ᴍɪɴꜱᴜɴ

A torkomban dobog a szívem, miközben kisétálok a konyhába. Sötétség vesz körül, egyedül az asztalon lévő óra ad fényt, meg a redőnyön átszűrődő utcai lámpa világossága. Még most is furcsa, hogy nem kell lépcsőznöm a konyháig, ez a kis lakás pont elég nagy kettőnknek. A nagyszobában Minho alszik, bár meg volt a választási lehetőségem, én mégis a kisszoba mellett döntöttem. Egy pohár vízzel a kezemben elindulok vissza a szobámba, de ijedten a falnak torpanok, mikor befordulok a rövid folyosóra. 

- A frászt hoztad rám - suttogom Minho-nak idegesen. Neki dől a csukott ajtónak, türelmesen megvárja, míg össze szedem magam.

- Kivel beszéltél? 

Nem felelek, a legkisebb kényszert sem érzem arra, hogy beszámoljak neki a nemrég befejezett telefonhívásomról. Ha csak kis ideig is, de szeretném, ha az én titkom lenne. Bár, Minho előtt nem sok mindent rejtegethetek, hiába hagytuk magunk mögött a régi életünket. Már amennyire az lehetséges számunkra. 

- A dalos pacsirta csicsergett neked, igaz? - az arcom felhevül, valószínűleg el is vörösödök. - Minsun, ez kurvára nem jó ötlet. 

- Tudom, mit csinálok. 

- Dehogy, fogalmad sincs róla. Miket képzelsz be magadnak? Fél évig sikeresen meghúztuk magunkat, erre te kész vagy elbaszni mindent. 

Fogcsikorgatva lépek a szobám ajtajához és kinyitom. Régen, hónapokkal, évekkel ezelőtt ilyenkor Minho már maga hajított volna be az ágyamra, azzal sem törődve, ha esetleg mellé esek. De mióta eljöttünk a házból, nem tesz ilyet. Egyszerűen csak szavakkal próbál hatni rám, egyre sikertelenebbek a próbálkozásai. 

- Óvatos leszek, nincs mitől félned. Ő egy hétköznapi fiú, nem valami drog maffia feje - megbánom, ahogy ezt kimondom, mert több sebből is vérzik a mondat. Először is, Jeongguk nem hétköznapi. Ő különleges. Ami pedig a maffia kifejezést illeti, a tiltott szavak listájának előkelő első helyét foglalja el nálunk. Minho felmordul, jelezve, mennyire nem tetszik neki a szemtelenségem. 

- Nem hozhatod ide.

- Tisztában vagyok vele. Eszemben sem volt. 

Belépek a szobába és már majdnem be is csukom az ajtót, de Minho nem hagyja. Ráfog a kilincsre, még a sötétségen keresztül is szinte látom, ahogy vibrál a teste az elfojtott dühtől. A félelem haragot szít az emberben, főleg akkor, ha nem tehet ellene semmit.

- Ne ragaszkodj hozzá! Annál rosszabb lesz, mikor majd elmegyünk innen. Hidd el, neki és neked nem lehet közös jövőtök. Ahhoz túl elbaszott az életed, Minsun. 

Elengedi a kilincset, faképnél hagy és se szó, se beszéd, magára zárja a szobájának ajtaját. 

- Nem mondtál újat - mormogom, mielőtt én is hasonlóképp tennék. Leteszem a pohár vizet az éjjeli szekrényre és bebújok a takaróm alá. 

A telefonom híváselőzményeiben Jeongguk nevét nézem. Hallhattam a hangját, és még ha nem is mindent, de elmondhattam neki, amit akartam. Hiszen a neheze majd akkor jön, mikor találkozunk. Minho igazat mondott, nem lenne szabad ezt tennem. De olyan sokáig vártam és tudom, ő is ezt akarja. Mindketten erre vágyunk, és ha tényleg elmegyünk majd innen Minho-val, soha többet nem fogom látni Jeongguk-ot. Elvész minden esély, minden kapcsolat. A türelem nem játék, nekem igencsak fogytán van. És hallottam a hangján, hogy neki is. Jeongguk épp olyan türelmetlen, mint én. Épp annyira tisztában van a történtek és a jelenlegi helyzet fontosságával és súlyosságával, mint én. 

Pont ezért hasonlítunk ennyire. Emiatt vagyunk mindketten önzőek. Képesek vagyunk kockáztatni csak azért, hogy végre megkapjuk, amire vágyunk. Még akkor is, ha a végén kegyetlenül fájni fog. 

2 nappal később

Este

ʏᴏᴏɴɢɪ

Kapucnit húzok a fejemre, a maszkot már a lépcsőfordulóban felveszem. A kinti időjárás számomra nem igazán mérvadó, felhúzom a pulcsim cipzárját és határozott léptekkel elindulok az ügynökség parkolójához. Mehettem volna lifttel is, de fogadni mernék, hogy láttam valakit beszállni, mikor kijöttem a szobámból. Inkább nem adok esélyt az összetalálkozásnak.

Ahogy előveszem a kocsikulcsot, felkapcsolódik a parkolóház világítása, kis híján felkiáltok. 

- Yoongi? - Jungkook meglepett hangját hallom, magamban káromkodok. Megfordulok, de ahogy látom, ő is ugyan olyan kényelmetlenül érzi magát, mint én. Nocsak, talán egyikőnknek sem kellene itt lennie? 

