ᴊᴇᴏɴɢɢᴜᴋ 

Céltalanul sétálok Yoongi ágya és az ablak között, várom, hogy vissza jöjjön. Van pár ötletem, hová mehetett, de jobbnak látom nem követni őt, vagy egyáltalán nyomozni utána. Eltakarítottam a drogot az asztaláról, így véletlenül se láthatja meg más, habár sejtésem szerint Sejin egy ideje már tud róla - vagy csak volt egy megérzése. Mindenesetre én nem tudok haragudni Yoongi-ra. Menekülési útvonalat keresett magának, távol akart kerülni valamitől, nehéz időszakot élt és él meg, nem volt képes feldolgozni a problémáit. Ismerős a szituáció, csak épp nem egyformaképpen gondolkodunk a problémamegoldásról és a feszültséglevezetésről. 

A többiek nem keresnek, nyilván azt hiszik, már a szobámban vagyok és Yoongi-nál még véletlenül sem keresnek. Az ő szobája amolyan tabu mindenkinek. Én megszegtem a szabályokat, ráadásul még a holmijához is hozzá értem, kiváltképp a droghoz, amiért - ha minden igaz -, pattanni fog. 

A gondolataimba merülök, mikor is Yoongi megérkezik. Ahogy belép a szobájába és meglát engem az ágyán, az első döbbenetet felváltja a harag. Másfél órát volt távol, sokkal többre számítottam. 

- Húzzál kifelé! - dörren rám, de nem mozdulok. 

- Nem. Komolyan érdekel, miért csináltad - felelem szemrebbenés nélkül, és teszek felé egy lépést. Morog valamit, elmegy mellettem - amivel kis híján fellök -, és lehúzza a redőnyt, becsukja az ablakokat. - Megbeszélhetnénk.

- Nekem nincs veled semmi megbeszélnivalóm. Most pedig... - pillantása az asztalára siklik, feltűnik neki a drog hiánya. A szeme felém villan, kezei ökölbe szorulnak és már a levegőben jár az egyik, hogy az arcomba landoljon. 

- Persze, üss meg. Ha neked így könnyebb elrendezni a problémáidat, csak üss - provokálom, ezt Yoongi sosem szerette. Tiszteletlenségnek vette és durván leszólt bárkit, ha úgy érezte, szándékos provokációval áll szemben, főleg egy fiatalabbtól. - Mire vársz? 

Látom rajta a vívódását. Yoongi annyi érzelemmel harcol egyszerre, nem is csodálom, hogy belebukott a velük való küzdelembe. De miért tartogatta magába ilyen sokáig és most miért nem képes bízni senkiben? Sosem fordultunk ellene, mindig mindenben támogattuk. Ez a csapatunk egyik legnagyobb előnye a többivel szemben, ezért vagyunk azok, akik és tartunk ott, ahol. Ha nem így lenne, valószínűleg egy-két év után lehúzhattuk volna a rolót, mert a hírnév, ami nekünk jutott, egyedül, támogatás nélkül kibírhatatlan lett volna. 

- Miért semmisítetted meg az albumot? - térek egyből a lényegre, Yoongi-t ez váratlanul éri. A testtartása most is fenyegető, viszont az öklei kezdenek ernyedni, ahogy a szemében égő indulatok is. Mintha elfáradt volna. 

- Nem tartozom magyarázattal. Az én albumom.

- Csak volt, Yoongi. Mivel már semmi sincs belőle. Neked köszönhetően - az utolsó két szavam ismét támadás, és kezd körvonalazódni, talán ez az, amivel Yoongi-t szóra bírhatom. Hiszen meg akarja majd védeni magát, ahhoz pedig kénytelen beszélni. Rajtunk kívül nincs senki itt, nem hallják a beszélgetést - hacsak nem hallgatózik valaki -, vagyis ha Yoongi agya elborul és nekem esik, nagy eséllyel csak magamra számíthatok. Ugyanakkor, elnézve kettőnk fizikai állóképességét, kikerülhetnék győztesen is a verekedésből. Csakhogy nem akarok verekedni. Beszélni akarok. 

