ᴊᴇᴏɴɢɢᴜᴋ 

Egymással szemben törökülésbe helyezkedünk az ágyon, kezemben a szálloda saját nevével, címével ellátott jegyzettömb - ami gondolom minden szobában megtalálható, hiszen úgy szokás -, és egy toll. Ugyanis Minsun belement a játékba. A megválaszolt kérdések számát pedig vezetni kell, ez a feladat engem illet meg, mivel korábban is én írtam. Felírom a nevünket, rajzolgatok összesen húsz apró négyzetet, ezzel is plusz időt adva Minsun-nak, aki a jelek szerint mintha kissé ideges lenne. 

- Mitől félsz? - kérdezem, miután végzek a négyzetekkel és felpillantok rá. Bizonytalanul megrázza a fejét, egy párnát vesz az ölébe és annak a sarkát kezdi birizgálni. 

- Nem félek, inkább csak nagyon izgulok. 

- Tudod már, mit fogsz kérni, ha eléred a tíz kérdést? 

- Igen - nyugodtan, hezitálás nélkül válaszol. Az én óhajom is megvan, amennyiben nyerek, úgymond. Bár ez a játék nem arról szól, ki veszít és ki nem. 

Mosolyra késztet ez a helyzet. Élőben minden más vele, de jó értelemben. Legalábbis rosszat nem tapasztaltam az elmúlt pár órában és remélem, ez az elkövetkezendőkre is igaz lesz. Szinte borítékolható, hogy bajba kerülök emiatt az éjszaka miatt, főleg, ha a fiúk vagy Sejin megpróbáltak elérni. A telefonom lenémítva hever az éjjeliszekrényen. 

- Hölgyeké az elsőbbség - mondom udvariasan. mire Minsun kihúzza magát ültében és rászorít a párnára. 

- Beszéltél valakinek rólam, amíg nem tudtad, mi történt? 

- Nem. Utólag vissza gondolva, a rendőrségnek talán nem ártott volna, de...

- De, ártott volna. Jó, hogy nem szóltál nekik - gyanítom a bátyja miatt, ezért nem megyek bele a részletek kérdezésébe.

- Gondolkodtál azon, hogy visszamész az egyetemre? - ez olyan hétköznapi kérdésnek tűnik, még Minsun is elcsodálkozik rajta, de tetszik neki a természetessége a sok borzalom után. 

- Persze, megfordult a fejemben. Böngésztem az egyetem honlapját, de a jövő évi felvételinél nem hirdetik a szakot. Talán majd később - elhalkul a hangja, lehajtja a fejét és ez nem tetszik annyira. Miért ilyen lemondó a hozzáállása? 

- Előtted áll az egész élet, Minsun. Azt tehetnéd, amit szeretnél. 

- Ha így lenne, már nem a bátyámmal élnék és nem kellene amiatt aggódnom, hogy vajon mikor hazamegyek, élve találom-e - egy pillanat alatt lerombolódik a kellemes hangulat, de aztán hirtelen a kezem után nyúl és kétségbeesetten néz rám. - Ne haragudj! Nem akartam belerondítani így a játékba, csak a valóság nem olyan egyszerű, mint azt hiszed. 

- Semmi baj. Viszont nem élheted úgy az életedet örökre, hogy aggódsz. 

- Tudom. Bíznom kellene benne jobban, csak hát nehéz - elengedi a kezem, ujjai még belenyomódnak a lepedőbe, mint aki kényszeredetten cselekszik.  - Keresgéltél lányokat a ᴄʏʙᴇʀ ꜱᴇx-en, miután eltűntem? 

Kapásból rávágnám, hogy még a feltételezése is abszurd. 

- Csak azért léptem fel oda, szinte minden egyes nap, hogy hátha megtalállak. Kerestelek, Minsun és bár sokszor azt hittem, feladom, megérte nem feladni. Mert végül is, te találtál meg engem - és ezt cseppet sem bánom. 

