ᴍɪɴꜱᴜɴ

A személyes tér, mint olyan, teljesen új fogalmat nyert nálunk. A kiakadásom, vagyis inkább összeomlásom után Minho csak távolról figyel, nem jön be a konyhába se, mikor én ott vagyok. Ha úgy ítéli meg, hogy elhaladok a szobája előtt, bemegy és becsukja az ajtaját. Régen meggyőztem volna magam arról, miszerint ezt a saját érdeke miatt csinálja, mert valamilyen szinten gyűlölt és még a látványom is felbosszantotta. Most viszont miattam teszi mindezt, nekem akar könnyebbséget okozni és mondanám, mennyire értékelem az igyekezetét, azonban ha őszinte akarok lenni, minimum ezt várom el tőle azok után, ami történt. Örülök a személyes, privát teremnek és nem tudom, mikor leszek képes újból anélkül ránézni, hogy ne a Gyűlöllek! szó jusson eszembe róla. Talán soha. 

A nap hátralévő idejét azzal töltöm, hogy a szobámban pakolászok. Lefoglalom tehetetlen kezeimet, amik állandóan a telefon felé akarnak nyúlni és kétségbeesetten hívnák Jeongguk-ot. A lelkem és a testem is sóvárog érte, de nem csupán az intim, testi szükségletek miatt, hanem a biztonságért is. Vele aludni teljesen más volt, még ha a zaklatottságtól álomba is sírtam magam, rég ébredtem olyan biztonságérzettel és kipihentséggel, mint akkor. Már nem igazán tiltakozom a tények ellen, hiszen felesleges. Egyetlen találkozás megerősített benne, mennyire vágyom rá és szeretném, ha velem lenne. Ha velem lehetne, amikor csak szeretném és nem kellene külön válnunk. Se a reggeleken, se valamikor máskor, akár a közeli jövőben. 

Összehajtogatom a pólóimat, már másodjára és színek szerint rendezem a többi ruhámat is a fiókokban. Ahogy ezzel foglalatoskodok, két halk, már-már bátortalan kopogás szakít félbe. Nem szól és nem nyit be az engedélyem nélkül. Ez annyira szokatlan, mivel régebben mindig nekem kellett engedélyt kérnem, most pedig ő viselkedik úgy, mintha bármelyik pillanatban robbanhatnék. 

- Szabad! - mondom normál hangerővel, az ajtóm résnyire kinyílik, majd teljesen és egy tetőtől talpig beöltözött Minho pislog rám. 

- El kell mennem, de hamar jövök.

Bólintok. 

Minho megköszörüli a torkát. 

- Szükséged van valamire? - igen, magyarázatokra nagyon is szükségem lenne. Megállok a pakolásban, tekintetem akaratlanul is a telefonom felé siklik, ezt Minho észre is veszi. - Hívd fel! 

Tudom, hogy tudja, miért vagyok bizonytalan. Olyannyira nyilvánvalóvá tettem nemrég, Minho pedig egyáltalán nem hülye. Vagyis, nem minden helyzetben. 

Megrázom a fejem, a fiókba dobom az újból gyűrött felsőmet és úgy teszek, mintha nagyon fontos lenne eligazítanom a függönyöket. Minho nem mozdul az ajtóból, megvárja, amíg már nem igazán tudok mivel időt nyerni magamnak. Igyekszem minden haragomat belesűríteni a nézésembe, amivel megjutalmazom őt. Igen, kétségkívül kicsit az én kezembe került a gyeplő. Csak egy kicsit. 

- Nem érdemes húznod, ha mindketten ugyan azt érzitek. 

- Hirtelen milyen szakértője lettél a szerelemnek - mondom gúnyosan, mire Minho meghökkenve füttyent. 

- Hát, igen. A szerelem szép dolog, mázlista, akinek kijár az életben. De komolyan mondtam, hívd fel! Megfogod bánni, ha nem teszed. 

- A szerelem nem nekünk való - motyogom halkan, ám Minho meghallja. 

- Igen, ezt sokáig én is így gondoltam. A mi életünk nem az az élet, amiben biztonságos szerelmesnek lenni. Csak hát, ahogy nézem, már megtörtént a baj - furán mondja az utolsó szót.