- Mi járatban? - próbálok lazának tűnni, ám a hangomból kihallatszik az él. Nem tehetek róla, ilyen vagyok, ha valami porszem kerül a gépezetbe. A megannyi korábbi kilopózás közül ez az első, mikor nem megy zökkenőmentesen. 

- Csak meglátogatom egy régi ismerősömet, ma a városban van - hazudik, méghozzá elég rosszul. Jungkook a zsebébe csúsztatja ilyenkor a kezét és miközben beszél, kerüli a szemkontaktust. Az évek alatt kiismertem, ahogy ő is engem. 

- Jó szórakozást nektek! 

- Te hová mész? Nem úgy volt, hogy Hoseok-kal...

- Késésben vagyok, nagyfiú. - vigyorodok el kényszeredetten, ujjaim a kulcscsomóval babrálnak. Túl gyorsan, túl feltűnően. Jungkook pillantása is oda siklik, de hamar eltereli a figyelmét a zsebében rezgő telefonja. 

Hamar a kocsimhoz érek, beülök és mély, némileg megkönnyebbült hajt engedek ki. Az órára pillantok, tényleg el fogok késni. Utálom, ha valaki késik, hát még azt, ha az a valaki én vagyok. Elindítom a motort, járatom egy kicsit, míg Jungkook eltűnik a szemem elől és gyors kitolatás után a gázra taposva hagyom el a parkolóházat. 

Már nem kell GPS-t néznem, fejből oda találok a megbeszélt helyszínre, pedig elég kacskaringós útvonalon kell haladnom. Kissé átlépve a sebességkorlátozásokat, végül két perccel később kanyarodok be az utolsó utcába. Leparkolok a járda mentén, leállítom az autót és kiszállok. A pulcsim zsebébe rejtem remegő kezeimet, lehajtott fejjel kopogok az épület vastag ajtaján. Nem egy kellemes környék, épp ezért nem lenne jó, ha kiderülne, hogy itt vagyok. Eddig még nem került rá sor, örülnék, ha ezután sem történne meg. 

- Késtél - mérges, öblös hang köszönt, a tulajdonosa kitárja nekem az ajtót.  -Siess már! 

Nem megyek beljebb, megállok a küszöb túloldalán egyből. 

- Csak rendezzük le, és már itt sem vagyok - mondom frusztráltan. Nem tudom, mi idegesít jobban: a tény, hogy ma nem tudtam észrevétlenül eljönni, vagy az, hogy az elvonási tüneteim kezdenek eluralkodni rajtam. - Nincs sok időm.

- Persze, te nagyon elfoglalt ember vagy. Tessék - két kis zacskót nyújt felém. Az agyam magához tér, reflexszerűen kiveszem a zsebemből a pénzt és, ahogy elveszem a zacskókat, ott hagyom az árukat a tenyerében. - Félre ne érts, haver... - miközben beszél, én már megfordulok és kész vagyok itt hagyni őt a következő két hétre. - ...de túlzásba esel. Jó bizniszt kötünk, öröm veled az üzlet. Viszont baromi szarul álcázod a függőséged. Nézz magadra! 

- Ezzel te ne törődj! Mindig kifizetlek, még többet is hagyok nálad, mint amennyit kellene. Nincs okod panaszra. 

- Nem foglak világmegváltó tanácsokkal ellátni, csak higgy nekem, tudom milyen, mikor...

- Pofa be, Minho! - csattanok fel, szinte kiabálom a nevét. Erre pattan, megragad a ruhámnál fogva és a bejárati ajtónak nyom. - Engedj el, baszd meg! 

- Én tiszteletben tartom a kiléted, főleg, hogy nem tudom, ki vagy. Még egyszer ki ne merd mondani a nevem, megértetted? 

Bólintok, de legszívesebben még jobban felhúznám az agyát. Kár, hogy túlságosan kezdek remegni, nincs időm tovább rá pazarolni a maradék józan eszem. Kirántom magam a fogásából, intek és becsapom magam mögött a lépcsőház bejárati ajtaját. Tudom, hogy nem itt lakik, itt csak az üzleteket bonyolítjuk. Ez az ember még nálam is nehezebb életet élhet, sokszor lerí a hangjából, bármit megtenne, hogy ne kelljen ezt csinálnia. Bármit. 

Beülök az autóba, rekord sebességgel indulok el. Majdnem belém jönnek hátulról, hosszas dudálás kísér végig az utcán. Befordulok egy sötétebb, gyérebb forgalmú városrészre, olyan helyet keresek, amit a legkevésbé ér el az utcai lámpa fénye. A hátsó ülésről előre veszem a kabátomat, kihalászok a zsebéből egy cigarettás fémdobozt és a tetejét lekapva róla, az ölembe teszem. Az egyik zacskót felbontom, remegő ujjaim nem könnyítik meg a dolgom. 

- A rohadt életbe már! - káromkodok hangosan, mire negyedik próbálkozásra sikerrel járok. Pont annyit öntök csak ki, amennyivel csillapíthatom a remegésem, amíg vissza nem érek a kollégiumba. Zsebemből elő veszek egy már életlen pengét, vékony csíkokat csinálok a friss anyagból. 

Nem szórakozok tovább. Felszívom az első csíkot és hátra dőlve várom az ellazulást. Mindig az első a legjobb. Ahogy elér, kifejti a hatást, az valami mámorító. Csak egy a baj. Az elsőt követi egy második, aztán egy harmadik. Ez megy már lassan egy éve. És nem érzem úgy, hogy egy hamar ennek vége szakadna. Ahhoz túlságosan élvezem a fellegekben járást.