezni. 

°°°

ᴍɪɴꜱᴜɴ

Nem kapkodok készülődés közben. Fél órát szánok arra, hogy lélekben is felkészítsem magam és elengedjem a bennem tomboló érzelmi viharokat, holott biztosra tudom, elő fognak még jönni. 

Okulva az első alkalomból -még ha nem is beszéltük meg, mire készüljek -, egy újszerű, fekete tornazsákba pakolom a cuccom. Még Minhoé volt régen, jó pár éves darab, de a mosás csodákra képes. Váltóruhán kívül csak a pénztárcámat rakom el. Lelkiismeret furdalásom van, amiért valószínűleg egy pohár vizet sem tudnék kifizetni Jeongguk-nak, ám a gyanúm, miszerint ezt ő nem is hagyná, egy kicsit megnyugtat. De nem jobban. 

Mikor kimegyek az előszobába, hogy felvegyem a cipőmet, meghallom a bejárati ajtónál valaki motozását. Megdermedek és addig nem is mozdulok, míg a zár kattanásának ismerős hangját nem hallom. Minho arcát maszk takarja, vagyis csak az orráig. A szemén pont látom, mennyire megviselte valami. Nem sűrűn látom ilyennek, sőt...

- Ó! - meglepődve vesz tudomást rólam, megeresztek egy félmosolyt. 

- Nem tudom, mikor jövök. 

- Azt hiszem rendben van. 

A hangja is más. Nem tudom megmondani miben, csak más és ez valamiért aggaszt. A kiakadásom utáni rövid beszélgetésünk - ami igazán nem is mondható beszélgetésnek - továbbra is kétségeket hagy bennem, miszerint Minho nem változott. Igenis változott és változik is, én pedig nem értem az okát. A bizonytalanság félelmet szül, mint az életem eddigi szakaszaiban is. 

- Szeretnék beszélni majd veled - mondom, miközben a hátamra veszem a tornazsákot és a zsebemben rezgő mobilomért nyúlok. 

- Nekem is lenne mondandóm. Holnap?

- Holnap - bólintok és nem, nem bírok hozzászokni ahhoz, hogy én diktálok. - Minho, megint valami drogügybe keveredtél? 

- Nem, és jó lenne, ha holnapig nem kattognál ilyesmiken. Meg fogunk beszélni mindent, nincs miért aggódnod. 

Elmegy mellettem, utat engedve ezzel az ajtóhoz. Még hátra nézek rá, mielőtt egyedül hagynám a lakásba. Feltűnik valami. Valami, ami bekapcsolja a vészjelzőt bennem és amire nem akarok gondolni se. Holnapig nem gondolhatok rá. 

Kiérve a lépcsőházból, borongós idő fogad, lóg az eső lába. A kora nyári zivatarok illatát szeretem, épp ezért nem bánnám, ha némi zápor kapná el a várost. 

Tekintetemmel megkeresem Jeongguk autóját, hamar megtalálom. Alig pár méterre vagyok tőle, mire ő kipattan és megkerülve a járművet, elém érve kinyitja nekem az ajtót. Ahogy ránézek, a korábbi aggodalmam, a félelmeim egyszerre tűnnek el és válnak még nagyobbá. Az iránta érzett vágyam, a sóvárgásom a szeretetéért még erősebb lesz és nem ülök be rögtön az autóba. Megállok előtte, ujjaim égnek azért, hogy levehessem róla a maszkot, de megállok a mozdulat közben és ahelyett, hogy az arcához nyúlnék, a nyakát ölelem körbe. Még ha nem is számított az üdvözlésemre, kezei egyből a derekamra fonódnak és magához szorít. Az illata bekúszik az orromba, lehunyom a szemem és hagyom, hogy az érzékszerveimet felélessze. Kuncog, mikor nem akarom elengedni, ám nyilván a mennydörgés miatt sietősebben tudna biztos fedél alatt. 

- Szállj be az autóba, te kis pókmajom! - a hangjára tisztán emlékeztem, mégis olyan jól esik. 

Teszem, amit mond. A biztonsági övemhez nyúlnék, azonban megelőz. Átnyúl előttem, arca alig pár centire van az enyémtől és maszkon keresztül puszit nyom a homlokomra, miután az övem csatja kattan egyet. Csak akkor veszem észre, hogy vissza tartottam a lélegzetem, mikor becsukja az ajtót és átsétál a másik oldalra. Érzem a kettőnk között folyamatosan vibráló vonzalmat, ahogy a sejtjeink húznak egymás irányába. Mondanom sem kell semmit, Jeongguk elindítja az autót és mielőtt sebességbe kapcsolna, a kezemért nyúl, ráfog. Mindkettőnk keze a váltón, kikanyarodunk a parkolóhelyről és elindulunk...nem is tudom, hová.

- Mára is van egy különleges hely, amit szeretnél megnézni? - kérdezi, miközben egy pillanatra elengedi a kormányt és megszabadul a maszkjától. - Ha nincs, mutatok én egyet. 

- Nincs, szóval menjünk a te helyedre. 

Ahogy végig haladunk a városon, több róluk, a bandájukról szóló plakát, hirdetés is szembe jön velünk. Az arcát figyelem, ami az eddig szinte gondtalannak tűnő kifejezésből átvált semlegessé, majd úgy tűnik, mint aki éveket öregedett, ahogy a gondjai ismét a nyakába szakadnak egy pillanatra. Elkapja a tekintetem, mosolyt erőltet magára és tudom, ez az egyik olyan kamu mosolya, amit az évek alatt alaposan begyakorolhatott. Átlátok rajta és ezt szerintem ő is tudja. 

- Velem maradsz éjszakára, ugye? - kérdezi, mereven az útra figyelve. 

- Igen, veled maradok. 

Szükségünk van egymásra. Ez süt a szavaiból és ez válik nyilvánvalóvá az én válaszomból is. Nem kell magyarázkodnunk, mindketten tudjuk. Vissza nézek az útra, számolom a mellettünk elsuhanó lámpákat és az időt, ami még nekünk jár erre az alkalomra. 

°°°

A csütörtök az új szerda.