Aztán megteszi azt, amit már évek óta nem: elmosolyodik. Alapjáraton ez nem lenne különleges, de Minho már eddig is olyan szinten zavart össze a viselkedésével, hogy nem tudja az agyam egyből feldolgozni a mosolygó Minho látványát. Mielőtt bármit reagálhatnék, becsukja a szobám ajtaját és a következő pillanatban már a bejárati ajtót is maga után. 

A korábbi drámai incidens óta érlelődik a fejemben a gondolat, hogy kettőnkre nagyon is ráférne egy beszélgetés. Pontosabban az a bizonyos beszélgetés, aminek már jó ideje meg kellett volna történnie és, aminek most van itt a legjobban az ideje. 

ᴊᴇᴏɴɢɢᴜᴋ

Megváltoztam, ehhez kétség sem fér. Pár hónapja még a ᴄʏʙᴇʀ ꜱᴇx jelentette a kiutat a nehéz időkből, ott találtam megkönnyebbülést és igencsak kellemes perceket, ha nem órákat okozott. Most viszont az asztalomra könyökölve, unott arccal bámulom a letöltés számlálóját, az Apex csigalassúsággal töltődik le a gépre és nem értem az okát. Egyből felidegesít. 

Arra számítottam, hogy Yoongi viszonylag hamar átgondolja a tőlem hallottakat, átjön és megbeszéljük a dolgokat. De igaz, túl sima ügy lenne akkor, ez pedig sosem volt jellemző Yoongi-ra. Ahogy az sem, hogy elhagyja magát, épp ezért ijesztő a helyzet ennyire. Minsun-ra gondolok. Vajon ő is így érezte magát, miközben a drogos bátyja körülötte lézengett? Pff, nem. Neki ezerszer rosszabb volt. 

A telefonom rezegni kezd, azzal együtt pedig egy hangosabb kopogás után kinyílik a szobám ajtaja. Persze, gyere csak be.

- Sejin azt üzeni, gyere a társalgóba, amint lehet. Vagyis, lehetőleg most azonnal - javítja ki magát Jimin, arca gondterhelt. 

A telefonom kijelzője szerint Minsun hív. 

- A fenébe - fújom ki a levegőt, próbálom levetkőzni az ingerültségemet. - Megyek mindjárt.

Jimin kimegy, én pedig egyből fogadom Minsun hívását és közben azon vagyok, hogy a lehető legjobban rendezzem a hangszínemet, ami még Jimin-nel szemben is pattogó volt. 

- ...csak azért kereslek, már ha nem zavarlak, mert szerettem volna beszélni veled. Ha esetleg nem alkalmas most, nyugodtan mondd meg és beszélhetünk később is, vagy akár másik nap, én igazodok hozzád és...

- Hé, hé! - szólok közbe, megállítva ezzel a hadaró lányt. - Lassíts, mert az elejéről teljesen lemaradtam! Szia! 

- Szia, Jeongguk - ó, a nevem a szájából még mindig olyan jól cseng! Fokozatosan megnyugszom, ahogy teljesen felfogom, hogy Ő hívott, mert beszélni szeretne velem. Nem váltunk el olyan régen, de annál édesebb a viszont hallás. 

- Figyelek rád. 

- I-igen, nos...Csak azt szerettem volna kérdezni tulajdonképpen, hogy...hogy vagy? - nehezen fojtom vissza a nevetésem, a derű, ami az elferdített kérdésétől száll meg, elfeledteti velem kicsit a bandában keletkezett nehézségeket. 

- Köszönöm, én jól vagyok. Te hogy vagy?

- Én is jól - elhallgat, várok. - Nem igazán tudom, miként működik ez. 

- Mármint micsoda? - rájövök magamtól is, azonban az előző este emlékei miatt kissé komolyabbá válok, nem hagyom, hogy az örömöm teljesen kitörölje az agyamból a történteket ennek a telefonhívásnak az idejére sem. 

- Hogy hogyan kell megkérdezni, mikor tudnánk újra találkozni. 

- Pontosan úgy. Nem kell túlbonyolítani. 

Hagyom, hadd találja meg a megfelelő szavakat, amikkel élni szeretne. Nem szólok közbe, mert úgy sejtem, ez a telefonhívás igencsak nagy lépés Minsun-tól. Még akkor is, ha fél év után Ő keresett meg engem. Telefonhívások között is nagy a különbség, elvégre, a történtek mindent megváltoztatnak. 