Némán egymás szemébe nézünk, ha jól sejtem, Minsun is ugyan arra gondol, amire én: ez egy olyan pillanat. Elég jól olvasunk egymásban, a hasonlóságunk miatt lehet. Az este sok olyan pillanat volt, amikor remekül időzíthettem volna mindkettőnk egyik legnagyobb vágyát. Óriási a késztetés most is, csak nehezen bírom nem megtenni, hogy megcsókoljam.

- Miért nem? - kérdezi még mindig a szemembe nézve. 

- Várom a megfelelő alkalmat. 

- Még hányat szeretnél elvesztegetni? - a kérdése ugyan jogos, nem felelek rá. Csak fogom a tollat és két pipát teszek a neve mellé, ezzel is előnyhöz juttatva őt, hiába játékon kívül kérdezett kettőt. 

Együttműködő vagyok. Az előbb szinte elárulta, mi lenne a kérése a tizedik válasza után, épp ezért nincs okom hátráltatni őt, hogy beérjem. 

- Szerinted mi vonz minket ennyire egymás felé? 

- A bizonytalanság. Az, hogy nem lenne szabad. A tudatlanság. Vagyis, ha őszinte akarok lenni, egy ideig ezt gondoltam. Most már nem vagyok biztos benne, hogy csak ennyi. 

Az ajkába harap és ezzel szépen lassan kezd megőrjíteni. Jól emlékszem egy korábbi hasonló esetre, csak akkor éppen képernyőn keresztül figyelhettem. Az ajakharapdálását használta ellenem, rögtön betudott indítani vele és ez jelenleg is így történik. Az, hogy tudatosan csinálja-e...

- Ebben én sem vagyok biztos, Minsun. Elmondod, mit érzel? 

- Beleszámít a játékba? - nem érdekelné az sem, ha beleszámítana. 

- Majd eldöntjük. 

Oldalt megtámaszkodok mindkét kezemen, így próbálva csillapítani a remegésem, ami a visszafogottságból ered. Nagyon nehéz. Egyre nehezebb. 

- Azt érzem, hogy szeretnék veled lenni. Szeretném, ha itt maradhatnék és nem kellene külön válnunk. Biztonságban érzem magam, mikor velem vagy és akkor is így volt, mikor csak képernyőn keresztül láthattalak - egészen elképesztő a szavainak hatása, amit rám gyakorol. - Sok mindent szeretnék megtapasztalni és ha lehetne, mindet veled. Vajon létezhet ezek után, hogy...

- Hogy? - megedzi a türelmem, belemarkolok a lepedőbe, mielőtt még egyszer megismételném a kérdést. Időt adok neki, míg elég bátorságot szed össze, hogy kimondja. Mert tudom, mit fog mondani. 

- ...megcsókolsz végre?

Meg tud lepni. Nem azért, mert olyat kér tőlem, amire egyáltalán nem számítottam és nem akarom, hanem mert nyilvánvalóan nem ezt a kérdést szerette volna feltenni. De az élet ebből áll. Meglepetésekből, legyenek az jók vagy rosszak. 

- Ha előtte válaszolhatok a ki nem mondott kérdésedre - előre dőlök, nem eresztem a pillantását. - Igen, létezhet, hogy kezdesz belém szeretni. Én ugyan ezt érzem. És ezzel nincsen semmi baj. Van, akinek egy év is kevés ahhoz, hogy szerelembe essen azzal, akivel kell. Másnak elég pár nap, pár hét, vagy akár pár óra. Sőt, akár egyetlen pillanat is. Úgyhogy igen, fogadd el a tényt, Minsun, nagyon valószínű, hogy mindketten szerelmesek vagyunk a másikba. 