- Pofa be és takarodj innét! - a visszavágása nem lep meg. 

- Majd kimegyek, ha lesz kedvem hozzá, egyelőre itt is megfelel. De ha már ott tartunk, hogy "pofa be", akkor jó lenne most neked befognod, mert én beszélek - Yoongi szemei kikerekednek, visszatér a düh a szemeibe, egészen ijesztő látványt nyújt így. 

- A jó édes kurva...

- Van egy történet, amit szeretnék elmesélni neked. Őszinte leszek, nem tudhatna róla senki. Egy ismerősöm, nagyon jól ismeri a drogokat és az azokhoz tartozó negatívumokat, mert hát, lássuk be, pozitívumai nincsenek. Elég rád nézni, remekül megmutatod az összes negatív következményt - a hangom nyugodt, csak a szavaimmal próbálok harcolni vele. - Szóval, a lány bátyja valami nagyobb maffia fejének dolgozott régebben, a főnöke nem ismert határokat. Történt egyszer, hogy a srác nem mondta el, mi van a család autójának csomagtartójában, és a lány vezetett, mikor balesetet szenvedtek. A srác nem volt ott, a szüleik viszont igen, mindketten meghaltak. A csomagtartóban a főnök anyaga volt, több kilónyi, milliós értékben és megsemmisült, mivel az autó kigyulladt. Ugye mondanom sem kell, hogy a szülők bennégtek a droggal együtt? - Yoongi arca megrezzen, de én megszakítás nélkül folytatom. - Innentől kezdve pedig, a srác tartozott a főnökének több millió wonnal és a húgát használta pénzszerzési lehetőségnek, amellett, hogy azt hazudta a főnöknek, a lány is meghalt az autó balesetben. Mert amúgy ha nem teszi, a lány már halott lenne. Érted, ugye? Szóval onnantól kezdve, éveken keresztül az jelentette a lánynak az életet, hogy egy nagy családi ház egyik szobájában raboskodott, egy oldalon pénzért vetkőzött és kénytelen volt túlélni azt is, mikor a bátyja haverjai félholtra erőszakolták. Mindezt a pénzért, egy olyan tartozásért, amiről nem ő tehet és minden, de tényleg minden kibaszott szarság, ami vele történt, a drog miatt volt. 

Elhallgatok, mert Minsun történetének mesélése közben újra fellobban bennem a mérhetetlen harag. Még mindig legszívesebben kinyírnám a bátyját. 

- Nem csak a használatából származhat problémád, hanem abból is, ha csak közöd van hozzá, akár közvetlenül, akár közvetetten. A lány azóta próbálja építeni az életét, az erőszak miatt komoly lelki sebeket szerzett, amik talán soha nem gyógyulnak be. A drog tehet arról, hogy a bátyja ezt tette vele, elvette a fiatalságát, a szabadságát, a lehetőségeit. Még az egyetemi ösztöndíját is lenyúlta, csakhogy még több pénzhez jusson. És bármelyik pillanatban megteheti, hogy elmegy innen - ez a mondat ugyan fáj, de tény, Minsun egyik pillanatról a másikra újra eltűnhet az életemből, még ha nem is akarok tudomást venni róla - mert a főnök azóta rájött, hogy a lány él és ha megtalálja, meg fogja ölni. Örökre menekülnie kell, ha élni akar. Ez pedig nem élet. 

Várok. Yoongi némán mered rám, mint egy kísértetre. Látom, hogy az ajkai cserepesre száradtak, gyanítom a folyadékbevitele is a nullát súrolja. 