- Mikor lenne időd rám? - töri meg a csendet végül, a hangjától egy pillanatra elmosolyodom. Fejben átfutom a beosztásunkat, de aztán rájövök, valószínűleg minden program semmissé válik Yoongi miatt. 

- Elég súlyos dolog derült ki ma a bandában az egyik társunkról. Most lesz egy megbeszélésünk, aszerint fog változni a beosztás. Ha visszahívlak utána, jó az neked? Akkor tudnék biztosat mondani. 

- Persze, rendben - nem tűnik csalódottnak, nyilván komolyan gondolta a hadart szavait, miszerint alkalmazkodik hozzám. Engem viszont elszomorít, amiért nem vághatom rá a kérdésére, hogy akár most azonnal is találkozhatunk. - Itt várlak - annyira aranyos! 

- Azért szerintem tegyük le - kuncogok, nem bírom magamba fojtani. - Nem hinném, hogy rövid megbeszélés lesz. 

- Ó, oké. Persze, én is úgy gondoltam. M-mondd csak, ha még van egy fél perced...

- Igen? - azok a fránya pillangók kész ingyen cirkuszt művelnek a gyomromban. 

- Arra gondoltam, esetleg a következő találkozásunk lehetne egy randi. Mármint, egy igazi.

Az öklömre harapok. Megőrjít ez a lány! 

- Benne vagyok. A szervezkedést hagyd rám - újból kopognak, ám most már sokkal türelmetlenebb az illető, nyilván Jin az, nem Jimin. - Mennem kell. Később hívlak. 

Gyorsan elköszönünk, majd kisietek a folyosóra, egy tüzes tekintetű Jin néz vissza rám. Felvonom a szemöldököm, holott nem kellene szájalnom vele. 

- Más esetben, ha egy lány nézne rám hasonlóan, egyből ráültetném a...

- Jó, nem kérdeztem - mondja fásult hangon, rosszallóan megrázva a fejét. - Siessünk, mindenki ránk vár. 

Egyből elment a kedvem a poénkodástól. Még a Minsun-nal folytatott beszélgetés sem tudta jobb irányokba terelni a hangulatom, ugyan is ez most a kegyetlen valóság. Sejin minden bizonnyal hozott egy döntést és ismertetni fogja velünk azt a következményekkel együtt. Ahogy elhaladunk Yoongi szobája mellett, bentről motoszkálást hallok, ami azt jelenti, bent van és fogadni mernék, hogy nem jön a társalgóba. 

- Yoongi, fél perced van, hogy a kibaszott seggedet bevonszold a kurva társalgóba. Ha nem jössz magadtól, kirángatlak és a nyakadnál fogva viszlek el odáig - csap tenyérrel Jin Yoongi szobájának ajtajára, mire bentről egy hangos, jól érthető "Köcsög fasz!" a válasz. Jin felmordul, mert természetesen Yoongi-tól sem nézi el a szemtelenséget a kora miatt, ám most kommentár nélkül hagyja. 

Jin és Taehyung közé ülök, a szemben lévő székeket Hoseok és Jimin foglalják el, Namjoon addig nem ül le, míg Sejin meg nem érkezik. A menedzserünk egyszerűen lehajítja a kezében lévő papírokat, igyekszik látszólag összeszedni magát.

- Yoongi? 

- Jön - válaszolja tömören Jin. Biztos benne, hogy a szavai hatottak Yoongi-ra és nem téved. Az említett lomha léptekkel lép be a terembe és leveti magát az első üres székre. 

Szándékosan vagy sem, mindenkitől a legtávolabb. 

°°°

Van valami, ami nem tud feltűnt-e bárkinek. Ha nem, sebaj, kiderül hamarosan és nagy jelentősége lesz. 

Ez a rész két részletben született, hála a közelgő (keddi) Marketing zh-nak. Mégis úgy döntöttem, nem szedem "ketté" mert külön-külön is megállják a helyüket majd a részek. A folytatást Szerdán hozom, addig is vigyázzatok magatokra!

ui: és ne legyetek olyan bolondok (idióták, anya szavaival élve), hogy edzés után, frissen mosott hajjal kimentek az esőbe, egy szál pulcsiba. Meg lett a következménye.