Számít-e, mennyi idő alatt történt ez meg? Egyáltalán nem. Megtörtént és ez a fontos, nem tehetünk már ellene. Ha egyszer Minsun-ra van szükségem, ha ő kell nekem, miért akarjam lebeszélni magam róla? Annyi dalt írtam már a szerelemről, de egyik se közelíti meg az érzést. Mind csak üres, szánkba rágott szó. 

- Ma találkoztunk először - folytatom, Minsun ismét az ajkába harap. - És még soha nem éreztem ennyire azt, hogy meg akarja csókolni valakit. 

- Mire vársz? - kérdezi panaszosan. - Hány kérdés van még vissza?

- Számít? - vonom fel a szemöldököm, mire hitetlenül felnevet, közben oldalra dobja a párnát az öléből. 

- Nem, egyáltalán nem.

Egyszerre mozdulunk a másik felé. Minsun karjaival körbefonja a nyakam, derekánál fogva húzom magamhoz és ajkaink amint összeérnek, átkozom magam, hogy nem tettem meg ezt előbb. Ujjai tarkómnál a bőrömbe nyomódnak, hajamba túrnak. A csók kezdetben lassabb, az első alkalom megízlelése. Majd ahogy összedolgozva elérjük, hogy szemből az ölembe üljön, kezeim felkúsznak a hátára, lesimítok a gerince mentén és combjait markolva kérek bejutást. Amint ajkai elnyílnak, nyelvem összetalálkozik az övével és mindkettőnkből kiszakad egy jóleső sóhaj. Erre vártunk. És csodálatos. Minden várakozást megért. 

Nem győzöm érinteni, a derekánál a pólója alá kúsznak ujjaim, ettől megfeszül és még erősebben préselődünk össze, érzem a türelmetlenségét. Alsó ajkamat fogai közé veszi, mire kipattannak a szemeim és végig szalad rajtam a hideg. Ahogy eközben egymás szemébe nézünk, az teljesen elveszi a maradék eszem. Fogaival elereszt, mire én gyors mozdulattal a hátánál fogva magamhoz szorítom és előre dőlök, ezzel elérve, hogy a hátára feküdve magam alá gyűrjem. Alkarra támaszkodok, combjait felhúzza és ahogy összébb szorítja a csípőm körül őket, a testem azonnal reagál, ajkaim újra az övéin és úgy csókolom, mintha bármelyik pillanatban véget érhetne ez. 

Elválok tőle, de csak addig, míg fürge kezei segítségével meg nem szabadít a pólómtól. Vissza térek hozzá, viszont nyakát veszem célba, ezzel elérve, hogy ujjai ismét a hajamba kössenek ki. Apró, nedves csókokat nyomok a bőrére, itt-ott elidőzve, mikor meghallom halk sóhajait. A testem megfeszül az egyre fokozódó vágytól, ami nem, hogy csillapodna, csak nő. Felnézek rá, mielőtt elkezdeném megszabadítani a felsőjétől. Engedélyt ad, beleegyezően felemeli a karjait és miután sikeresen átbújtattam a feje fölött, tarkómnál fogva húz magához egy gyors csókra. Nyaka felé vándorolok, melltartójának pántja megragadja a figyelmem. Egyszerű, nem csipkés, mégis feljebb tornázom magam, hogy teljes képet kaphassak róla. 

- Te jó ég! - mordulok fel a látványától. - Kibaszottul gyönyörű vagy. 

Azonnal ott folytatom, ahol abba hagytam. Végig csókolom a kulcscsontjait, a mellkasát, még a mellei közötti vonalnál is elidőzök, egyetlen apró részletét sem akarom kihagyni. Minsun jelez, ráfog a csuklómra, mielőtt levehetném a melltartóját is. Hallgatok rá, rajta hagyom. Lejjebb haladok, közben fel-fel pillantok rá, hogy meggyőződjek róla, semmi olyat nem teszek, ami ellenére lenne. Mikor nadrágja széléhez érek, megállok. 

- M-mi az?

