ᴍɪɴꜱᴜɴ 

A szobámba zárkózok, még akkor sem nyitok ajtót, mikor Minho kopog. Kivételesen nem szól rám, hogy azonnal menjek ki, nem kezd bele a mondandójába és ami a legfurcsább: nem erőlteti a dolgokat. Egyszer próbálkozott, azóta békén hagy. 

Nagyon szeretnék megnyugodni, elengedni magam. Nem csak most, mikor távol vagyok Jeongguk-tól, hanem vele is. Szüntelenül ezen jár az agyam és sokszor már csak azt veszem észre, hogy a szemem könnyben úszik. Ilyenkor mérges leszek, az ajtó túloldalán lévő Minho-ra és magamra is, amiért régen nem tettem eleget a menekülésemért. Kellett lennie egy kiútnak, amit nem vettem észre, vagy egyszerűen csak foghattam volna magam, hogy besétáljak a rendőrségre. Hiszen ők a rend őrei, megvédtek volna. Nem csak a bosszúéhes férfitól, aki azóta is megkeseríti az életünket, holott ténylegesen nincs jelen benne, hanem Minho-tól és az ő utasításaitól, a félelme rám való kivetülésétől. 

Elkapnak az emlékek, a torkomat szorongatják, ránehezednek a mellkasomra. Szorosan lehunyom a szemem, valami kellemesre akarok gondolni. Jeongguk. Elrontottam. A testemet néma zokogás rázza, az eddig a kezembe szorongatott telefonom kiesik az ujjaim közül, tompán landol mellettem az ágyon. Próbáljuk meg. Mi lesz, ha hiába próbálkozunk? Ha nem leszek képes megadni neki, amire vágyik? Előbb vagy utóbb beleun. Az érzelmei elmúlhatnak, nem lesz, ami hozzám kötné és valaki mással találja meg a boldogságát. Kevésnek érzem magam. Hozzá túl kevésnek. Miért nem tudom elhinni, hogy lehet ez másképp? 

Feltornázom magam ülő helyzetbe, szaggatottan szívom be a levegőt, ahogy lekászálódok az ágyról és a szobám ajtajához lépek. Dühös vagyok. Csalódtam. Gyűlölöm magam, de egy embert még magamnál is jobban utálok. 

Kinyitom az ajtót, először a konyhába megyek, hátha ott találom Minho-t. 

- Na, csak kidugtad az orrodat - hallom meg magam mögül. A vállaim lezsibbadnak, ahogy felé fordulok. Látom az arcán az őszinte döbbenetet. - Mi történt? 

- Te történtél - a hangom elcsuklik, nyelek egyet. A Minho mögötti tükörben, ami elfoglalja szinte az egész előszoba egyik falát, látom a tükörképem és engem is megrémít az arcom. A hajam teteje kócos, szemeimen tagadhatatlanul látszik, mennyiszer jött rám a sírás és, hogy most mennyire kikészültem. Elfáradtam. - A te hibád. 

Minho állja a pillantásom, leengedi maga mellé a kezeit. Az arca megváltozik. Mint aki felfogta, mi is történik éppen, a testtartása is ernyedtebbé válik, beletörődővé. Számított erre? Sejtette, hogy nem lesz minden rendben és készült rá? A korábbi kopogtatása az ajtómon, nyilvánvalóan azt jelenthette, hogy beszélni akart velem. Nem értem. Se magamat, se őt. 

- Mindenről te tehetsz - a szavak kibuknak belőlem, maguktól jönnek. - Rohadtul a te hibád. Az egészről te tehetsz, miattad lettem ilyen. 

- Igen, az én hibám. 

- Képtelen vagyok normális életet élni, mert te... - a zokogásom elnyomja a levegő útját, egy pillanatra úgy érzem, megfulladok. Minho mozdulatlanul áll. - Miért kellett ezt tenned velem? - kiabálok rá hirtelen, de meg se rezzen. - Miért? Gyűlöllek. Mindennél jobban gyűlöllek - gyűlölöm és közben egy részem nem bírja őt gyűlölni, mert a bátyám. Egy részem ragaszkodni akar hozzá, szeretetre és törődésre vágyik tőle, ahogy egy igazi testvér törődne a húgával. 

- Rendben van, hogy gyűlölsz. Megérdemlem.

- Igen, kurvára megérdemled - sziszegem a fogaim között, mielőtt a harag és szomorúság szította könnyeim teljesen lehetetlenné nem teszik a beszédet. Átkarolom magam, két kezemmel próbálom egyben tartani a testem és a lelkem, de úgy érzem, nem vagyok elég erős hozzá.

Térdre rogyok, hangosan és teli torokból zokogok, közben ugyan azt ismétlem. Gyűlöllek, gyűlöllek, gyűlöllek! A falnak dőlnék, de Minho elkap és elém térdelve át akar karolni.

- Eressz el! Ne érj hozzám! - ellököm a kezeit, de újra és újra kísérletet tesz. - Nem hallod? Engedj! 

- Minden rendben lesz.

Miért mondja nekem mindenki azt, hogy minden rendben lesz? És neki hogy van mersze ehhez? 