- A drog eltompít, megszünteti az alapvető élethez szükséges idényeidet, gondolom könnyebbé teszi a lelkedet is. De meg fog semmisíteni téged, ahogyan te az albumodat és lassan az egész jövődet - befejezettnek nyilvánítom a mondandómat. 

Yoongi szemeibe nézve indulok meg és készülök kikerülni őt, mikor megragadja a csuklómat és hátra ránt. Megtartom az egyensúlyom, nem esek el és határozottan állom a szemkontaktust vele. 

- Kifelé! - sziszegi fogai között, mire bólintok.

- Már itt sem vagyok. Úgyis meguntam ezt az áporodott, romlott légkört. 

Kirántom kezemet a szorításából és ahogy átlépem a küszöbét, erőteljesen becsapom magam mögött az ajtót. 

Nem, valóban nem így terveztem a beszélgetést Yoongi-val. De talán tudok hatni rá, hiszen mi lehet ennél realisztikusabb eset a droggal kapcsolatban, mint Minsun története? Vagy segít, vagy nem. Köztes lehetőség itt már nincs. 

ʏᴏᴏɴɢɪ

Alig, hogy Jungkook végre kimegy a szobából, a fürdőbe rohanok és a vécé fölé görnyedve kezdek öklendezni. A gyomrom tartalma már néhány órával ezelőtt elkezdett tiltakozni, a düh és a tehetetlenség viszont olyan fokokra hágott, amikor már egy pohár víz, de még a semmi sem tud megmaradni bennem. Fáj minden porcikám, az összes ízületem. Sípol a fülem, homályosodik a látásom. 

Eldőlök a padlón, kezem automatikusan becsúszik a kabátom zsebébe, ahol a frissen vásárolt anyag négy műanyag zacskóban pihen. Ez több heti adag, én mégis úgy tervezem, alig két hét alatt elfogy, ha nem kevesebb. Az agyam nem tud racionálisan gondolkodni, kész vagyok mindent feltenni egy lapra és játszani. Olyasmi ez, mint az orosz rulett. Vagy túléled, vagy nem. 

Komolyan azt hitte, meghat ezzel a kitalált történettel és a megjátszott arroganciájával? Nevetséges. 

Az asztalhoz megyek, lerogyok a székbe. Nem érdekel a hiányzó anyag, van nálam másik. Elő veszek egy másik pengét - ugyanis Jungkook azt is lenyúlta - majd elkezdem a szokásos rituálét. Mindegy már, nem? De. Kurvára mindegy. Lehajolok, alig két másodpercre vagyok az újabb problémamentes óráktól..."Örökre menekülnie kell, ha élni akar. Ez pedig nem élet." Kussolj! A fejemben lévő hangok ezt kezdik el ismételni. Nem hittem volna, hogy bármi is megmarad a Jungkook által elmondott sztoriból, de ez a két mondat szöget ütött az amúgy is zavaros gondolataimban. Megint lehajolok, újra igazgatom a csíkokat, de ugyan az történik. "..meg fog semmisíteni téged, ahogyan te az albumodat és lassan az egész jövődet"

- A büdös francba már! - csapok az asztalra. - Rohadj meg, baszd meg - morgom, Jungkook-nak üzenem szavaimat, hiába nem hallja őket. 

Harmadik kísérletet teszek, azonban ahogy ránézek az anyagra, a három csíkra és a fekete képernyőn is jól látom saját magam, elkap valami mély, fájdalmas és kibaszottul ismerős érzés: a félelem. Tudom a következményeket, tudom hová juthatok, ha ezt folytatom. Egy részem mégis ott akar végezni, végső menekülési útvonalat választott és szerinte ez rendben van. Adjunk neki, egyszer élünk, sokat mondok, ha kétszer. A másik részem retteg, maradna, segítséget akar kérni. Élni akar. Úgy érzem, két személyiség rekedt bennem és az egyiket kínzom, a másik boldog, elégedett. És nem tudom, melyiknek akarok eleget tenni. 

°°°

Készülőben...