- Megengeded, hogy levegyem? - simítok az anyagon keresztül a combjára. 

- Szeretném, ha levennéd. 

Több se kell. Kigombolom a nadrágját, kimért mozdulatokkal szabadítom meg tőle. Muszáj lehunynom a szemem egy pillanatig. Elképesztő. Semmihez és senkihez sem hasonlítható. Ezt teszi veled a szerelem, csakis egyetlen embert látsz a legtökéletesebbnek. 

Tudom, mit akarok. Azt is tudom, hogy Minsun is szeretné. Épp ezért térdhajlata alá nyúlok és megemelem a lábait. Kezei tétován először a lepedőre simulnak teste mellett, mint aki nem tudja, mit kezdjen velük. Értük nyúlok, a hajamba vezetem ujjait és mielőtt megtehetném, amire vágyunk, még utoljára felpillantok rá. Gyönyörű. 

Belső combjait hintem be csókokkal, ráérősen haladok, kiélvezve minden porcikáját, ellő időt szentelve nekik. A bőre puha, kellemes illatú. Megremeg, mikor ujjaimat a bugyijának szélébe akasztom és megint megállok. Keze megmozdul, gyengéden meghúzzák a hajam és tudom, megkaptam a végső engedélyt. Leveszem róla, majd elhelyezkedem kényelmesen lábai között és a következő pillanatban ízlelem meg őt először. 

A rohadt életbe! Mennyei! 

Felnyög, ujjai az eddigieknél is erősebben húzzák a hajam. Tökéletesen érzem, mennyire izgatott állapotban van. Újabb és újabb mozdulatok után a mocorgása megszűnik és ezt betudom a jóleső érzésének. A szám és a nyelvem összedolgozottan mozog, csakhogy elkövetek egy nagy hibát - Minsun esetében inkább óriásit. Nem nézek fel rá. Vagyis mikor megteszem, már késő. 

- Minsun? - a szemeit erősen összeszorítja, kezei fejem előtt a levegőben szinte görcsösen állnak. - Mi történt? Mit csináltam rossz...

- Kérlek, ne! - a mozdulatlansága után a teljes testét rázó remegés az, ami még jobban megijeszt. Feltérdelek, kimászom a lábai közül és egy gyors mozdulattal ráterítem az egyik takarót. 

- Abba hagytam. Hallod, Minsun? - kezeivel takarja az arcát, mintha el akarna bújni előlem. - Nem csinálom tovább, vége - ez más szövegkörnyezetben nem hangzana túl jól, őt viszont megnyugtatja valamennyire. Az oldalára fordul, összekuporodik a takaró alatt és hamarosan meghallom a mélyről jövő zokogását. 

Megértem, miért teszi. Az agyam egyik pillanatról a másikra felfogja, eszembe jut, amiket korábban mesélt. Minden. Hogy mit tettek vele a bátyja haverjai. Hogy a testét többször hegek és sötét foltok tarkították az erőszaktól. Bár én nem úgy értem hozzá, ez is elég volt ahhoz, hogy az emlékei előtörjenek. 

- Nincs semmi baj - mellé fekszem, hátulról átkarolom őt és hozzá bújok. Erősen fogom, hogy érezze, tényleg itt vagyok vele és nem engedem, hogy baja essen. - Biztonságban vagy. Nem bánt senki. Nem hagyom. 

Igazam volt. Az élet meglepetésekből áll. Jókból és rosszakból. A ma estére sok jó jutott, de túl szép lett volna, ha egy rossz nem bukkan fel. Bármennyire is szeretném neki megadni most azt, amire vágyik, nem tehetem. Mert eltelhetnek hetek, hónapok, évek, az emlékeit sehogyan se törölhetem ki. 

- Minden rendben lesz - mondom halkan, ettől csak még hangosabban kezd sírni. - Hallod, amit mondok, Minsun? Minden rendben lesz.