- Gyűlöllek.

- Tudom. 

Feladom a küzdelmet ellene, ő pedig egyből átölel és hagyja, hogy a mellkasának dőlve kisírjam magam. Nem tesz semmit, nem mond semmit. Az én zokogásom hangja tölti be a lakást, az én kétségbeesésem és félelmem visszhangja hallatszik csupán. Mit kell tennem ahhoz, hogy megszűnjön ez? 

Minek kell történnie, hogy elmúljon ez a fájdalom? 

ᴊᴇᴏɴɢɢᴜᴋ

Késő délután, közel a hat órához, Sejin üvöltése ráz fel a délutáni alvásomból. Úgy pattanok fel, mint akibe villám csapott. Felhúzok egy melegítőnadrágot és kisietek a folyosóra. Nem én vagyok az egyedüli, Namjoon már Sejin irodája felé tart, mikor Jimin és Taehyung értetlenül, ugyanakkor aggódva lépnek ki a szobából és csatlakoznak a többi fiúhoz. Hatan vagyunk csak összegyűlve, Yoongi nincs velünk.

- Ismételd meg! - Sejin hangja éles, és annyira dühös, amilyennek talán még soha nem hallottam. - Yoongi! 

- Nincs album - üvölti vissza az említett. Jin és Jimin összenéznek, Taehyung is megindul Namjoon után. Mi az, hogy nincs album? 

Sejin irodájának ajtaja hirtelen kivágódik, Yoongi siet ki rajta, majd becsapja maga mögött a szobájának az ajtaját. Alig pár másodpercre látom őt, de még ilyen távolságból is feltűnik, hogy a szokottnál is sápadtabb. Én vagyok az első, aki utána megy, csakhogy zárt ajtóba ütközöm. Kopogok, mondom, hogy én vagyok és szeretném, ha kinyitná, de Yoongi nem válaszol. 

- Mi a franc történt? - Hoseok teszi fel először a kérdést, Sejin vörös fejjel, kezében széttépett papírokkal ront ki az irodájából. 

- Azt mondta, megsemmisített mindent az új albumával kapcsolatban. Mindent az ég egy adta világon.

Lefagyva meredünk rá, hátha rosszul hallottuk. Megismétli, aztán elmegy, nyilvánvalóan valami alternatív megoldást keresni. Taehyung ismét kopog Yoongi szobájának ajtaján, ám ekkor a fiú ki is nyitja. Nem néz ránk, kapucni takarja az arcát és nagy léptekkel elmegy mellettünk, mit sem törődve az utána siető Hoseok-kal és Namjoon-nal, akik a lépcsőfordulóban megállnak és nem követik tovább. Valaki Sejin-t keresi, más értetlenül kérdezi a hozzá legközelebb lévőtől, mégis mi a fene ütött Yoongi-ba. 

Sosem lehetett tudni igazán. Yoongi az a fajta ember, aki megtartja magának a problémáit, csak felszínesen beszélni meg velünk, ugyanakkor ez rendben is volt mindenkinek. Hiszen ő ilyen, kár lenne ráerőltetni a dolgokat. Szeret egyedül dolgozni a projektjein, mindig valami újjal áll elő, őrületes tempóban bír dolgozni. Közülünk a legtitokzatosabb, és most már kétség sem fér hozzá, hogy a legnagyobb problémával rendelkező is. Ugyanis Yoongi nem szokott munkákat törölni, pláne egy egész albumot, aminek a kiadásáig alig pár nap lett volna hátra. Ez nem rá vall. 

Egy mozdulattal belököm a szobájának ajtaját, mivel annyira sietett, hogy nem zárta be. Sötétség fogad, a levegőn érzem, nem mostanában volt szellőztetve sem. Az ablakhoz megyek, felhúzom a redőnyöket, friss levegőt engedek be. Megfordulva látom csak, mekkora káosz van. A fejhallgatója a földön, az íróasztala mellett hever minden papír, lemez, még néhány üres kávés pohár is. Az íróasztalát elnézve megakad a szemem valamin. Az agyam jelez, méghozzá figyelmeztetően, holott igazán fel sem fogom még, amit látok. Közelebbről is szemügyre veszem, számat halk káromkodás hagyja el. Két fehér csík, mellettük egy penge és három másik műanyag zacskó. 

Kezd összeállni a kép. A parkolóházban történt találkozásunkkor bár feltűnt, akkor nem szenteltem kellő figyelmet neki. Yoongi kezei remegtek, a hangjáról is sütött a meglepettség, mert gondolom nem számított senkire, rám főleg nem. A sápadtsága, a szemei alatt húzódó sötét, mély karikák és az utóbbi időben egyre súlyosabb zárkózottsága, az esti kimenői... 

Drog. Yoongi asztalán drog van, és minden bizonnyal most is be van lőve, úgy ment el a kollégiumból. Az ingerültségét, a kézremegését és az összes többi jelet egybevéve nem kell sokáig agyalnom, milyen szinteken áll az anyaggal. Nem tudni pontosan mióta, de Yoongi függő. És úgy tűnik, már nem sok választja el attól, hogy teljesen elhagyja magát.