ᴊᴇᴏɴɢɢᴜᴋ

Nem merek megszólalni, de ha mernék, akkor sem tudnám, mit is mondhatnék. Korábban olyan sok kérdés kavargott a fejemben, most pedig az összes semmivé lett. Hallom a légzését, kissé szaggatott, mintha éppen sírna. Még mindig az oldalon lévő státuszát nézem és gyorsan rákattintok a nevére. 

- Mondj valamit! Akármit - kérem halkan, hangom könyörgő. Még mindig nincs kétségem afelől, hogy ő az, csupán a szájából szeretném hallani. 

- Jeongguk - a nevem a szájából olyasfajta érzéssel tölt el, mint mikor egy hosszú éveken keresztül kínzó fájdalom egyszer csak megszűnik. A tízből tízes kín hirtelen tízből kettes szintre ugrik le, de még jelen van. - Sajnálom. 

- Mit? Nincs miért sajnálkoznod. 

Mély levegőt vesz, ennek hallatán már cseppnyi kétségem sem marad afelől, hogy sír. 

- Jól vagy? Mi történt? - a kérdések ismét megrohamoznak, legszívesebben mindet feltenném egyszerre és addig nem tágítanék, míg válaszokat nem ad rájuk. Persze tudom, ez nem lehetséges. Nem kérhetem, hogy mindent magyarázzon meg, hiszen nincs jogom hozzá. 

- Jól vagyunk - a többesszám meglep, rögtön a bátyja jut eszembe. Az a rohadék, aki miatt Minsun éveken át szenvedett. - Nem beszélhetek. 

- Miért nem? Azt ne mondd, hogy...

- Minho már alszik. Vékonyak a falak. 

Milyen falak? Hol van most? Még abban a házban, ahol fél évvel ezelőtt is éltek? Le kell hunynom a szemem és egymás után kétszer is elszámolok tízig. Nem lehetek türelmetlen, bár nehéz megállnom. Újra a képernyőre nézve rájövök, a ᴄʏʙᴇʀ ꜱᴇx felülete segítség lehetne nekünk a beszélgetésben. Már készülnék felvetni az ötletet, de Minsun kilép az oldalról, a neve melletti állapotjelző átvált Jelenleg nem elérhetőre. 

- Ne tűnj el! - kiáltok fel kétségbeesetten, mire a vonal túlsó felén a lány ijedten levegő után kap. - Ne haragudj! Kérlek, ne tedd le a telefont! 

- Csak azért hívtalak, hogy tudd. Azt gondoltam, ennyivel tartozom neked azok után, amiknek szemtanúja voltál és mert azt mondtad korábban, hogy aggódtál értem. 

- Most is aggódom, ez nem változott. Szeretném tudni azt is, mi történt. Minsun, amit akkor mondtam, mind igaz volt és...

- Tudom. 

Tudja. Tudja mit éreztem, én pedig tudom, hogy életben van. De még ha nem is ez a legfontosabb most, azt is tudom, ő mit érez. Hiszen hasonlítunk, az érzelmeink vezérelnek minket és Minsun nem hívott volna, ha az érzései már nem lennének. 

- Nem akarom, hogy újra eltűnj. Fogalmad sincs, milyen volt az elmúlt fél év számomra, ezt nem kívánnám senkinek. 

- Fél év alatt nagyon sok minden történik, Jeongguk. 

- Igen, pont ezért szeretném, ha elmesélnéd, mi történt veled. Ha megbíznál bennem úgy, mint régen. 

- Én bízom benned. 

- Akkor? Ha most azért nem beszélhetsz, mert a bátyád alszik, felhívhatlak egy alkalmasabb időben. Vagy akár személyesen is elmondhatnád - egyre lejjebb viszem a hangom, ahogy realizálom, mit is mondtam. Ezzel akár egy határt is átléphetek, márpedig fél év alatt igenis keletkezhettek új határok Minsun és köztem, még ha bízik is bennem. De annyira vágyom rá! Így, hogy visszakaptam, minden bizonytalanság ellenére is, még ha a következő pillanatban rám is vágja a telefont, arra vágyom, amire eddig:megtalálni őt. Vagy így, vagy úgy. A közelében maradni, elérni.

- Rendben van. 

- Tényleg? - meghökkenve válaszolok, pont ennek az ellenkezőjére számítottam. A gyermeki öröm egy pillanatra elönt, aztán már el is tűnik. 

- Igen, azt hiszem, megoldható. 

Belemegyünk a részletekbe. Arra kérem, mondja el, neki mikor lenne megfelelő és minden teketóriázás nélkül elfogadom azt a napot, vállalva a kockázatot, hogy a bandával való beosztásunk talán nem engedi meg a távollétet. Ráérek megoldani ezt a problémát akkor, ha felmerül. Minsun a csütörtök estét választja, és bár megkérdezi, nekem is jó-e, hezitálás helyett csak beleegyezően rávágom, hogy igen. Még két nap. Negyvennyolc óra választ el tőle fél év után. 

- Most le kell tennem - mondja, amit nem szeretnék hallani. Kénytelen vagyok elfogadni. 

- Csütörtök este érted megyek. Mondasz egy címet? - Minsun lediktálja azt a helyet, ahol majd felvehetem, sietősen lekörmölöm az első papírfecnire, ami a kezem ügyébe kerül. 

- Jó éjszakát, Jeongguk. 

- Várj! - nem, türelmesnek kell lennem. - Csak egy utolsó kérdés. 

- Igen? 

- Miért pont most? - szalad ki belőlem, mielőtt inkább elköszönhetnék tőle. Minsun nem felel rögtön, de a közénk beálló csend is olyan megnyugtató, hogy azt sem bánnám, ha így a vonalban maradna velem egész éjjel. Rájövök, mennyire nem akarok újabb két napot várni, mert az a kis darab, amit most belőle kaptam, csak még inkább telhetetlenné tesz. 

- Mert eddig arról próbáltam meggyőzni magam, hogy nem lenne helyes, ha felkeresnélek. 

- Szóval szerinted helytelenül cselekedtél?

- Van, amire az ember képtelen nemet mondani, bármennyire is próbálkozik. Belefáradtam, ezért engedtem magamnak. Ilyen önző vagyok. - akárcsak én.

A szavait emésztem, hosszú másodperceken át, mígnem a vonal megszakad. Elsötétül a laptopom képernyője, a telefonom két pittyegés után lemerül és fejben köszönetet mondok annak a magasabb erőnek, ami nem hagyta, hogy előbb szakadjon meg köztünk a hívás. Meghagyott nekem minden lehetséges másodpercet Minsunnal. 

Most pedig várok. Újból, mert ugyan az a magasabb erő úgy gondolhatja, még mindig nem vártam eleget. Érzem a tátongó ürességet, amit Minsun hiánya hagyott bennem korábban, de kezd beforrni. Lassan, nem elsietve a dolgot, csak épp annyira, hogy érezzem a különbséget. Visszakaptam. De vajon végleg? Vagy egyszer csak ismét eltűnik? 

°°°

Rövid, sokatmondó. Pont, mint a véleményem a távoktatástól. 

Remélem jól vagytok! <3